A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-29 / 30. szám
H í v ó c s i l l a g Itt éltél, s nem ismertelek, elfödtek fények és szelek. Tegnap még nem voltál sehol, s most rólad susog a bokor. Arcod virágban, fában él, te vagy a viz, a fény, a szél. Ki akarta, hogy rámnevess: huszonkét évesen szüless? Eget tartasz gyönge váltadon, emléked tüzvető szirom. Merre jársz? Ma is becsapott egy másik szoknya, a tűsarok. Búzavirág és szarkaláb adja a híredet tovább. Szemedben táncos sugarak, vágyad jelvénye a hajad. Látlak! miht hívó csillagot, mely falon, felhőn átragyog. Veres János A p á m Itt volt apám, aki eddig sohasem becézett s most, amikor fia katona már: férfivá lett — szinte furcsán hangzott, de én a szívébe láttam: mennyi szeretet volt rejtve egyetlen szavában, az egyszer kimondott fura, becézett nevemben — apai szívének titkolt melegére leltem. Sándor Károly ’S/SSSSSS/fSSS//SS//SSSSS/SSSS/S/SSSSSSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS//SSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSfSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSSJ-SSJ'SJ'SSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSSJ fekszik: az emlékezés mosolya még mindig ott játszik az ajka körül. A visszaemlékezés láza kiürítette vele a kancsó tartalmát és elszívatott vele mindén cigarettát. Közben a nap is leáldozott. A nesztelenül ereszkedő nyárutói alkonyat lassanként liláskékre festi a nyitott ajtó négyszögét. Szoknyasuhogás ás halk léptek nesze után Jakab Margit alakja jelenik meg a küszöbön: — Jó estét! köszön suttogva és Bognár mellé ül. — Tudtam, hogy itt talállak. Bognárt meglepte az asszony megjelenése. Arra nem is gondolt, hogy ma, a lánya eljegyzésének napján kiszalad hozzá Margit. Most kétszeresen örült neki: — Nem vártalak, de jól tetted, hogy kijöttél!... Csókolj meg! Erre még sosem kérte az asszonyt, mióta megismerkedtek, ez az első eset. Talán a feltoluló emlékezésnek tulajdonítható Bognár kérése, talán a most benne keringő vegyed érzések hatására tette. Igaz, kissé elszégyelli magát, ahogy az asszony csodálkozó tekintetét látja. — Csak egy pillanatra szaladtam el. Azt mondtam otthon, hogy a tyúkfarmra megyek megnézni, rendben van-e minden ... Egy kis kóstolót hoztam ... Bognár ügyet sem vet a kóstolóra: — Csókolj háti — De türelmetlen vagy? — nevet fel az asszony halkan. A kóstolót az asztalra teszi, visszaül előbbi helyére, aztán az ember fölé hajol. — Tényleg megcsókoljalak? Bognár már nem mondja ki többször a kérést, csak a szemével meg a bólogatásával jelzi, hogy igen. Margit hosszan csókolja az embert: — Nem félsz, hogy megfőj tlak? Elneveti magát az ember, aztán furcsán elkomolyodik: — Talán úgy jobb volna... ki tudja?! — Miért?... Történt veled valami?! — Nem ... semmi — megtegetődzik az ember, és ismét vidámra fordul a kedve. — Hanem te ittál egy kicsit, ugye!? Margit is jókedvre hangolódik: — Ittam, de csak egy kis édespálinkát... Én nem akartam, a Laci erőszakolta belém!... Hallottál már ilyet? Még cigányokat is hozott! Olyan' nótaszó van nálunk, hogy majd összedől a ház! — Jó nektek, mulattok! Az asszony elgondolkozva ereszti maga elé a kezét: — Nem tudom, milyen ember lesz majd belőle ... Én olyan tudom is én milyennek ... olyan bolondosnak nézem ... Kiss László, a vőjelölt, járási agronőmus, tévúton végzi a mezőgazdasági technikumot. Lenszőke hajú, hórihorgas legény, az orra körül sok apró szeplővel. Előreugró álla valami mindent eltiprő, erőszakos ember benyomását kelti. Egyébként nagy gyerek, csacska, teli van vele a ház. Egy éve, a Simon-Júda vásáron vetett szemet Marikára. Eleinte hallani sem akart róla a lány, de a legény nem engedett, kitartóan, nagy türelemre valló eltökéltséggel , legyeskedett a Jakab jtorta körül, amíg meg nem tört a jég. A jégtörésből Jakab Margit vette ki a részét leginkább: „Kire, mire vársz, kislányom, nem éppen utolsó legény, ha nem is a világ szépe, attól még jq lehet, hiszen nem minden a szépség! Láttam én már szép, piros almát, amely belül nyűves volt! Majd megszokod, megszereted, boldog lehetsz vele!” Ilyesmikkel puhítgatta a lányát, mert szüntelenül arra gondolt, hogy addig az ő élete sem kerülhet egyenesbe Bognárral, amíg a lánya férjhez nem megy. Mert így soká úgysem mehet, hiszen már így is mindenfélét beszélnek róla a faluban. Éppen azért, sokszor megszólal a lelkiismerete: „Ki tudja, milyen ember válik majd belőle!? Hátha rossz lesz, hátha nem tudja majd szeretni Marika és boldogtalan lesz egész életében!?” — ...olyan bolondosnak nézem... — ismételte a gondolatot az asszony. — Tudod, mit csinált!? Az ölébe kapott, aztán forgott velem, mint a ringispíl... A végén meg összevissza csókolt. Hirtelen felül Bognár: — Mit csinált? — Hát megcsőkolgatott!... Miért?, js Hiszen a lányom után a fiam lesz! — Akkor is! Csókolgassa a lányodat! Elneveti magát az asszony: — Jól van, no! Nem harapott le az orromból. Rövid terefere után az asszony sietve összekapja magát és elmegy. Bognár a hajlokajtóból hosszan néz utána. Mindaddig nézi, amíg Margit alakja bele nem mosódik az est sűrűjébe. — Minden a legnagyobb rendben megy! — mondja maga elé, majd megiszik még egy fél kancsó borocskát, bezárja az ajtót, és kellemes érzésekkel a mellében, fütyörészve hazafelé ballag ... II. rész A hosszan tartó nyári szárazságot esős szeptember követte. Bár napokig nem mutatta magát a napsugár, azért még sem volt hűvös az idő. A nyárutó langymelege még benne remegett a levegőben. Az eső elálltával még napokig borús idő járta, aztán végleg kiderült az ég, s reggeltől estig ragyogott a napsugár: aranyos, szelídebb volt a tüze a nyárderékinál, mégis ingre vetkőztette a határban szorgoskodó embereket. Szeptember utolján délután négy óra tájban Bognárék ajtaján a szokottnál erősebb kopogás hallik, majd nyomban szélesre tárul az ajtó, egy fiatal, húsz év körüli lány perdül be a szobába, hóna altt nagy halom könnyvvel: — Jó napot kívánok! — köszön hangos vidámsággal, de amint megpillantja az ágyban fekvő beteget, lelassul a gyorsasága, és fejet bólintva újra köszön csendesen. — Jó napot kívánok! (Folytatjuk) 13
