A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-29 / 30. szám
Nemcsak az írókat, de azt hiszem mindenkit foglalkoztat az események rohanása, az idő múlása, egyszóval az alakuló, változó életünk. Sok kedves percet szeretnénk megragadni, de eltűnnek, s a messzi múltból: az emlékeinkből idézzük, köszönt-: jük őket, mint kedves is-: merősünket. Szabó Béla Naplójában igyekezett lerögzíteni egykét dolgot a saját életéből, de egyúttal rólunk is ír, akik szereplői, szemlélői voltunk az eseményeiknek. A mai kor krónikása előtt nagy feladat áll: fel kell jegyeznie a szürkének mondott dolgos hétköznapokat, s a munka mögött meg kell látnia az embert a maga problémájával, örömével, bajával. A szerző mindenütt ott akar lenni, látni akarja az életet. Éppen ezért rohan szerte az országban és meg ír minden érdekesebb eseményt, hogy ezekkel is tanítson, a jó példákkal lelkesítsen. Vérbeli riporter mutatkozik be ebben a könyvben. Olyan mint egy régi krónikás, aki egyegy Várostromról adott tudósítást, de ha valahol valamilyen érdekes összecsapás ígérkezett, odasietett, hogy hű látója legyen annak, és maga is harcoljon a magukra maradt végvári vitézekkel. Igazat akar írni, és olyan dolgokról kíván beszámolni, amelyekről mások hallgatnak — vallja magáról a szerző. Nem divatos ma már a naplóírás, noha erről lehetne vitatkozni. Ismerünk a közelmúltból megdöbbentő erejű naplókat, amelyek ellen semmilyen szempontból sem emelhetünk kifogást. Mindazonáltal a napló forma — az események gyors rögzítése folytán — bizonyos mértékig magával hozza a történet egyszerű elmondását; ugyanis mélyebb elemzésre már nem jut idő, mert újabb dolgok jönnek, s azokról is szólni kell. Az 1956-os év mindnyájunk számára emlékezetes marad. Ekkor volt az SZKP XX. Kongresszusa, és ez az év a magyarországi ellenforradalom éve is. A XX. Kongresszussal erjedés indult meg a politikai, gazdasági, társadalmi és irodalmi életben egyaránt. Az emberek elemezni kezdték a múltat, igyekeztek feltárni a fejlődést gátló hibákat. Ám voltak olyanok is — nem is kevesen —, akik a hibákkal együtt az egész rendszer eltüntetését szerették volna. Az emberek lázasan vitatkoztak a jövőről. A mindenható személyi kultusz megingott, bár szívósan védte? meg hadállásait. Különösen az N a p l ó 1 9 5 6 írók reagáltak gyorsan és érzékenyen a Kongresszus határozataira. Egészsé-: ges erjedés indult meg, de megmutatkoztak a kórokozók is. Sokan csak személyes sérelmeiket hánytorgatták, azonban Csehszlovákiában az írók többsége örömmel és felelősségteljesen fogadta a határozatokat. Bátrabban, szebben, önállóbban látták a jövőt, és ezen belül a maguk feladatát. Eltűnődtek sokan — mint ahogy Szabó Béla is írja — hogy mit tettem eddig, vajon hű krónikása voltam-e az eseményeiknek? Ezt a gondolatát tovább folytatva — kedvesen jegyzi meg, hogy öregszik, maholnap ötven éves lesz és olyan számvetés-félét csinál ő is, mint ahogy ez a politikai életben megtörtént. Ügy érzi, meg kell írnia minden kis eseményt, röpke pillanatot, mert az már többé vissza nem jön. De ezt nem pusztán kedvtelésből, hanem azzal a gondolattal teszi, hogy egyszer ezzel valakinek segíteni tud, hogy a leírt tapasztalatot esetleg valahol fel tudják használni. Tudósít a szövetkezetekben folyó munkáról. Gondolatban mi is véle járunk a kedves Ipoly mentén. Szeretettel ás megértéssel nézi a dolgozó embert. Boncolgatja a problémák mélyebb okát is, mint pl. K. Sándor esetében. Több kultúra, fény kell a faluba, hogy kitáruljon az emberek szíve, s fogékony legyen az agyuk a küzdelmekkel induló, szebb, igazságosabb élet iránt. Mint okosabb testvér szól a testvérhez; hiszen közülük szakadt ki, és most tol-; lal, szóval szolgálja őket. Pontosan ebből a tényből kiindulva érthetjük meg Szabó Béla szinte gyerekes lelkesedését, akkor, amikor minden kis eredménynek örül, és a legkisebb dologról is, mely életünket teszi szebbé és kényelmesebbé — lelkendezve beszél. Ez a hit és fény akkor is ott csillog mondatai mögött, amikor személyi sérelmeit mondja el, és amikor belső vívódásairól vall. Szereti az embereket, és szinte fenntartás nélkül bízik bennük. Más számára talán érdektelen apróságokat is megír. Gyermekkora játékait szedegeti össze, s a ma írásába mindig átcsap az emlékezés. Kacag, örül, és május elsején az arany Prága szép Vencel terén önfeledten együtt barangol a kis Katka és a két legény. Igen, a három gyerek: az- író, Katka és Péter járja a várost. Az író a két gyerek nagy élményét írta meg, de érezzük azt, hogy az ő élménye a gyerekek élményénél is nagyobb. „Vannak, akik rossz néven veszik tőlem, hogy regényeimben, novelláimban többnyire régi élményeimet elevenítem fel...” — írja egyhelyütt. Én nem csodálkozom ezen, hiszen minden az ő sivár ifjúságát hozza elé, és akaratlanul is összehasonlítja az újat a régivel. A régi nincstelen gyereknek most nem kell a kirakat ablakát figyelnie, bátran bemehet, vásárolhat, ehet, ihat. Önmagát, — ifjú-: ságát keresi mindenben, tudja, hogy az már nem jöhet vissza, hiszen nem is igen volt, s így szeretné, hogy leg-: alább mások lennének boldogok. „Kassa károsa kikötő volt számomé ra, ahol horgonyt vetettem, ha nyugi tálán vándorlásaimba belefáradtam. Ide, ebbe a városba tértem újra meg újra vissza, többnyire kopottan, kiéhezve bár, de mindig azzal az éré zéssel, amikor megláttam a park moz-i dulatlan, sűrű lombjait, hogy hazaéri keztem. Rokonaim voltak a vastag törzsű fekete fák, és nyilván azért vertek gyökeret az állomás előtt, hogy engem fogadjanak, üdvözölje-] nek.” Ezekkel a lírai sorokkal kö-: szönti Kassát, azt a várost, ahová anynyi élményt fűzi és ahol — amint nagyon szemléletesen írja — „rokoi nai a vastag törzsű, fekete fák is”, Nagyon megkapó, kedves sorok ezek. Sajátságos hangulat árad ebből a részből. Pontos képet fest a kassai ócskapiacról, s minket is beavat az ő régi, intim titkaiba- Látjuk a jó kassai kofaasszonyokat, akik „előte-: remtették” a vendégeknek a friss ci-: pőt akkor is, amikor minden jegyre volt, és ezt csupán azért tették, mert „vendégszeretők” voltak. Egy pillanat-: ig sem gondoltuk — Szabó Bélával együtt —, hogy ez a vendégszeretet Bsetleg anyagi romlásba dönti ezeket a kedves asszonyokat. A sorok mögött az író fanyar mosolya bujkál és bí-: rálata is, amelyet feloldott, megszépített a messzi emlékezés___ Szabó Béla számára is mozgalmas volt a Napló éve: a hazai utazásait szinte nem is tudjuk követni, mert állandóan úton volt, de ebben az év-: ben járt Moszkvában és Lipcsében is. Kitágult orral, tágranyitott szemmel szívta magába a sok-sok élményt. Irt arról, ami őt éppen meglepte, foglal-: koztatta, vagy ami éppen érdekesnek talált. Pl. Ungvárra akart utazni, bár ez nem egyezett a tervezett útvonal-: lal. Az Inturisztnál hallani sem akar-: tak erről,, de nem engedett. Járt a Külügyminisztériumban, és szívós ma-i ikacssággal ■ elérte, amit akart. De a bürokráciával való hadakozása köz-: ben szakít annyi időt, hogy meghall-: gassa Zinocska vallomásait, amely —■: félreértés ne essék — egy bizonyos pozsonyi Dusánnak szól. Vizsla, ri-: porteri szemmel jár a szovjetek or-: szágában. Többek között tudósít a Beregszász környéki Mezőkaszony, község kolhozáról. Pontos szám-: adatokkal húzza alá és magya-: rázza meg az olvasónak, hogy ho-i gyan alakul a munkaegység, hányán dolgoznak, mennyi fiatal van otthon, és hogy a jövő évben milyen ered-: mény várható. A jelen mellett itt is kísérti a múlt: „Ma, hogy az elvtársak elláttak minden elképzelhető jóval, a régi Ungvár e személyes sérelmekkel valami nagyon távoli, rossz ízű horná-: lyos álomnak tűnik...’ A vendéglátást itt is megemlíti, s úgy érezzük, ez élményt jelent számára, valami-: lyen boldog kielégülést, valamilyen törlesztésfélét. Később maga is meg-: mondja: „___a kedves emberek ősz-: 14 K Q N V • . " /'•C -II J I 1- - .. j,Z -Ű Szabó Béla:
