A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-29 / 30. szám
IVAN REHAK: Egy furcsa karrier Kollégám mindenekelőtt abban különzözótt munkatársaitól, hogy ugatott. Ugatott, mégpedig úgyszólván valóságosan, nem képletesen. Eredeti foglalkozása színész volt. A területi színházban játszott. Azt állította, boy művészi karrierjében csupán a rendezők nyilvánvaló elfogultsága akadályozza meg. Valarrii lehetett is a dologban. Észrevettük, hogy ha a darabban ún. első, második, harmadik, negyedik és ötödik férfira volt szükség — mindazonáltal, hogy valamennyi szerep a felismerhetetlenségik egyforma volt, — neki mindig az ötödik férfi szerepét juttatták. A rendező egy előkészítő próba alkalmával mindenkitől megkérdezte, van-e valami kifogása szerepe ellen. — Szeretném, ha az én ötödik emberemnek valami neve lenne — törte meg a csendet szerencsétlen kollégám. — Mondjuk... mondjuk — fan Vomácka ... Mindnyájan hangos nevetésben törtünk ki. A rendező megdorgált bennünket. — Ne- nevessenek, kérem, ennek mély értelme vanI Kollégánk ebben a jelentéktelen alakban élelet keres. Ha nevet kap, egyszeriben valószerübb lesz a figura és... — De kérem — védekezett kollégám — tulajdonképpen nem is erről van szó. Tudja, ha hazajövök, ismerőseim mindig megkérdezik, hogy kit alakítok. Hazudni nem akarok. Azt pedig, hogy „az ötödik férfit” játszom, meglehetősen kellemetlen beváltanom. Ha az alaknak neve lenne, egyszerűen azt mondhatnám: fan Vomáckát alakítom. — Erre ők elismerően bólintanak, és az ügy ezzel befejeződött. Igen, a dolognak rendkívül mély értelme volt. Kollégánk megérezte ezt, és hogy az egyre nyomasztóbbá váló légkört, valamiképpen eloszlassa — felugatott. Ugatásával megnevettetett bennünket. Csaknem valamennyi kutyafajta ugatását élethűen tudta utánozni. Ez a szenvedélye olyannyira hatalmába kerítette, hogyha kutyákkal találkozott, nem állhatta meg, hogy vissza ne ugasson nekik. Egyszer rajtakaptam, amint egy kertben kikötött farkaskutyára ugatott. A kutya bánatos szemekkel meredt rá, s én ekkor úgy éreztem, értik egymást! Ettől a naptól fogva jobban szerettem őt. Többször meg akartam kérdezni, tőle, hogy miről is „beszélgetett” akkor azzal a farkaskutyával, ám sosem volt elég bátorságom hozzá. Ezért inkább a szóbanforgó farskaskutyához fordultam. Amikor azonban egy óvatlan pillanatban ráugattam, közömbösen végigmért, hangtalanul megfordult és visszabújt az óljába. Az egyik darab értékelésekor kollégám szót kért. Méltóságteljesen felemelkedett és... Igen, ugatni kezdett. Lehet, hogy ez valamiféle tiltakozás, tüntető ugatás volt. Ám az is meglehet, hogy már csak betegség. Azután úgyszólván minden alkalomkor ugatott, főképpen a legkevésbé kedvező pillanatokban. A dolog elvesztette komikumát! A jelenlévőkben az emberi fogyatékosságnak e furcsa megnyilvánulása kellemetlen érzést, félelmet keltett. Végül is meg kellett ígérnie hogy soha többé nem fog ugatni. Vidéki vendégszereplésünk során egy este Othellót játszottuk. Barátunk az ügyelő szerepét töltötte be. Abban a pillanatban, amikor Otlielló keze Desdemona nyakához közeledett, a színfalak mögül vad kutyaugatás harsant fel. Ez esetben egy meglehetősen mérges foxterrier ugatott! Barátunkat azonnali hatállyal elbocsátották. A döntést szótlanul fogadta, szeméből mély szomorúság áradt. Afféle alázatos kutya-szóm orúság. Azóta nem láttam többé. Csak most az esztrádon. A színpad közepén állt és ugatott. A nézőket valósággal elkápráztatta egyedülálló teljesítményével. Ugatott minden értelmi fekvésben. Amikor előadás után találkoztam vele, magabiztosan kezet szorított velem, és mosolyogva így szólt: — Tudod, hogy amikor a társulattól elbocsátottak, nem is én ugattam, hanem egy valódi kutya az udvaron... Vidám volt és megelégedett, szeméből teljesen eltűnt a farkaskutya szomorúsága. Fordította: Péter László ySSSSfSSSSSt//SSSSSSfSSSS/Sff//SS/S/SSSS/SSSSS/SS/SSS/SS/SSSSS//S/f//////S//S/SS/SSS/S/S/SSS//SSSS//SSSS/SSSSS/SSS//SS//SS/S//S/SSSSSS/S/SSSS/S/S/SSSSS///SSSSS/SS//S//S/SSSSSSS/ H TUZVIRAi LOVICSEK BÉL/ Siratta, mert szerette, mert úgy érezte, hogy minden barázdáját a háta közepéből hasította ki, mert összenőtt vele, mint a kezétíél, vagy a lábával... úgy érezte, akkor, hogy embersége a holdak számával nőtt, hogy az a minden, az élet. Pista elgondolkozott, hogy kissé rendezze a gondolatait, majd tovább folytatta. — De amikor siratta, nem kereste, nem kutatta az élet értelmét, abban látta a jobbik oldalát, hogy még egy holdat és még egy holdat vehessen!... De hogy látástól vakolásig dolgozott, hogy azt a baromfit, amit felnevelt és meghizlalt, tojást, tejet, túrót, tejfelt édesanyám mind elbatyuzta a piacra, hogy a szőlőt, amikor már érni kezdett, szintén elhátikosarazta, hogy az állathullást, elemi csapást megkoplalta, megrongyoskodta, arra nem gondolt .. . Művelődésre vagy szórakozásra hogyan is jutott volna ideje: könyörtelenül űzte, hajtotta az élriiakarás könyörtelen korbácsa.., Azt, azt a vasgyűrűt siratta, édesapám, ami nagy erővel körülfonta, ami sokszor még a levegőtől is megfosztotta ... Hát mondja meg nekem őszintén, ez az igazi földszeretet?!... Én és a többi társam úgy szeretjük a földet, úgy dolgozunk rajta, hogy az egész ország javát szolgáljuk vele, maguknak pedig úgy kellene szeretni és dolgozni, hogy az egész falu iavát szolgállak! Csakhogv nehéz ezt megérteni... én nagyon jól tudom .., Kétszáz kicsi világ ezernyi szokását és elképzelését egyöntetűvé formálni nem könnyű. Senkinek, kifosztottnak érzi magát, bár kevesebbet dolgozik, gondtalanabbul él, és ha egy kicsit jobban, mélyebben elgondolkozik a dolgokon, azt is el kell ismernie, hogy emberibb embernek érzi most magát, mint bármikor a múltban ... Bognár Józsefben kavarogtak a gondolatok, érzések. Sokat hallott egyszerre, túl sokat, nehéz a megemésztése. Sok mindent tudna most mondani, de csak ennyit szól: — Nincs nekem a szövetkezettel semmi bajom, fiam... Csak... szóval, ha anyád nem volna beteg, akkor... Pista elgondolkozott, aztán arról beszélt, hogy az utóbbi időben sokat gondolkozott az apja sorsán. Ha meghal az anyja, legjobbnak látná, ha apja hozzáköltöznék. Mit is csinálna egyedül a faluban. Dolgozott már eleget életében, megérdemli a nyugodt öregséget. Majd csak rákerül a sor, hogy Pista megnősül és akkor eljátszogathat majd az unokákkal, színházba járhat, ha jól esik, akár mindennap is megfürödhet, egyszóval nyugodtan leélheti mellette az életét. Bognár József hosszan elgondolkozott. Fejebúbjára tolta a kalapját, beletúrt a hajába és megszólalt: — Nem tudnék én abba beleszokni, fiam... — Dehogyftnem! Már csak a jót könynyebb megszokni, mint a rosszat — érvelt Pista. — Nem, nem — ingatta a fejét Bognár. — Majd csak elleszek valahogy ... Nem tudnám itthagyni a falut, nem én fiam ... Csend borult rájuk, csak a két égő cigaretta füstje beszélgetett. A lombok között madarak csattogtak, lenn az iskola udvarán meg ropogós gyorscsárdásra brummogott a nagybőgő. Bognár, Jakab Margitnak tett ígéretére gondolt, hogy majd úgy kerülő úton megemlíti előtte Marikát. Most azonban úgy érezte, hogy nem érdemes, semmi értelme. Ügy sem kellene az ő fiának az az egyszerű falusi lányka. Egy régi emlék villant az eszébe, hangosan felnevetett. Pista kérdőn nézett az apjára. — Emlékszel rá, Pista?... Kis gyerek voltál, elibém álltái és azt mondtad nagy hangosan: „Édesapám! Ha most húsz éves lennék, elvenném a Barta Zsuzsát!” Pista is elmosolyodott: — Emlékszem... Nagyon tettszett nekem akkor az a kis csitri. — A Zsuzsinak már három gyereke van, te meg még mindig legényember vagy — mondta Bognár elkomolyodva, majd hozzátette. — Aztán ... nem került még asszonynak való? — Egyelőre nem ... nincs senki a láthatáron ... Van ott egy cseh lány — Irena — a munkatársam ... Eljárogatunk néha szórakozni: színházba, hangversenyre, olykor táncolni is, de csak olyan baráti alapon... Talán meg is sértődne, ha udvarolni próbálnék neki... Szóval, szerelem nélküli barátság az egész, semmi több. — Pedig nem lesz jó soká halasztgatni a dolgot, mert ha harminc éves korodig nem házasodsz meg, azután már nehezen fog menni... A végén úgy járok, hogy unoka nélkül maradok! — mondta Bognár hamiskásan pislogva maga elé. Bognár József még mindig a heverőn 12
