A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-29 / 30. szám
Megszületett a kislányom, es az ideges tejtől három he-, tét szinte pihenés nélkül végigordltott. Érdekes, egy csöppet se hasonlít rám, de még csak rád s—a... ki tudja kire?! Biztos, az igazi apjára” — mondta szinte naponta Géza. N .m bírtam tovább, összepakoltam a legszükségesebbet és visszamentem szüléimhez. Nem tettek szemrehányást, és ezért nagyon hálás voltam nekik. Géza nem mert reggel, jönni, csak másnap reggel. De én hajthatatlan voltam. Hiába könyörgött, hiába Ígérgetett, fogadkozott, nem hittem neki többé. Szüleim egyetlen szóval sem álltak mellé, de mellém sem, hallgattak. Hajthatatlan voltam az utolsó pillanatig, pedig egész idő alatt éreztem, hogy oda tudnék borulni a lpba _ elé, csókokkal elhalmozva, kö' nyörgésre kulcsolt kezét, anynyira szerettem. Mégis elég erős voltam, hogy azt mondjam: nemi Este a kocsmában látták, reggel felé vitték haza részegen. Nálunk Is zörgetett, de édesapám kiszólt, hogy hozzánk csak józanon jöhet. Ezután napokig nem járt haza, bent maradt a városban. Napok, hetek teltek anélkül, hogy felénk nézett volna, vagy egyetlen fillért küldött volna nekünk. Azt hajtogatta útonutfélen, hogy akinek pénz kell, az menjen haza, az ura mellé ■. De nekem nem a pénz kellett. Dolgoztam, a szüleim is meglehetősen jól kerestek, volt mit aprítani a tejbe, és a kislányomnak sem volt hiánya semmiben, csak az édesapja hiányzott. Géza szerelme, mert még akkor is szerettem. Bennem is feltámadt a féltékenység: ki ezt mondta róla, ki azt. Mulatozik a városban, kéteshírű nőkkel mászkál, iszik. Sokszor úgy é.eztem, nem bírom tovább, magamra kapok valamit és futok, futok utána, egészen a városig. Mert, ha mellette pokol volt Is az életem, nélküle felér a gyehenna tüzével. Egyre inkább igazat tudtam adni neki: aki szeret, az félt: végülis bocsánatot kértem tőle levélben. Aznap hazajött és félóra múlva már ott is volt nálunk. Ügy beszélt, mintha mi sem történt volna, megcsókolt, átölelt, és együtt néz-, tünk le az alvó. kis drágára, aki minthacsak érezte volna, hogy minden rendbejött; elmosolyodott. Visszaköltöztem és két hór napig ki is bírtam valahogy. Akkor már a gyanúsítgatások' mellé meg is fenyegetett, azt mondta, megöl, de nem tűri, hogy másé legyek. Én addig soha sem említettem a különélésünk alatt róla hallott csúnya dolgokat, akkor tettem először. Megvert, tehette, ő volt az erősebb. — No és ha visszaadtam is egy keveset abból,' amit elszenvedtettél velem a másfél év alatt? — kérdezte ordítva. Kinek mi köze hozzá, mi? Vagy megdöglesz, vagy úgy élsz mellettem, ahogy egy tisztességes asszonyhoz ilik... Másnap üzentem a szüleimnek és eljöttek értem. Minden békülésnek elejét akarták venni, úgyis reménytelennek látszott a mi ügyünk, benyújtották hát nevemben a válókeresetet. Tegnap elválasztottak bennünket hivatalosan is. A tárgyaláson sem volt józan és a folyósón egy kikent, kifent nő várta. Minden erőm elhagyott, amikor megláttam, ahogy kilép nevetve belekarol a nőbe és diadalmasan elvonul. .. kisétál az életemből. Igen, az én életemhez többé semmi köze nincs... jogilag, de a szívem még most is az övé. Szeretem! Vessenek meg, nevessenek ki érte, de szeretem. A kislányom három éves múlt, bontokozó kis fogalmával minden érdekli a világon. Minden, de minden. Egyszer majd megkérdezi . azt is, hol van az ő apukája? Mindenkinek van, csak neki nincs? Miért? Vajon mit mondok neki majd? Ki volt a hibás? Géza? Én? Vagy a féltékenység? Ugyan! Féltékenység?! Mennél többet gondolkozom, annál inkább rájövök a nagy igazságra: a féltékenység nem más, mint dölfy, beképzelt rátartiság, amellyel nem tűrhetjük el, hogy az akit „felemelünk” magunkhoz, esetleges hűtlenségével hírbe hozzon bennünket! Igen! Ez a féltékenység, és semmi közé az igazi, tiszta szerelemhez, ahogy én a tárgyalás napjáig hittem. Ott a bírósági épület folyosóján jöttem rá erre, amikor Gézára és a rá váró nőre pillantva azt hittem, hogy féltékenység hasít szivembe, pedig azt éreztem: pont egy ilyennel, egy nálam alantasabbal? Ez fájt akkor, ez és nem a szeretet szülte termesztés féltés! SZEMEK TÖZSÉR ÁRPÁD Fáknak támasztott szeretők égnek, hajlanak, pengnek szerelmes testtel, szemek lobognak, szemek igéznek — jaj a szemektől már nem menekszel. Lábaik is voltak, derekak, mellek, vad látomása szelíd karoknak. Darabokban jött rám a leánytest s lett a számomra mindegyik korszak. Mohó suhanckor, bolygó érzékek — Szinte óránként változott testem, Más-más ösztönöm szaladt előre s ámultam más-más látomás verten. Ä lábaké volt talán a legszebb — akkoriban már ropogva nyúltam, a szám egy este bajuszt virágzott s nap mint nap Zolát s Balzacot bújtam. Lábak, haj, lábak, jázminfa-karcsúk, ágazófc, oldok — jártam fejszegve, bikahomlokkal körbe forogni kényszerített a lábak szerelme. Vagy a csípőké! Két arany tányér, tele parázzsal s tele üszőkkel Testet emésztők, s festet megváltók — most a szemeknek korszaka jött el. Mohó suhanckor, lány-bontó látás elhagylak mint a szarvát a jószág Szemek hozzák a szép teljességet leánderek, dús fekete rózsák. Fény-krizantémok, meleg árvácskák csodás erőtök hogy beszéljem ki? Gyertek körém mind, hagy’ énekeljek rólatok úgy mint még soha, senki. Tisztelgek én is már ezüst fejjel férfikéit mordan rossz szívnek, májnak, de ha tűzetek néha belém csap szerveim frissen felkiabálnak. Gyertek hát, gyertek, verjétek által istennyilákat fúlt levegőmön Feledjem múltam réz-bajaimra Smaragdzöld-színű platina nőjjön Feledjem Dózsát, sokezer kínom, a történelmet s jelen valómat Petőfit, Fürstöt, Fucík-riportját feledjem őrült sok víziómat. Elfeledjem, hogy fűzöld ruhában készülők új testdarabolásra Feledjek ágyút, atomtűz gombát — Gyere el szemek utópiája. 11
