A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-28 / 4. szám
SZOBOLJEV: A menyasszony Amikor Ljuba volt szolgálatban, az egész kórteremben kitűnő hangulat uralkodott. Életkedv és szeretet áradt belőle, és amikor reggel apró, puha papucsában besuhant a kórterembe, olyan volt, mintha napsugár ömlene ránk. Arcán még ott virított a hideg jégvirága; nevető gyermekszemében a vidámság szikrái táncoltalk és a lábatlan őrnagy mindennap felkiáltott láttára az ágyán: — „Szebb a rózsánál az ifjú lány arca...” Ljuba, ugye sose halunk meg? — Az csak természetes! — csengett a válasz a leány tiszta, csilingelő hangján, és Ljuba megfújta fagytól gémberedett ujjhegyét. Hátratett kézzel odatámaszkodott a nagy, fekete kályha oldalához — karcsú kis fehér tündér, akinek szakszerű komolysága oly édes és megható volt, mint egy gyermeké. Kezét melegítve percenként egy mérföldnyit csacsogott mindenféléről: a reggeli hadijelentésről, a nedves tűzifáról, a konyhában készülő ebédről, a tegnapi mozielőadásról. A kórteremben apránként elhalkult a sóhaj, felderült a sok fájdalomtól eltorzult arc, oszladozott a fásult, szomorú hangulat, elült a bánat, elmosolyodott még a gondolat is. Aztán a lány nyakára tette karcsú ujjait, hogy kipróbálja melegségüket, pici, egyenes orrán megjelentek a gondolkodás ráncocskái, gyakorlott szeme végigsiklott a kótermen; hol is kezdje? Aztán elindult kőrútjára. Gyorsan és ügyesen végzett mindent —• megmosta a beteg haját úgy, hogy egyetlen csepp víz sem hüllőt a párnára, megigazította az elcsúszott kötést, levelet írt a helyett, aki erre nem volt képes, nyomban észrevette, ha valakinek rosszabbra fordult az állapota, és orvosért küldött, válságos órákban közelharcot vívott a halállal egy-egy sebesült életéért, megnyugtatta, vigasztalta a reményvesztetteket, és békés, gyógyító álomba ringatta őket. Mindannyian szerettük őt; talán mindannyian szerelmesek voltunk belé De a féltékenység tilos volt a mi kórtermünkben És ha egy szabad perceben Ljuba leült egy katona ágvára, hogy egy parti „Véniány“-t játszók vele. tudtuk, hogy azon a napon az az ember többet szenvedett, mint mi. Ezen a bizonyos napon én voltam a soros a játszmában Egész éjjel nem hunytam le a szemem, ide nem tartozó gondok gyötörtek, és reggelre épp hogy egy torz fintorra bírtam elhúzni a számat mosoly címén, Ljuba köszöntését viszonozva Megdöbbentő volt. mennyire megérezte ez a fiatal nő — szinte még kislány — a más lelki bánatát Énn csak hogy rám pillantott, és befejezvén köriúját, egyenest ágyamnak tartott, kezében a kártyacsomaggal. És mégsem került sor a játszmára. Gyermekded szája megvonaglott, vidám szeme elkomorult és hirtelen nagyon, nagyon öregnek láttam őt A kártya érintetlenül hevert a fehér lepedőn, a pikk tizes — a bánat jelképe — feketén meredt ránk, 'és mi halk beszélgetésbe kezdtünk, minden fenntartás nélkül és őszintén Férje, aki páncélos százados, és bátorságáért már kitüntetést is kapót*, huzamosabb ideje eltűnt Egv hónapja nem tud nyomára akadni Ez a fiatalasszony egy teljes hónapja kórtermünk napfénye volt, mialatt lelkében hordozta a bánatot és szívében a fájdalmat; éjszaka csendesen sírdogált a hálóteremben, nehogy társnőit zavarja. Előző nap felkereste férjének egyik barátját, egy magarangú páncélostisztet. Az megfogta kezét, és így szól*, hozzá: — Nem akarom félrevezetni, Ljuba. Pavel ellenségtől megszállt területen maradt. A többiek átvágták magukat, de ő nem tért vissza hozzánk. — Megszorította kezét, hogy ne sírjon, és így folytatta: — Bátorság! Ljuba! Még visszajöhet. Értse meg, várjoh türelemmel. Tudom, várni nehéz megpróbáltatás. Megígérem, hogy szólni fogok, ha már hiába vár. Ránéztem Ljubára és kutattam magamban, volna-e annyi lelkierőm, mint ennek a fiatal nőnek. Áz ő bánata láttára eltörpült az enyém, de ügye*len, darabos és önző férfilelkemben nem találtam egyetlen olyan vigasztaló és reményt adó szót, amilyet ő pazar bőkezűséggel ontott reánk. Az őrnagy az utolsó ágyban felnyögött. Ljuba felugrott és könnyű léptekkel odasietett hozzá. Szeme derűs volt, mint máskor. Saját fájdalma újra helyet adott a másokénak. És a kórteremben senki se vehette észre, a bánatnak mekkora súlya nyomja keskeny, lányos vállát. Röviddel utóbb átmenetileg másik kórházba kerültem, de két hét múlva visszatértem az otthonos kórterembe. Sok régi beteg már nem volt ott, és sok új sebesült érkezett. A szomszédos ágyban mozdulatlan, nagy darab kötszer-báb feküdt. Páncéloskatona volt, aki fején és mellén súlyos égési sebeket szenvedett. Minden, ami emberi arcon meggyulladhat, elégett az övén,- haja, szemöldöke, szempillája, és bőre Is. A fehér kötésből óriási szemüveg domború, sötét lencséi feketéllettek félelmetesen. Arra szolgáltak, hogy a csodamőd megkímélt szemgolyót megvédjék a fény és a kötés érintésétől. Alattuk szakértő ügyesség keskeny rést nyitott a szájnak. Ebből a résből emberi beszéd hangzott, egy szenvedő ember gondolatainak és érzéseinek egyetlen szócsöve. A katona szörnyű kínokat szenvedett. A kötésváltás irtózatos fájdalommal járt, de élni akart. Élni akart, és újult erővel új harcokba szállni. Ez az élmiakarás iz-: zott minden szavában, amely nehezen és elmosódottan tört utat magának sérült nyelvén és elperzselt ajkán. Szeretett beszélni. Sötét és magányos világában társra vágyott. Különös, elfojtott beszéd volt az, amely e mozdulatlan kötszertekercsből kiszivárgott, de amikor megtanultam megkülönböztetni e törede-: zett, sebzett szófoszlányokat, gyűlölet és győzelem, csatazaj és halálveszély, remény és Vágy, vallomás és hit értékes gyűjteményét szedhettem össze — mindazt, ami a magány kísérleteitől menekülő huszonkét éves fiatal férfi közölhet barát-; jával. Barátjával: mert éjszaka szoros barátságot kötöttünk, ahogy emberek csaté-; ban vagy betegségben szoktak. Hajnal előtt ébredtem, amikor még egészen sötét volt. A kórterem nehéz lélegzése töltötte be a csendet; néha egy-egy nyögés tört keresztül a harcban megtört, erős férfitestek félelmetes lélegzésén. És mivel nem siklott nesztelen fehér 'árnyék a felnyögő beteg felé, tudtam, hogy Ljuba nincs szolgálatban. Valószí-: nűleg Fenya, az öregedő, csúnyácska ápolónő a soros — gondoltam —, aki könnyen fárad, és éjszakánként el-elszunnyad a kályha mellett ülve. Felkeltem, hogy az előcsarnokba menjek egy cigarettát elszívni. A szomszéd sebesült meghallotta és egy pohár vizet kért [furcsán hangzott, mint „gohargid“). Féltem, hogy fájdalmat okozok neki, és fel akartam költeni az ápolónőt. — Ne költsd fel — mondta ő —, Jő lesz' így • • • Tölcséren át, óvatosan néhány kotty vizet öntöttem a kötés résén át, és bizony megnedvesítettem a kötszert. Nagy zavarban kértem bocsánatot. — Jól van — ismé*elte ő és nevetett, Ka ugyan nevetésnek mondhatom azt a néhány halk, ziháló vakkantást. — ö az egyetlen, aki ért hozzá ... — Ki az az ő? — A szerelmem. GYURCSÖ ISTVÁN: Nyugtalanság Élhetek nyugtalanul? szelídség el ne vadulj! Szivünkben béke legyen: ki áll ott szemben velem! Beteg vagyok, gyógyít a Béke: ne kerüljek gyilkos kezébel Fegyvert köszörülnek valahol: nem lehet! a szeretőm dalol! Szivünkben béke legyen: rozsda a fegyvereken1 Legyen béke, szerelem: fegyver néz szembe velem! Az ágyuk talpa fűben, gazban: virág nyíljon az udvarunkban! ■ 'Az életünk csók és virágzás: a kert alatt gyilkos tanyázás! Szivünkben legyen béke: szurony, ne nézz az égre! Szivünkben lehet béke: ne bízd sorsod az égre! Ne szorítsd fejünket vaskalap: kis cinke fészke a Nap alatt! Nem, a szelídség nem hatalom: bátorságról szóljon csak dalom! 12
