A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-28 / 4. szám
És meghallgattam egy Különös szerelem történetét. Beszélt a nőről, akit sose látott és akit talán sohasem láthat. Régi orosz becenéven Dusenykának nevezte. Első naptól fogva így nevezte, megérezve szivének gyengédségét és melegét, és továbbra is így nevezte, mert perzselt ajka nem tudta kiejteni valódi nevét. Ljubáról beszél, az kétségtelen — gondoltam. Neve valóban rosszul hangzanék elgyötört ajkairól: Ljuba, Ljuba ... A legnagyobb gyengédséggel, büszkeséggel — és ki kell mondani — szenvedéllyel beszélt róla. Hangosan álmodozva lefestette őt magának, leírta arcát, szemét, mosolyát és meglepett vak szerelmének éleslátása. Suttogva bevallotta, hogy ismeri baját, finom selymes haját, amely fejkötője alól kibuggyan: egyszer megérintette, amikor segített neki az éjjeliszekrény mögé gurult lázmérő tokjának megkeresésében. Beszélt kezéről — lágy, erős, gyengéd, kezéről, amelyet órák hoszszat kezében tartott, mésélvén önmagáról, magányosságáról és a nyomorék szörnyű életéről, amely rá vár. Elismételte nekem valamennyi vigasztaló és reményt adó, gyengéd szavát, és hitét, hogy fog még látni, élni és harcolni, ha felgyógyul. És nekem úgy tetszett, Ljuba hangját hallom szavaiból. Azt is elárulta nekem, hogy holnap lesz a döntő nap: a profeszor megígérte, hogy leveszi a szemüveget és látni fog. Erről nem szólt Dusenykának, mert mi lenne ha vak maradna? Nem akar* neki fájdalmat okozni. Ha nem sikerül, nem sikerül, ő így is elég jól ismeri, édes, szelíd arcát. Nem látja-e így is a szemét és a belőle sugárzó szerelmet? Aztán van itt még valami: Dusenyka rábeszélte őt egy igen kényes műtétre, amely visszavarázsolja majd szemöldökét, szempilláját és friss rózsás arcbőrét. Tudja, hogy a fájdalomnak mekkora árával kell megfizetnie ezért az új arcért, de semmitől sem riad vissza szerelmesének kedvéér*. Igenis, szerelmese. Büszkén ismételte a szót. Férje elesett a fronton; egyedül maradt, éppúgy, mint ő maga, és még boldogtalanabb, mert ő—ő csak arcát vesztette el, az asszony pedig azt, akit szeretett. Hosszú éjszakákon át megismerték egymást, és szerelem költözött ebbe a kórterembe, ahol eddig a halál lakott. Szerelemből született élet tartotta meg arra, hogy legyőzze önmagát. Mert volt idő, amikor főbe akar*a lőni magát. Hát érdemes ilyen arccal tovább élni? De ő így szólt — hangzott a történet. — „Én nem törődöm az arcoddal. Én téged szeretlek, és nem az arcodat, értsd meg!” És megeredtek könnyei. Abból vettem észre, hogy boldogságtól feszülő mellkasa zakatolva dolgozott, és lélegzete zihálva tört elő. Nem akartam zavarni, csendesen feküdtem ágyamon, és Ljubára gondoltam. Álmélkodtam különös sorsán. Igazi szerelem volt-e ez, a nemes női lélek megmagyarázhatatlan szerelme, vagy csak mély részvét, amely gyakran hasonlít a szerelemhez? Avagy csak közös bánat volt-e, nagy árvaság, vagy elveszett férjének kísértete — páncéloskatona, hős, harcos?... Türelmetlenül vártam a reggelt, hogy az ápolónőváltáskor olvashassam Ljuba tekintetéből a választ — az ő szemében nem volt nehéz olvasni. E gondolatokkal aludtam el. Későn ébredtem. Ismerve a kórterem életét, tudtam, hogy az ápolónőváltás már megtörtént, de Ljubát nem láttam. Átmentem a sebesülthöz, és megkérdeztem, hogy érzi magát? — Remekül — felelte ő. — Dusenyka kiment, hogy kötözésem iránt érdeklődjék. De ne felejtse el: egy szót se a professzorról! Vajon csakugyan látni fogok-e ma? Hangjából hallottam, hogy mosolyog. — Ismeri Őt, ugye? Nemde, gyönyörű? — Igen, valóban az, feleltem. Megint arról beszélt, hogy még ma meg fogja látni. Aztán hirtelen elhallgatott, és révülten figyel* a puha papucsok halk suhanására. Meglepett, hogy a vastag kötés alatt ilyen finom maradt a hallása. Vagy a szerelem érzékeny füle hallgatódzott benne? — Ö az — szólalt meg, végtelen gyengédséggel. Az én szerelmesem. Megfordultam. De csak Fenya volt; nyilván túlóráznia kellett. Helyre akartam igazítani barátom tévedését. — Jó reggelt, Fenya — szóltam oda neki. — Mikor jön be Ljuba? — Jő reggelt, hát itt van megint? Ljuba elment — megtalálta sebesült férjét. Ezzel leült az én katonám mellé. — Édes Kolja — szólította gyengéden. — Fel a fejjel; itt a kö*és-váltás ideje... Ä katona görcsösen nyújtotta ki kezét és ez a katonakéz, amely közelharcot vívott a halállal, s most reszketett a fájdalom előérzetében, egyenest beletalált Fenya kezébe: a kötésváltás nyilván halálos kín lehetett. Fenya rátette másik kezét is, és hosszú, sokatmondó hallgatásba merültek. Az asszony gyengéden simogatta a férfi kezét, játszadozott ujjaival, és szemében, amely a sötét szemüvegre meredt, a szerelem lassú, meleg *üze gyulladt. Ránéztem Fényára, akinek köznapi arcát oly sokszor látta közönyös szemünk Meg lepett a változás, amely végbement rajta, öreges, fáradt vonásait átfűtötte a szerelem, és most gyönyörű volt Egy orosz feleség és anya bizalommal és szomorú Weiner-Kráí Imre rajza gyengédséggel teli arca nézett rám. Aztán könnyek gyűltek szemébe, és elfordította fejét, nehogy egy csepp a férfi kezér^ hulljon. De az megérezte a kis mozdulatot és megijedt: — Dusenyka, kedvesem, mi a baj? És Fenya, meglepő módon, élénk és vidám csevegésbe fogott, gyengéd szavakkal bátorságot igyekeztt önteni a férfiba, míg szeméből könnyek patakzottak, és keserű fájdalomban vonaglott szája, amely a vidám és bizakodó szavakat ontotta. Aztán az ajtó felé nézett, és reménytelen, néma kétségbeesés tükrözött tekin*etében. Követtem pillantását: keréken járó horáágyat toltak be. Megértettem könnyeit, ő már előre szenvedte a közelgő gyötrelmeket. A sebesültet a hordágyra emelték és Fenya a kezét fogva lépkedett mellette. Kikísértem őket az előcsarnokba. Az ápolónő megállt a műtő ajtajánál. Elhagyta ereje és az ajtófélfának dőlve szabad folyást engedett könnyeinek. Megérintettem vállát. Rám tekintett. — A professzor ma reggel azt mondta nekem ... a professzor. Nem bírt beszélni. — Tudom — feleltem én —, de miért izgatja magát előre? ... Bizonyos vagyok benne, hogy látni fog. Fejét rázta mérhetetlen fájdalmában. — Hiszen éppen ez az: látni fog engem ... és mit kezd egy ilyen asszonynyal, amilyen én vagyok?... Miért kellett ennek így történnie? ... Miért engedte szabadon szárnyalni képzeletét? ... „Gyönyörűm, gyönyörűm!”... Ej, hagyjon békén! — nyögött fel és fülét a műtő ajtajára szorította. Kihallatszott a professzor lelkes hang|a: — Elsőre elég ennyi. Még egy hetet kell el*öltenie sötétségben. Fenya arcát elönötte a kétségbeesés halálos sápadtsága Gyors léptekkel elhagyta az előcsarnokot. Azóta soha többé nem látta senki a kórházban. Később hallottuk, hogy visszatért szülővárosába. SZÖLLÖSY KLÁRA fordítása 13
