A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-28 / 4. szám
A szánkó Decemberi keménységgel ragyogtak a csillagok, s én el-elnéztem őket, furcsán-kívánt csian, mint valamikor gyermekkoromban... Hamvadt lassanhunyőn cigarettám parázsa, s közben ki-kihallott a .szoba melegéből édes-, enyéim lobogóvidám viháncolása... Egy tüzes vonal szaladt végig keréjban az ezüstfényes ég kupoláján, mintha az életemnek egy kt* qsiny-kis fejezete lenne... S valóban... valós ban az is volt, való igaz mivoltában, keserű igaz történettel... Akkor mér a mi falunkba is ellátogatott a dérszakállú, ősz december, Ezt arról, tudom, hogy üzenetét otthagyta a zuzmarás fák ágain és a havas háztetőkön. Kényesen, keményen csikorgott az út Is a házunk előtt, mintha minden egyes hópehely jajongva sikított vol-. na a lépteink alatt. Reggelenként meg arra ébredtünk, hogy kivirágoztak szobánk kis ablakai; cifra jégvirágok nyíltak rajtuk. Az édesanyám Ilyenkor mindig azt szokta mon-. dani: „Látjátok, a szegény embernek még télen is nyílnak virágoki”... Sokszor egész,napon át ott tarkállottak az ablak üvegén, s emiatt mi nem láthattuk a kinti világot. Mondtam is sokszor édesanyámnak, hogy szeretném már. megnézni, hogy mit csinált odakünn a dider-» gő tél... Egy napon aztán teljesült a vágyam. Édesanyám bebugyált a nagykendőjébe, s én boldog örömmel léptem ki a végtelen vakító fehérségbe. Az utcán kedvesen csilingeltek a szánok csengetyűi — mintha csak hívogattak volna... De amikorra a kapuig szaladtam, már messze jártak, nagyon messze ... Néha vissza Is tértek a sz'ánok, s én így ismertem fel a szomszédunk gyerekeit. Mint a szél, úgy robogtak el előttünk, de engem sohasem vettek fel. Hiába kéredzkedtem, nevet-, tek, viháncoltak s úgy kiabállak vissza eltá-i volodva: „No, egyre, hadd lássuk, hogy fulladsz a hóba?l... Ök gazdaember gyerekei voltak, az én apám pedig csak egy egyszerű foltozóvarga volt... Kimondhatatlan nagy szomorúsággal botorkáltam be az udvarra, ahol éppen kint volt édesanyám. Észrevehette bánkődásomat, mert megkérdezte: — Mi bajod van, fiacskám? . — Édesanyám, vegyen nekem egy szánkót kértem könyörögve. Ö lehajolt hozzám, ma-. gához ölelt s nagyhalkan csak ennyit mon-i dóit: — Arra sok pénzt kell... az, az nagyon drága jószág... — és nagy, mélységesen nagy édesanyai szeretettel megcsókolt... Reggel hangos kopácsolás hangjaira ébredtem. A szoba közepén ült apám, előtte egy szegényesen összetákolt szán állt. Néztem-néztem, mintha még mindig álmodnék, aztán boldogan ugrottam ki az ágyból. Apám egy szenesládát erősített két görbe-: orrú fára, amelynek. talpait fényes simára faragta. — Nekem semmilyen sem volt, de neked hadd legyen karácsonyi ajándékul — mondta édesapám és erős, érdes kezével — szeretetének mélységében — megsimogatta a feje-; met... Ráültem a szánra, amely a képzelet lovai-: val mintha azonnal repülni kezdett volna. S egyszeriben úgy éreztem, hogy az én szánom sokkalta szebb, mint a szomszédék gyerekeié. .. ' Az aláperdült csillag régen kihúnyt már a láthatatlan rétegek sűrűjében, s csak sejteni lehetett, hogy volt... Aláperdült, az emléke maradt csak meg, mint a múltnak, az életünknek — gyermekkoromnak... A szoba melegéből ki-kihallott édes-enyéim vidám viháncolása. KOVÁCS MIKLÓS fecsó_pálj Emberek vagyunk Szemem van. Nézem az eget, orromig csüngő szürke jelleget, az ólom szinte szürke, babonás, homlokomom fényt vetít a láz, ólom-színek pasztellfa kering szemem előtt. Mért kell ez megint, mért kell az, hogy féljen a világ, halál köntösben mutass^ magát... Álmokat szőttünk s tetté idomult, izmos jelenben porrá hullt a múlt, téli égen gyermekszem ragyog, ragyogjatok csak, nem vagyunk vakok; hallóvá tette fülünket a kor, mindenki meghallja valamikor, egyen kását, sonkát, kenyeret, ruháját rágják éhes egerek, óraláncán csüngjön száz kereszt, átkozódjon, amíg meggebed, de meghallja, hogy nyikorog a múlti s azt tudja csak, amit most tanultj. szitálhat köd, szemünk messze néz) szavunk a patak, álmunk lesz a rnéti gépeket teremt lüktető agyunk újat tanultunk: emberek vagyunkI Herbert Hanvede (NDK-): Zsuzsanna'(szénrajz] 9
