A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 1. szám
Boldogság Azt mondtad, ha egyszer így leszünk, csendesen, beszélgetni fogsz. Magadról mesélsz. Igen, azt ígérted... A nő lassan pislogott, szája összetömörült, akár a szegfű, szemének iriszhártyáján bútorok kicsiny mása sötétült. Nézte a mennyezetet, s várt. A férfi azonban, aki a rekamié végénél keresztben feküdt, nem szólt. Papucsát lecsüngette s abban a percben minden elmerült körülötte. A tárgyak, az emberek, az idő. S amit látni vélt, az is csak emlékek mása volt: két vöröslő gömb az udvarház mélyén — őszi gesztenyefák —, a kéken derengő toronyház, s az ég, amely ferde csíkokban szaladt fölfelé, mintha meszelővei húzták volna. Egyetlen valóság az ablakrámák olajszaga volt, de lassan ez is a boldogság csendes érzésévé foszlott benne: a napok hangulatát ébresztgette, a három napét, amióta Évával beköltöztek az új lakásba: amióta berendezték az új műtermet. — Miért hallgatsz? — Nem tudom. — Beszél] hát. — Mit mondhatnék? — Mesélj. — Miről mesélhetnék? — Magadról: de ha alkarod, másról Is. Hiszen sokat tudsz. Tűző napon is emlékszel az ázott lomb illatára! — Igen, de őszintének lenni nehéz! — Nehéz? Megcsókoltam a szád, a szemed, a hajad. Őszintének kell lenned hozzám. — Te jó vagy. .— Nagyon jó? — Nagyon. — Csak természeté? vagyok. — Ez nem .igaz. — Nem? — Nemi — Miért? — Mert az ég önmagától kék, s a kavicsnak vissza kell hullania társai közé, de az ember jóságö örökös erőfeszítés. Te mégis jó vagy, s ezért szeretlek. — Negyon szeretsz? — Nagyon. — Akkor mesélj magadról! Hallgattak. — Egyszer apám krumplit rakott a lila palájú asztalra Mindegyikünknek egy nagyot, egy kicsit. Szállt a gőz, az is lilának tűnt, s lila árnyékot vetett húgaim arcára is. ÉS apámat néztem, úgy láttam, nagyobb krumplikat hagyott magának, s egyszerre gyilkosán villant meg a szemem. — Fáj, hogy úgy néztél rá? — Nagyon fáj. — Miért? — Nem tudom. — Hiszen gyerek voltál. — És mégis fáj. — Hiszen nélkülöztél! — Nem, nemi Hiába vigasztalsz. Ez az emlék örökké sajog bennem, akár egy égési seb. S tán jó is, hogy így van! — jó? — Igen. Mert megakadályoz, hogy most gonosz önzés dobogtassa meg a szívem. — Szépen beszélsz. Mesélj mégl Vlagyimir Lugovszkoj] Hófeh érke Néz Hófehérke az ablak egén, lapos karakül sapka a fején, Este, hópihe, puha pihe száll, az emberek arcát égett már. A földet jégbe faragta a tél, egy-egy zinkefüttyöt hoz csak a szél. Hópihe pelyhez, ezüstös a csend... Hallgatsz, Hófehérke most idebent? Itt — mondta — Itt az én régi tanyám, itt a ház eresz alatti padán. Nézem a hópíhék könnyű raját, a lebegő, puha hózuhogást. Nyírek, fenyők szavát Ismerem én, a fagy csikorgását hozza az éj, hó röpdös, felhő s holdfény odafent, értem a hangokat mind idelent. Ha este a munkám abbahagyom, itt ülök mindig e régi pádon, s örvénylő vihar ha zúgva kereng, ismerős titkot a szél szava zeng. Most távoli tájon elhal a szó, sí surran; befagyott a Moszkva folyó. Az orosz föld tiszta lelke e táj, e fehéren fénylő, tiszta határ. Tavasz, tavasz, te örök ébredő, hófútta fókra lombokat szülő, még nem jöhetsz, itt van, itt a tél, még minden útra havat hord a szél. SZALONTAY MIHÁLY fordítása A férfi lehűnyta szemét. Gondolatok cirkáltak benne, mint a neutronok, emlékek villantak előtte, szépek is, szomorú-i ak is, és mesélni kezdett. Mesélt, mesélt« Elmondta az életét. — És ugye, most boldog vagy? A férfi hallgatott. — Mondd, hogy boldog vagy 1 Zúgott a csend. A nő megijedt: — Miért nem beszélsz?! — Nagyon szeretlek I — Akkor mondd, hogy boldog vagyl — A boldogság egyeseknek nyugalmi állapotot jelent Tétlenséget. Valaminek a bevégzését. Halált. Én azonban élni akarok. Sokáig akarok veled élni. — Szóval nem vagy boldog? — Ha az izgalmat, a nyugatalanságot, amely nappal és éjjel céljaim felé hajt, annak lehet nevezni, akkor... én nagyon boldog vagyok I Hallgattak. Zúgott bennük a csend, mint a falra szorított csészében: aztán a nő tétován előrenyúlt, s tenyerét a férfi forró homlokára szorította. Később pedig a festő ott állt az állvány előtt, s ecsete szaporán ugrált a vásznon. Alumíniumszürke épületek bomlottak kí a háttérből, húsos ágú gesztenyefák integettek, szurok kék gőze szállingált, és' az utcakő okkeresen csillogott. Dolgozott, dolgozott egyfolytában, ka-: nyafgón, elnyúlt ajakkal, s homlokán ape ró csöppek csillogtak. És ebben a percben legnagyobb boldogság. úgy érezte, ez á BÁLINT TIBOR Tél az Alacsony-Tátrában {J. Vlach felvétele)’ 9
