A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-06-10 / 23. szám

KURT KUSENBERG:

Komoly elbeszélés

lyrist, az ,írö abból élt, hogy vidám tőrtérteteket agyait ki.

Miközben írta őket, furcsa grimaszokat vágott és csendesen nevetgélt magábart — ily vidáman alkotta műveit, melyeken olvasói szintén derűitek; és mivel az emberek szeretik, ha' valaki megnevetteti őket, Sigrist meglehetősen Jól keresett.

Egy napon azonban észrevette. hogy az általa írt humoros történetek már untatják, s ezért elhatározta, hogy a jövőben csupán komoly tárgyú elbeszéléseiét fog írni. Ám ez nem ment oly könnyen, mint először gondolta, mivel a vidám, tréfás írásokhoz szokott tolla gyakran egy-egy vicces, helyén nem lévő mondatot vetett papírra. Csak akkor változott meg a helyzet, amikor Sigrist új tollszárat kerített magának. Most már úgy ment a munka, akár a vízfolyás.

Az író öt hetet görnyedt íróasztala fölött, nem vágott már grimaszokat, nem nevetgélt, két oldalt vetett naponta papírra, míg elkészült az első komoly elbeszélése. Azután elkövetkezett az idő, amikor Sigrist régi szokása szerint meghívta barátait, hogy felolvassa .nekik elbeszélését és kipróbálja az elbeszélés hatását. Szívesen tette ezt. mivel a felolvasás közben áttekintést nyert az egész elbeszélésről, amit a szerző munkája folyamán nem nyerhet. Különben is ez alkalommal akarta ’új novelláját egészen elolvasni, mivel részletekben, meglehetősen nagy nehézségek közepette írta. A komoly elbeszélések meseszövésében ugyanis nemigen volt járatos.

.Hangja eleinte kissé remegett, lehet, hogy a félelemtől. Nem tudta elképzelni, hogy vidám írásainak kedvelői hogyan fogadják majd első komoly elbeszélését. Ám múzsája nem hagyta cserben, erőt adott neki. Rövidesen már a hangja sem remegett. A jóízű nevetés, azonban mely előadását időnként meg megszakította, most természetesen elmaradt, helyette nyomasztó csend telepedett a szobára. Sigrist nem tartozott azok közé a kiállhatatlan előadók közé, akik állandóan figyelik hallgatóikat. Amikor azonban tekintete véletlenül barátaira esett, észrevette, hogy ketten közülük már szunyókálnak. Ez természetesen kellemetlenül érintette, azonban nem hagyta magát zavartatni az olvasásban.

Később nem tudta megállapítani, hogy két alvó barátja, kik már hangosan horkoltak, vagy a komoly elbeszélés olvasásával járó szokatlan fáradság, esetleg maga az elbeszélés okozta, hogy egyszeriben maga is zsibbasztó fáradságot érzett, úgyhogy ar olvasás minél tovább, annál nagyobb megerőltetésébe került, míg végre egy különösen hosszú és művészien zavaros mondat közepén végleg elhallgatott. Szemhéja lecsukódott, kezéből kiesett a kézirat. Még utoljára tudatosította magában vendéglátói és írói feladatát: mégegyszer ép utol fára felnyitotta szemét és tudomásul vette, hogy mindnyájan az igazak álmát aluszszák körülötte. Aztán őt is elnyomta az álom.

Talán senki sem fogja elhinni, hogy az egész társaság másnap reggelig aludt, habár ez valóban így volt és nem másképp. Amikor barátai nagynehezen felébredtek és jól kinyújtózkodtak, a nap már magasan járt az égen. - Barátai azonban hamarosan rájöttek, hogy az elbeszélésben, ahogy azt mondani szokás, van valami: Sigristnek sikerült olyan dolgot alkotnia, mely minden olvasót vagy hallgatót mély álomban ringat. Micsoda ajándék az emberiségnek!

A dologról beszélni kezdtek és az elbeszélést rövidesen kiadták. Az emberek hihetetlen érdeködést tanúsítottak iránta. Minden éjjeliszekrényen, minden vánkus alatt ott feküdt e gyógyító mű, mely egészségesnek és betegnek

egyaránt álmot ád. A nyomtatott szavak álombaringató erejének nem tudott senki ellenállni. Sigrist termeßzetesen rövidesen nemcsak gazdag ember lett, de széltében hosszában az emberiség jótevőiéként emlegették.

Csupán egy dolog volt különös, sok ember törte rajta a fejét: senki nem tudta tülajdonképpn, hogyan is végződik az elbeszélés, mivel az utolsó oldalakig egyetlen olvasónak sem sikerült elfutnia. Az egészségesek már az első oldalak elolvasása után álomba szenderedtek, az idegesek valamivel tovább futottak és azt mondják, hogy csak a krónikus álmatlanságban szenvedők futottak el a mű feléig, a nevezetes harmincötödik oldalig, melyről csak a választottaknak volt némi elképzelésük. Mit sem ért az ügyeskedőknek az a fondorlata, hogy egyenesen az elbeszélés végét kezdték olvasni: mikor felébredtek, úgysem emlékeztek a történet végére. Az elbeszélés befejezéséről rövidesen a legkülönbözőbb találgatások Járták, felszólították Sigrlstet, hogy legalább ő magyarázza meg. Ám ő nem állt kötélnek, titokzatos hallgatásba burkolódzott, ami egyébként egyáltalán nem esett nehezére. Nehezen tudta volna ugyanis megmagyarázni, mivel ő sem tudott róla többet, mint azt, hogy az elbeszélés mély álommal ér véget.

Fordította: Péter László

W

/////////////////////////////////////////////////////////////Z

W

//////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////W

/.

A bor csakhamar pohárba kerül: tűzpirosán ég benne. Bognár gyors egymásutánban három pohárral megiszik. Ügy érzi, sosem esett rosszul, de most különösen ízlett. Cigarettára gyúit, majd végigdől a heverőn. A kispárna puhán simul a tarkója alá.

A cigaretta füstje fodrozva kígyózik a mennyezet felé. oda veri sugarát’Bognár két bogárfekete szeme is.

Arra gondol, mennyi szép és nehéz percet szerez neki lakab Margit, ugyanakkor valami belső hang szemrehányón támadja a lelkiismeretét. Maga előtt látja Gizella furcsán kutató szemét, tehetetlen fájdalmát és bánatát. Talán már mindent tud !? Aztán azzal próbálja magát megnyugtatni, hogy mindent elkövetett a feleségéért, nem tehet arról senki, hogy olyan rettenetes csapás érte. Viszonl az is igaz, hogy megérdemli a megbecsülést, hiszen közel harminc éven át jóban, rosszban kitartott mellette, hűségesen dolgozott, ne velte a gyereket, kuporgatott. scjjr nem panaszolta fel nehéz sorsát, sőt. még őt is biztatta, amikor rendkívüli nehéz napok köszöntöttek rájuk. Am hiába mentegeti magát, hiába próbál kibúvót keresni, a belső hang továbbra is vádolja a lelkiismeretét. Bognár felnyög kín iában.

— Minek is kellett megismerkednünk, minek I? — kérdi önmagától és nehéz, mély sóhaja belevegyül a hajlok levegőjébe. Bognár József képzeletében megelevenedik a múlt: Jakab Margit köré fonódik a gondolata... Júniusban múlt egy esztendeje. Akkor kezdődött, azon-a nyáreleji zivataros délutánon ...

Melegen tűzött a nap, langyos szél kószált az Aranyhegyen. A kék ég alatt apró. fehér felhők vitorláztak.

Bognár József a szőlőt kapálta, Jakab Margit meg a harmadik szomszédban kötözött. Szinte tudomást sem vettek egymásról. Gépiesen dolgoztak, ki-ki a maga gondját, baját forgata fejében.

Estefelé váratlanul komor, fekete felhők jelentek meg a nyugati égbolton. Hirtelen nagy szél kerekedett; vadul tépte, csavargatta a fák lombjait. Vakítóan fényes villámok cikáztak, haragosan mormogott, dörgött az ég, aztán megeredt a zápor, de

mintha dézsából öntötték volna Bognár József is bőrig ázott, amíg a szőlő felső végéről leért a hajlókhoz. Alig nyomra be az ajtót, Jakab Margit is odaért nagy Iélekszakadva. Vékony kendője és ruhája úgy a testére tapadt, minth a víz alól bűjt volna ki.

Jó napot! — köszönt elfúló hangon. — Beenged? — kérdezte még gyorsan, de feleletet sem várva beperdült a hajlókba.

Bognár József a szemével végigtapogatta az asszonyt, és elmosolyodott:

— Neked már mindegy, Margit, aligha lehetne rajtad egy tenyérnyi száraz helyet találni!

Az asszony elnevette magát:

— A fene se gondolta, hogy ilyen hirtelen Ideér!... Azon kaptam magam, hogy majd elvisz a szél, meg ömlik nyakamba a víz...

Bognár József még mindig mosolyogva, jobban szemügyre vette az asszonyt. Ogy nézte, mintha sosem látta volna, és olyannak látta, amilyennek még sohasem, pedig sokszor találkozott vele a faluban, üzletben, határban, szőlőben. Fogadta a köszönését, és semmi több. Most meg nézi a középtermetű, se kövér, se sovány asszonyt, és látja, hogy kerek, formás melle lányosán tartja a vizes blúzt, a fejkendője alól kiszabadult gesztenyebarna hajfürtje miként göndörödik hamiskán a homloka közepén. Látja szemének huncut fényét, s a száj körül játszó pajkos mosolyt. Mindez zavarba hozta.

Talán Margit is észrevette a szokatlanul és mohón kutató szemek parazsát, mert szégyenlősen elfordult.

Bognár meg továbbra Is viccesre fog-12