A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-06-10 / 23. szám
GINZERY ÁRPÁD: ÖRÖK ÜTŐN Lehajoltam a csendhez. Színeket s táncokat simogat kiváncsi tekintetem. Csendül a fű varázsfuvolája, rezdül a lomb-orgonák neszétől a parazsas levegő, s én csak hallgatok. Tüzes korongok ívelik a napot. Hahotázik a mindenség, míg lépcsőkön loholok az égig. Hatalmasabb porszem vagyok mint a napi Szellők martaléka, örökéltű végtelenben csak pillanat, de milliónyi pillanatok nyílnak akaratomban. Bennem élnek a csillagok, Véletlenek törvénye Izzik a testemben, hatalmamban gubózik fiietem az atomokra zuhog. Térdre roskad az ég. Lángtáltosok lchelete prüszköl körülöttem, míg vágyam a bolyongás útjait járja. Ez hát az élet — semmi és minden! Történik, elmúl s újra él valami. Először álom, majd vágy és való. Először dallam majd csengő nóta ... fin is dallamok szárnyán értem idáig, egy pillanatra — örök utamon.--------------------------------------------------------------------------V RÓBERT DÚBRAVEC: ÚJ PLANÉTA SZÜLETIK, FAMETSZET, 1959 'sss/s//ssss//sssssssssssssss/ssssssssss/ss/sssssssss///s//s/ssssssssssss//sss/sssss/s//s//ss/sssssss//sss/ssss/ssssssss/ssss/sssssssssssssssssssyssss/s/ssssssssssssss/sssssssJn ta a szót, de azért valami titkolt vágyakozás duruzsolt a hangjában: — Mi történne most te, Margit, ha becsuknám az ajtót? Az asszony felnevetett: — Mi történne?... Semmi! — felelte könnyedén, és Bognárra nyitotta nagy, dióbarna szemét. — Semmi? — incselkedet tovább az ember. — Hátha be is zárnám?! — Még mit nem?!... Kikaparnám a szemét! — villantotta Margit egészséges, hófehér fogsorát Bognárra. — Megtennéd? — De meg ám! Bognár arca elkomolyodott, összehúzta a szemét: — Hátha én lennék at erősebb!? Jakab Margit elkomolyodó tekintettel mérve végig a nagydarab férfit. Mintha némi ijedelmet tükrözött volna az arca. — Az meglehet... — mondta ki végül a gondolatát csendesen elhúzva a szót, s olyformán nézte az ajtón túli sűrű zápor szürke függönyét, mintha bele akarna rohanni. Bognár inkább megérezte, mint meglátta a asszony szándékát! elkomolyodva hangot váltott, miközben az ajtó felé lépett: — A kabátom ott lóg a szegen... Terítsd magadra, mert meg találsz fázni! Margit meglepetten nézett Bognárra: — Hát maga? Maga is elázott, egy álló víz az inge!? — Nem vagyok én vajból — mondta az ember meggyőző hangon. — Vagy vesd le magadról azt a vizes gúnvát és csavargasd ki, ügy még iobb lesz' Én addig kimegyek az eresz alá... — Nem nézett az asszonyra, kilépett a hajlókból az eresz alá, de a meg-meglóduló szél oda is be-, vágta az esőt. A pázsit zöld füvén csak úgy porzott a zuhogó, nagyszemű, nyári záporeső. Margitot meglepte a váratlan fordulat, s egy ideig kissé megnyíló szájjal, csodálkozó szemmel nézte a széleshátú embert. Furcsa, jóleső érzés futott végig rajta, s valami megfoghatatlan erő a küszöbre vitte: —. Jöjjön be, mert itt is megázik! — Csak siess, csavard ki a ruhádat!... Már csendesedik... — felelte Bognár anélkül, hogy hátra tekintett volna, majd kémlelni kezdte az eget. — Meglásd, egy negyedóra múlva kisüt a nap! Margit rövid tétovázás után valami dacos, makacsság féle érzéssel felvetette a fejét, és kilépve a hajlókból Bognár mellé állt: — Talán én vajból vagyok, azt hiszi!? Zuhogott a zápor, de már ritkult a sűrűsége. A szél legénykedése is alábbhagyott: már nem nyögött olyan panaszosan a vén diófa sűrű lombja. Bognár József kissé esetlen, szögletes mozdulattal tette kezét az asszony vállára: — Ne csacsiskodj, Margit, tényleg megfázhatsz!- — Ha megfázom, megfázom, az is az én bajom lesz! — Élnye, de könnyen beszéjsz, te aszszony! — Megáztam én már ezerszer is. mégse vitt el az ördög! Nem lehet nyáron megfázni... — mondta az asszony, és gyors mozdulattal lúdbőrös kariához kapott. Bognárra sandított, észrevette-e. — Könnyebben, mint télen!... És a nyári megfázás hamar elviszi az embert — felelte Bognár, s a felhőket kémlelve még hozzátette. — Kár volna érted... 'J; — Ne mondja! —- nevette el magát is-c mét Margit: játékos incselkedéssel a hangjában. — Aztán miért volna kár értem, hadd hallom!? Valami szépet szeretett volna mondani Bognár, de hirtelen semmi sem jutott az eszébe. Gondolatban alaposan megdicsérte magát, s még egy kacskaringós káromkodást Is toldott hozzá. — Menj a hajlókba, hozd rendbe! — nyögte ki végül, és újra az égre tekintett. Jakab Margit tovább makacskodott: — Miért volna kár. Bognár Józsi? Kerekre nyílott az ember bogárfekete szeme. Zavarában lekapta fejéről a kalapot és rázta belőle a vizei. — Nem tudom végeztek-e a gomboshere gyűjtéssel... Olyan volt. mint a saláta. . . Az asszony huncutkásan mosolygott az orra alatt, s közben vizsgálgatta az ember arcát. Kicsit nagy az álla — állapította meg magában — az orra is elég nagy, meg nverges. De a szemével — azzal a kormos szemével — nagyon melegen tud nézni Megszólalt: — Ha csak ötöcskén vagy nyolcacskán mentek gyűjteni, akkor nemigen végeztek. . . A csoportvezetőnek is ott volna a helye, nem a szőlejében. . Bognárnak fejébe szaladt a vér: — A csoportvezetőnek más dolga Is van, ne» a gyűjtési (Folytatjuk] 13 /
