A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-13 / 19. szám
A ÉLNI Nem áhított úgy még szív sohasem téged, élet, mint ahogy én áhítlak, 6, mit megtennék érted! De jó és szép is élni, ábrándokba elmerülni, dalolva tenni-venni, mély álomba szenderülni. Hű párommal kéz a kézben sétálni zöld lombok alatt, nézve a naplementét, s ha szeméből könny fakad tudni, hogy nem félelem, édes öröm szülte azt, csodálni hegyet, rónát, zord telet, nyíló tavaszt, csillagfényes estéken repülő űrhajókat, élni emberként szépen: örökké békességben. TÖRÖK ELEMÉR Láz. Harminchét öt. Egy ágy, vakító-fehér, egy lány, szőke. Arca a pirosnak és az aranynak csodálatos ötvözéke. Egy Iáit mérő. Rövid, karcsú kis üvegcső. Harminchét öt három hete már lassan. Az a kis ezüst higanyszál ott a lázmerőben parányi dárdaként feszül, szegeződik linkem, s ahogy döfköd, az kín. Mert nagyon szeretem azt a lányt. S fáj, ahogy ott fekszik az ágyban, s arca a pirosnak és aranynak csodálatos ötvözéke. Láz. Ott fent a napban sok millió fok. S itt, a nap alatt az emberek ereiben új robogás támadt, új tavaszi vérrobogás. Május van. Tulipánok, orgonák lángja csap szinte a égik. Amott a utcasarkon feltűnik egy öregember. Úgy hetvenöt körül lehet. Vagy talán már nyolcvan is. Borostás arcán csillog a fény. Vállán egy kis fút visz, vézna facsemetét, nagy gonddal, óvatosan fogja. Lassan, egész lassan lépeget. Ahogy jön egyre közelebb, ahogy alakja nagyobbodik, s ahogy megfesti a nap, arra gondolok, milyen szép és milyen megható ez az agg, ahogy viszi azt a fácskát, ahogy nyolcvanévesen is újat, szépet keres, s ahogy hiszi: ö is megéri, meg kell érnie, ahogy földbedugva ez a fácska majd kivirágzik, illatozik, s akkor majd újat és újat ás a földbe, mindig csak újat, amíg él, amíg bír, amíg hisz a szépben. Most hirtelen eszembe jut a lány, ahogy ott fekszik. Szeretnék vele beszélni, most, azonnal, rögtön. Kihozni ide a fénybe, megmutatni neki az öreget, ahogy viszi a fát, ahogy lassan nem is ez a megfáz radt agg megy, hanem a kis fa viszi?* meg szeretném fogni a kezét, összetörni' a lázmérőt és vinni keresztül a városon és mondani, nézd: hogy fürdik a fényben az ember, a fák, a házak, nézd ott a pincér is kiállt a fénybe, a villamosok hogy csilingelnek, május van* mindenütt május, a kirakatban, ahogy a fény ráreflektoroz a világra minden más, a feketekávé is, a cigaretta is, a ruhánk is, a szemek is, a haj, a járda, az asztam, lók, az újságok, minden, minden, a toliam is más, az egész világ más, minden gép és minden parányi-kis csavar más és a házak teteje és külön-külön az ablakok is mások, és a kutyák az utcán és a kutyaólak is mások, és a kenyér is más, minden az egész világ más, ahoqy fény-lázban ég. •' • :<i Láz. Harminchét öt. Három hete már lassan. Fáj, nagyon fáj, pedig olyan szép, ahogy fekszik, s arca az aranynak és pirosnak csodálatos ötvözéke. —ba—í I A sógorasszony szeme elsötétül: — Még most sem engedsz?... Pedig már féllábbal a sírban vagy ... A bátyáddal sem egyeztél soha ... gonosz voltál életedben... A két hold földet sajnálod tőle?... Még most is az fáj, hogy nem hozhattad magaddal a Bognár Józsihoz?.. Most már az egész határ a tied lehet, jóllakhatnál vele ... — Takarodj a házamból! — hangzik az ágy felől rekedten a szó. — Takarodj innen! „ — Küldés nélkül is elmegyek, ne félj, hogy itt maradok! Nincs mit keresném egy halottnál! Tudd meg, hogy téged már az urad is eltemetett! Tudd meg, hogy már Jakab Margit a felesége, nem te! Bognárné merev arca, ha lehet, még merevebbé válik. Éles fájdalom hasít a leikébe, de ő csak fekszik mozdulatlan és bámulja a mennyezetet, mintha semmit sem hallott volna. — Gyalázatos! — mondja ki végül csendesen. — Verjen meg az Isten, hogy ne találj ki az udvaromból! — Jó az isten, tudja ő, kit kell megverni ! — feleli a sógorasszony. Haragos mozdulattal rántja meg álla alatt a kendő csücskét. Feláll, még egyszer az ágy felé villantja szemét és köszönés nélkül elmegy. Magára marad Bognárné, magára a tehetetlenségével és a fájdalmával. Négy éve le nem hunyt szemét elönti a könny. Nem tud most semmire se gondolni, csak a meghalás utáni vágy emészti szüntelen. Félórái keserves sírás után megpróbálja rendezni a gondolatait. Számított rá, hogy egyszer megtudja, hogy az urának van valakije és most mégis nagyon nehéz megbarátkozni a gondolattal. Pedig hát négy év nagy idő. Hosszú idő egy olyan erős ember életében, mint amilyen Bognár József. Jakab Margit, özvegy Jakab Jánosné arcát próbálja maga elé képzelni. Szívet zsibbasztó gyűlölet hatalmasodik el rajta. Most százszoros erővel gyűlöli az ablakon túli napfényt, az eresz alatti fecskecsicsergést. Most százszorosán égeti szemét az ablakban virító muskátli lángolása, a nyitott ablakon beszökő frissen csépelt szalma illata. Mindez távoli, elérhetetlen világ számára. Bognárnét hirtelen megrohanják a vágyak és emlékek. Szeretne férjével együtt kukoricát kapálni a Homokoson, markot szedni utána a Mogyoróson, délidőben elheverészni mellette a lapos! akácfa árnyékában. Szeretne félkeresztbe vagy petrencébe bújni a nyári zápor elől, szőlőt kötözni az Aranyhegyen, tehenet fejni. Szinte hallja a tejsugarak surrogását. Szeretne kiscsirkéket szedni a kötényébe, darát szórni a pelyhes hátukra, szeretne libát tömni és bontani, kilós májat sütni vacsorára tört krumplival az urának. Szeretne temetéseken sírni és lakodalmakban táncolni, búcsúra készülni és disznótort csapni. Szeretne kora reggeltől késő estig dolgozni és holtfáradtan lefeküdni, másnap reggel vidáman felébredni és újrakezdeni ... Szeme lassan az asztalterítőre fordult .borospohárra téved. Talán akkor dőlt fel, amikor a sógorasszony felkapta az asztalról a kosarat. Most legyek szemtelenkednek körülötte. Felröppennek, újra rászállnak és hosszú, undok szívókájukkal szopogatják róla az italmaradékot. Még a legyek féktelen röpködése is fájdalommal tölti el a lelkét. Majd az ablakon túlra vándorol a tekintete. A kék messzeség emlékeket villant fel agyában. Ebédet vitt a határba. Józsi lucernát kaszált. ,Már messziről látta, amint nagy lendülettel vágta, vágta fáradhatatlanul, a lila pillangós tengerben a rendeket. Szinte érzi a langyos szellőt, amint megsimogatja, amint erőtlenül meg-meglebbenti a kötényét, szinte érzi talpa alatt a dűlő vastag porát. Mintha még a hervadó lucerna kissé fanyar illatát is érezné. Józsi ebéd után nagy óvatosan elővette a tarisznyát. Kisnyúl volt benne: Pityukénak fogta. Miközben a kötényébe akarta tenni, elügyetlenkedték a dolgot és a kisnyúl elugrott. Utána vetették magukat. A kis füles ördög össze-vissza futkározott, ők meg űzték, szorították, kerítették, kiabáltak, lihegtek és édes lázban égett a szemük,mint két nagy kamasz gyereknek, ha kedvükre való játékuk akad. És akkor történt a baj. Gizella lába a rend alá bújtatott kasza élébe akadt, mire felsikoltott és elterült a renden. Lábafejét elöntötte a vér, a nyulacska meg elszaladt. Józsi ijedten az asszony elé térdelt, két erős tenyere közé szorította a vérző lábat és megcsókolta a lábujját. Egy szót sem szólt, csak a szemével kérdezte, hogy fáj-e, meg aj szemével mondta, hogy nagyon sajnálja. Gizella akkor úgy érezte, hogy a két lábát is oda tudná adni az emberéért. Azóta sem felejtette el, most is elevenen él benne az a májusvégi emlék ... A szoba csendjébe beleharangoz a falióra. Négyet üt. Az is régi emléket, idéz. Vásári forgatag kellős közepébe viszi az asszonyt. Akkor vásárolták az első pár malacot meg az órát. A malacból hízó lett, s a hízó árából szekrény meg egy asztal két székkel. Soha olyan jóízű hurkát nem evett, mint akkor a vásári sátor alatt. Még most is szájában érzi az ízét. Egyhónapos házasok voltak, akkor még mindent szépre festett az ifjúságuk és a boldogságuk. A kert felől léptek dobaja hallatszik és gondtalan fütyörészés. Az utóbbi időben magáról megfeledkezetten fütyörészget Bognár József. Bognárné ügyet sem vetett rá eddig, inkább örült, hogy jókedvű és nem lógatja az orrát, mint eleinte. Most azonban a közelgő vidámság keserű sírásra ingerli. Kezdi megérteni, kinek szól az ember jókedve. Igyekszik uralkodni magán, visszafojtja a könnyeit. Nem akarja Bognár tudtára adni, nogy mindenről tud, meg tudj isten miért a lelke legmélyén talán nem is li/szi el, hogy igaz, hátha csak bosszúból mondta a sógorasszonya. Attól minden kitelik i Folytatjuk 13
