A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-05-13 / 19. szám

illlliilillllilillli JEVGENYU JEVTUSENKO Letartóztattak Li sszabonban A KLM társaság repülőgépe, farkán a holland királynő címerével, földet ért L.s-ifihonban. A gép feltáruló ajtaja elé gumikerekű lépcsőt gurítottak. Hosszú repüléstől ösz­­szegyürt kabátban, a leereszkedést meg­édesítő cukorkát szopogatva, a többi utas­sal együtt kiszállt három orosz is: Ka­latozov, Uruszevszkij és én. Három hó­napig voltunk Kubában, s most hazafelé igyekeztünk a Szovjetunióba. Soványka kis portugál lány — cipőjé­nek igazán tüvékony sarka kopogott a betonon — a röptéri épületbe vezette a tranzit-utasokat. Közölte, hogy a repülő­gép technikai okok miatt öt-hat órai ké­séssel megy tovább. Hozzáfűzte: nagyon sajnálja, de mint portugál állampolgár örül, mert így az utasok megtekinthetik Lisszabont. Megmagyarázta, hogy ehhez mindössze egy csekély formalitás — rendőrségi vízum — szükséges, és ezt va­lamennyien rögtön megkapjuk. A rendörtiszíviselő asztalán amerikai, francia, venezuelai, ecuadori útlevelek he­vernek. Köztük a mi három „vörösbőrű” útlevelünk is. A tisztviselő különválasztotta a miein­ket, s vizsgálódva hasonlította össze ar­cunkat a fényképekkel. Miután meggyő­ződött róla, hogy nem vagyunk mások, mint akik vagyunk, betette okmányain­kat az asztalfiókba, amelyben mint ész­revettem, vadonatúj bilincs csillogott. — A többiek mehetnek a városba. Önök csak a repülőtéren sétálhatnak. Bár tisztában voltunk mindennel, ér­deklődtünk, mi az oka az irányunkban tanúsított túlzott óvatosságnak. Ö kisember, válaszolta a tisztviselő, ő csak főnöke utasítását teljesíti. A főnök nemsokára itt lesz. Mi persze jobban vágytunk Lisszabont látni, mint az illetőt, azért egy rendőrfőnök Salazar apparátu­sából sem érdektelen számunkra. „Érdek­telen emberek nincsenek a világon” — idéztem egyik verssoromat. Érdektelen rendőrfőnék még kevésbé. Felmentünk az étterembe, hogy egy csésze kávé mellett töltsük a várakozási időt. Uruszevszkij rám kacsintott, szemével a mellettünk függő óriási plakátra intett. „Angola por­tugál terület” — hirdette a plakát, ame­lyen egy svábbogár mászkált. A svábbogár némileg csökkentette a plakát kívánt ha fását. Az étterem egész személyzete min­ket bámult. Az egyik fiatal pincér úgy elbámulta magát, hogy leöntötte szósszal egy hölgy ruháját, aki minden jel sze­rint nagyon nehezen fért bele abba a ru­hába. A hölgy egyébként, mint később megtudtuk, Brüsszelbe menekült Kongó­ból, amely kényelmetlen hely lett a bel­gák számára. Az ajtón minduntalan hor­dárok, takarítónők dugták he a fejüket, sőt a vécében szolgálatot teljesítő roz­zant öreg bácsi is megjelent. Hiszen mi szovjet emberek vagyunk! S a szovjet ember Lisszabonban, még a repülőtéren is, rendkívüli tünemény! Két fiatalember lépett hozzánk. Cara­­casban szálltak fel a repülőgépre. Ecua­dori orvosok voltak, Prágába utaztak. Ép­pen csak kezet akartak rázni velünk. Ami­kor megtudták, hogy Kalatozov és Uru­szevszkij a Szállnak a darvak című film alkotói, felragyogott a szemük. — Bár kevesebb rendőr s több ilyen film volna a világon, akkor minden megvál­tozna — mondta az egyik. A másik, miután meghallotta, hogy Ku­bából jövünk, teleírt papírlapokat szedett elő belső zsebéből. — Nem vagyok hivatásos költő — mondta félszegen. — De Kubáról verset írtam. Felolvasta a verset. Nem tudok elég jól spanyolul ahhoz, hogy költészeti árnyala­tokat érzékelhessek, de abban a pillanat­ban azt a verset gyönyörűnek éreztem. Arról szólt, hogy milyen magasztos pél­da Kuba a latin-amerikai országok szá­mára, és körülbelül így végződött: Sorra letartóztatnak bennünket Sorra kivégeznek bennünket Némelyek azt hiszik: hiába ontjuk vérünk De igaz ügyért vívott csatában nincs hiába kiontott vér. Összenéztünk társaimmal. Ezek a sorok pontosan kifejezték Kubáról készülő fil­münk alapgondolatát. Megmondtam ezt az ecuadori fiatalembernek. — Filmük bemutatja majd a Batista­­korszakot is? — kérdezte. — Valószínűleg, igen. — Akkor nézzenek jól körül. Portugá­lia nagyon hasonlít Batista Kubájához. De én azt hiszem, itt is megszületik va­lamikor a portugálok Fidelje. Vagy talán már meg Is született... Kalatozov megérintett lábával. — Forduljon hátra, Zsenya. Megfordultam. Két szürke árnyék im­bolygóit a közelünkben. Fejüket mint lo­kátorokat forgatták, hegyezték fülüket. — Most már biztosan nem engednek bennünket sem a városba — jegyezte meg mosolyogva az egyik ecuadori. — Az ő szemükben minket már „felbéreltek a vö­rös komisszárok.” Nemsokára a rendőrfőnök elé kerül­tünk. Fenségesen trónolt bőrkarosszékében. Arcának különös ismertető jele: aszimmet­rikus és nincs szeme. Semmiképp se tud­tuk felfedezni, olyan mélyen rejtőzött bo­zontos ősz szemöldöke alatt. Mondtuk a rendőrfőnöknek: oly sokat hallottunk Lisszabon csodálatos szépségé­ről, nagyon szeretnénk megtekinteni. Hoz­záfűztük: zsebünkben nincsenek röpcék, sem hordozható hidrogénbombák, Szívesen nézzük meg a várost egy két rendőr kísé­u rétében is, nagyon kellemes lesz számunk­ra a társaságuk. . ' A rendőrfőnök, szemét tovább is rejte­getve, kijelentette: erről szó sem lehet. Érdeklődtünk, nem pihenhetnénk-e ak­kor a repülőgépben? A rendőrfőnök bólintott. Nem álltam meg, s azt mondtam: ké­rem, adja át hálás köszönetünket dr. Sa­­lazarnak az irántunk tanúsított vendég­szeretetéért. És indultunk a kijárat felé. A méltóság egy pillanat alatt lefosz­­lott a rendőrfőnökről. Fölugrott, hozzánk rohant, s egy padra mutatott. — Üljenek le! A tehetetlen dühtől reszketett a keze. — Nézd a szemét, Zsenya! Felvevőgép kéne ide! — bökött meg Uruszevszkij. A rendőrfőnöknek előbukkant a szeme. Nem tudom megmondani, milyen színű. A legpontosabb meghatározás: gyűlölet-szí­nű. Olyan ember szeme, aki megszokta, hogy letartóztasson és kivégeztessen. Ilyen szemeket láttam a majdaneki, ausch­witzi, Babij far i fasiszta hóhérok fényké­pein. Hálunk mögött merev vigyázzállás­ban vártak a detektívek, készen arra, hogy ránk vessék magukat. — Nem pihenhetnek a repülőgépen. Itt maradnak — sziszegte a rendőrfőnök. Megköszöntük neki is kedvességét, azt, hogy ennyire nem óhajt megválni tőlünk, majd elhelyezkedtünk a kijelölt szobában. Az-ujtóban mint a cövek álltak a detek­tívek. Lényegében letartóztatásban voltunk. Kis asztalkákon brosúrák hevertek. Lapoz­gattuk őket. Nagyon érdekes Irodalmi művek. „Dr. Salazar gondolatai a világ fejlődéséről”, „Dr. Salazar gondolatai a kommunista agresszióról”, „Dr. Salazar gondolatai az angolai terrorista bandák megsemmisítésének szükségességéről”. Dr. Salazar gondolatainak társaságában, hogy hogy nem, elnyomott bennünket az álom. Valaki megérintette vállamat. A kis por­tugál lány állt mellettem. — A gépet rendbehozták — közölte. — Nemsokára indulnak. Felcthelódtünk, mentünk a géphez. Egyszer csak 'megjelent a rendőrfőnök. Valami varázslatos módon átalakult. Ol­­vadozott a szívélyességtől, mentegetőzött az incidens miatt, sőt egy egy palack hi­res portói borral is meg akart ajándékoz­ni bennünket. Udvariasan visszautasítot­tuk. Mondtam a főnöknek, a legszebb em­lék, amit magunkkal viszünk Portugáliá­ból, — a vele történt megismerkedés. Vihogott. Ml meg találgattuk: mi okoz­hatta rejtélyes átváltozását. Amikor a rendőrfőnök és a detektívek a röptér kapujában elmaradtak mögöt­tünk, megkérdeztem az egyik ecuadoritól. — fó képet vág a rossz játékhoz — nevetett. — A dolog nyitja: a rendőrfőnök elámult azon, hogy maguk milyen nyu­godtan aludtak. Ez nagy hatást gyako­rolt rá. Hozzászokott, hogy az emberek félnek tőle. Megrémítette, hogy maguk nem rémültek meg. A repülőgép ajtajához vezető lépcsőhöz értünk. — De azért ne gondoljanak rosszat Portugáliáról — mondta szomorúan a kis portugál lány. SZÄNTÖ IRÉN fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom