A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-14 / 2. szám

kezemből, amikor egyszerre csak ismerős suttogást hallottam ... A dráma vége — Nagyon sötét... — Nikolo! — kiáltottam fel. — Ö, Klimenko elvtárs — s egyszersmind éreztem, hogy Nyikola megszorítja a ke­— Nem, — válaszolt a professzor. — Nem hagynak nyugton azok az átkozott gondolatok... és szörnyen fázom... jöj­jön, melegedjünk fel egy kissé. Felkelt és megragadta a csákányát. — Az ördögbe is, de nehéz lett egyszer­re I — szitkozódott. Néliány csákányütést hallottam, aztán csend lett; csak nehéz íihegést lehetett hallani. — Nem bírom — sóhajtott Engelbrecht — képtelen vagyok kézben tartani a csá­kányt. .. De majd megmutatom! — és egyszerre vadul csákányozni kezdett, hogy csak úgy röpködtek a sziklák. Ez volt erejének utolsó fellobbanása. A csákány kihullott a kezéből és Engel­­brecht elterült a sziklarakáson. — Pihenjen csak, én majd felváltom :— mondtam neki és munkához láttam. De nekem még rosszabbul ment a do­log. Az volt az érzésem, hogy teljes erő­ből csapkodok, de a csákány csak csusz­káit a kemény sziklán és csak egy-egy apró darabot sikerült leválasztanom. Ilyen ütemben tíz nap alatt sem tudtuk volna áttörni a sziklafalat. Sokkal hama­rabb érne el minket az éhhalál... Gondolom, elaludtam vagy elájultam csákánnyal a kezemben. Nem tudom, med­dig tartott ez az állapot. Lehet, hogy egy napot és éjjelt feküdtem így, lehet, hogy csak néhány percet. Néhányszor új­ra elkezdtem dolgozni, késégbeesett düh­vei csapkodtam a sziklát és megint össze­estem, de nem állíthatom határozottan, hogy nem képzeltem-e az egészet. Olykor-olykor kibírhatatlanul rám tört az éhség érzete. Lassanként azonban tel­jes apátiába hullottam. Megállt körülöt­tem az idő és én nem tudtam, hány nap telt el azóta, hogy bezártuk magunkat eb­be a csapdába. Egyre jobban elfogott az érzéketlenség. Néhá újra és újra áttörte ez eszméletlenséget a halál gondolata, de már ez sem volt félelmetes. Ügy merültem el a mély közönyben, akár valami mocsárban. A tudatomat azonban még eddig nem vesztettem el tel­jesen Emlékszem, hogy valamiféle érdek­lődéssel figyeltem a haldoklás folyama­tát. Meg lehetett figyelni benne valami­lyen rendet. A mély eszméletlenség a tu­dat időszaki felélénkülésével váltakozott, mintha az életerő utolsó morzsái úiabb üzemanyagot gyűjtenének a tudat felújí­tására. .. Mert csaik az öntudat találhatta meg a kiutat és menthette meg az elhaló szervezetet. És a szervezet átadta az agysejtek utolsó rezdüléseit mint a meg­menekülés egyetlen reményét... Egy ilyen világos pillanatomban na­gyon gyenge, nagyon távoli csákányütá­­seket hallottam. Ügylátszik, Engelbrecht dolgozni kezdett. Mi az, a haldoklónak ennyire gyengül a hallása? — gondoltam magamban. Vagy ez csak úgy tűnik fel nekem? — ön csákányoz, professzor? — Éppen önt akartam kérdezni — vá­laszolt Engelbfíeht, gyenge hangon, amit azonban teljesen tisztán hallottam. — Nem rosszabbodott tehát a hallásom és nem hallucináció az egész — töpreng­tem hangosan. — Ml lehet ez... ki csá­kányoz és hol?... — Már régen gondolkozom rajta, azt hittem, hogy Ön dolgozik és hogy én már kezdem elveszteni a hallásomat. Abból a nyílásból jönnek a hangok, amit mi vág­tunk ki, itt fekszem a bejáratánál. — En­gelbrecht elhallgatott s aztán folytatta: — Mr. Bailley nyilván nem tudja kivárni míg végez velünk az éhség és elrendelte, hogy törjék át a sziklafalat. Ez a bandita nagyon tiszteli a törvényeket, tehát nyil­ván annak rendje és mód|a szerint el akar ítélni, hogy aztán megfagyasztva be­állíthasson a panoptikumába. Abbahagytuk a beszédet és hallgatózni kezdtünk. A zaj egyre erősbödött és kö­zeledett. Aztán egyszerre elhalt és más hang váltotta fel — valamiféle fúrógép csikorgása. — Fúrógépet vetettek be — állapította meg nyugodtan Engelbrecht. — Így ha­marabb elérnek minket... Az új veszedelem mintha visszaadta vol­na erőnket. Nem mintha féltem volna a haláltól — hisz már ott álltam az előszo­bájában — de ezek az új hangok megza­varták halódó életünk egyhangúságát. Ön­tudatunk véglegesen visszatért. — Mit csinálunk most? — kérdeztem. — Megfelelő fogadtatást rendezünk az ellenségnek és harcban esünk el, mint férfiakhoz illik — válaszolt Engelbrecht. — Fel tudja talán emelni a karját? — mosolyogtam gúnyosan. — Elég erőm van ahhoz, hogy fejére ejtsek egy sziklát annak, aki először jön be a barlangba. Másszon ide hozzám Odakúsztunk a sziklafolyosó bejáratá­hoz, mindegyikünk odafeküdt egyik olda Iára és éles szikladarabokat kerestünk magunknak. A fúrógép egyhangú csikorgása szörnyen elálmosított, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne aludjak el. Mikor már a zaj egész közelről hallatszott, újra tel­jesen éber voltam. Ügy őrködtem, mint a macska, mikor egérre vadászik. — Még néhány perc és itt vannak — suttogta Engelbrecht. És ekkor megértettem, ml adott nekünk új erőt — az ellenség gyűlölete 1 Egész közelről csikorgott a fúró. a vé­kony fal, mely minket az ellenségtől el­választott, megrepedt és egy csomó apró kő hullott a sziklafolyosó aljára. Az előb­bi búgást és csikorgást egyszerre csá­kányütések zaja váltotta fel. A nyílás annyira kitágult, hogy most már keresz­tülfért rajta egy ember. Legalábbis fgy gondoltam, minthogy megszűnt a fúrás és a csákányozás s a sötétben neszezést lehetett hallani, ami csak embertől származhatott, aki keresztül akart bújni a nyíláson. Megfeszítettük minden erőn­ket és magasba emeltük a fegyvernek szánt sziklát. Figyelmesen hallgattam a sustorgást, mely egyre közeledett .. Most! mondtam magamban és magasra emeltem a követ. Ez azonban kihullott a zem, amivel majdhogy szét nem loccsan­tottam az agyát. — Hogy kerülsz ide? — Nagyon kiabálsz 1 — figyelmeztetett Nyikola, megfordult és hátraszólt: — Gyertek, elvtársak, Itt a mieink. És ml — fordul hozzám és a profeszorhoz — mi jöttünk benneteket megmenteni. Bejli ban­ditát megölni. — De kik azok a mi? — Veres Hadsereg jönl, Ügy! — De miért kezdtétek áttörni éppen ezt a sziklafalat? Talán tudtad, hogy itt vagyunk? — Semmi nem tudtam. De te magad mondani — ezen az aknán keresztül jól kijutni a városba — válaszolt Nyikola. Sehogyan sem tudtam visszaemlékezni, mikor mondtam valami ilyesmit. Csak jó idő múltán jutott eszembe, hogy valamikor Nyikolával éjszakákon keresztül törtük a fejünket a menekülésen; akkor valóban beszéltem róla, hogy ezen a sziklafolyosón át lehetne a legkönnyebben eljutni a föld­alatti városkába, de nem vártam, hogy Nyi­kola még emlékezik erre S minthogy a vé­letlen váratlanul éppen ebbe az aknába kergetett, így került sor a szerencsés talál­kozásra. Nyikola gyorsan elmesélte, hogyan 1ör­­tént ez. A szovjet főparancsnokság állandóan foglalkozott a gondolattal hogyan lehetne elfoglalni a földalatti várost. Amikor a légitámadások eredménytelenek maradtak, és nem lehetett bevetni a tüzérséget, utá­szok láttak munkához Parancsot kaptak, hogy aláásással jussanak el hozzánk Az egész kráter tele volt hóval, s így nem volt nehéz árkokat ásni a hóban és eljut­ni egészen a szikláig. De ez is több mint három napig tartott. Az elképzelés helyes volt. Nyikola maga is nemegyszer dolgo­zott ebben a barlangban. Tudta, hogy sen­ki sem lakik itt és hogy éjjel, amikor nincsenek itt a munkások, észrevétlenül be lehet jutni. Miközben Nyikola mindezt elmesélte, a sziklanyíláson át újabb és újabb vöröska­tonák másztak be a barlangba. — Itt senki sem lát bennünk csinálhat­ni világosság — jelentette ki Nyikola és fellobbant a kezében egy zseblámpa. — Remek dolog! — dicsérte — Csik... és kész. A ja jaj! — csóválta meg a fejét, amikor megvilágította az arcomat. — Na­gyon sovány Sokáig nem eni. S ez itt? Gyorsan egyél... — s Nyikola kinyitotta a nála levő zsákot és ételt rakott ki En­gelbrecht elé és én elém. Amikor jóllaktunk, elmondtam Nyikolá­­nak és az egység parancsnokának, mi tör­tént itt. és közösen terveket kezdtünk kovácsolni. Már reggel volt és a parancsnok úgy döntött, hogy jobb lesz megvárni az éjjelt, akkor könnyebben meglephetjük az ellen­ségei. Igyekeztünk a legkisebb zajt okozni. Tüzet raktunk, Nyikola teát főzött és ál-' landódan eleteU jnlnket. Megbeszélések 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom