A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-14 / 2. szám
/-I otrfa////f/f/eZ/ef/e/e Nem nehéz elképzelni, mit jelent egy lány életében az a pillanat, amikor nyikorogva bezárulnak mögötte az iskola kapui. Megy elgondolkozva az utcán, Komárom keskeny sikátorain barangol és nem hallja az autók tülkölését, a határok előtt futó lovak kahácsolösát, nem veszi észre a csábító kirakatokat sem. Hiába kiabálnak utána nagy hangon a barátnői is: — Szervusz, Ancikámi Nem hall, nem lát, a maga holnapjával van elfoglalva. Zsebében érettségi bizonyítvány, szívében határtalan boldogság. Nem számít most semmi. A férfiak szemtelenek lehetnek. Mereszthetik nyugodtan a szemüket. Akár utána is fordulhatnak, nem haragszik érte. A nyár hevében céltalanul bolyong késő délutánig. Lábában nem érez fájdalmat, fáradtságot. A Jókai-szobor körül bolyong meg a Duna töltésén sétál. Felmerészkedik egészen a hajógyárig. Fejében hemzsegnek a gondolatok Elképzeli magában százszor is az életet, amely szépnek ígérkezik. Iskolába elég kopottan járt. Nem öltözködött választékosán. Be kelle'.t érnie azzal, amire az édesanyja erejéből futotta. De már ennek is utána van. Néhány nap múlva elfoglalja munkahelyét és lesz mindene: magas sarkú cipője, világoskék szilonblúza és sötét taft szoknyája. Kószál a parton, kavicsokat dobál a vízbe és nézi a Dunát, amelyen testes hajók úsznak. Fedélzetükről matrózok integetnek és teli tüdőből kiabálják: — Hahó! Haaahő! Boldogan, önfeledten integet ő is. Nagy fekete haját felkapja a szél, szétszórja a vállán. És magában azt gondolja: — Kiabáljatok csak, integessetek, jó emberek! Négy év nagy idő. Az írógép engedelmes eszközöm. A könyvelés jó pajtásom. Felkészülten indulok a holnap elébe. Könnyű , szél keveredik, port kavar a parton, a lány belehallgatózik a csendbe. Mi az? Mit mondtak ti nagy folyamok vándorai? Hogy viselkedjem rendesen? Ja, igen, az unalomig elcsépelt gúnyos szavak: — Mai fiataloki Ezt mondjátok és még hozzágondoljátok: — Fekete harisnya, széles szoknya, festett haj és közöny. No nemi Ne féltsetek. A felnőttek komolyak, megfontoltak, segítő készséggel állnak a fiatalok mellé. Frans Masereel: jegyesek (fametszet) Alkonyba hajlik a, nap. Fél hétre csúszik az óra mutatója. A lány észbekap. Szalad a legközelebbi autóbuszmegállóhoz. Sokan várakoznak üres kosarakkal, nehéz csomagokkal a megállónál. Falujából is néhányan. De ő nem törődik senkivel. Hátatfordít az ismerőseinek is. Nézzék a micisapkáját, vagy a térde fölé rándulő szoknyáját. A buszban is leghátul foglal helyet, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Tizenhat év telt el az apja halála óta. Megtörtént, amiben nem hitt sem ő, sem a rokonok, sem az édesanyja, Érettségi bizonyítványa van... Mikor az meghalt tüdőbajban, anyja sírt, jajgatott, hogy mi lesz velük. Sokszor mesélt erről s ő átszellemült arccal hallgatta. Házuk öreg, föld egy talpalatnyi se. Ám az idő a kedvükben járt. Megalakult falujukban a szövetkezet, anyja földhöz és biztos megélhetéshez jutott. A falu vezetői egyre gyakrabban kopogtattak be hozzá: — Küldd a lányodat iskolába! Édesanyja azonban leintette őket. — Pénzbe kerül. — Nem kerül egy fillérbe se. Igazat mondtak. Jót akartak. Nem került pénzébe az édesanyjának. .. Nem is csalódtak benne. Komolyan vette a tanulást. Nem hallgatott bőszoknyás, csak a szórakozásnak élő társaira, akik így ijesztgették: — Meglásd, besavanyodsz, Ancikám. Az autóbusz döcögve megáll. Pontosan a kocsma előtt. Fürgén ugrik le és lassúra fogja lépteit. Ide-oda néz. Oj házsorok, fényes vaskerítések és bólintgató fűzfák. Az emberek sem ugyanazok. Ö is más. Érettségizett. — Jaj, csak látnák! A házak között azonban egy árva lélek sincs. Kutyák hevernek a porban, szárnyasok tollászkodnak a fák alatt. Az emberek kint vannak a mezőn: aratnak. Még az öregebbek is ott járnak a tarlón, bámulják a gépeket. Elszomorodik. Szeretett volna büszkén, emelt fővel végigmenni a falun, hogy a vak is észrevegye: Kiss Anci érett s a mai nappal nagykorú... Kereskedelmit végzett s tíz állami gazdaság hívja. Öt, a mai fiatalt! MÄCS JÓZSEF BEDE ANNA: ÉNEK AZ IFJÚSÁGRÓL; Ritkább a fénysugár, hosszabb a dolgok árnya, jönnek az őszi párák, jönnek a zöld ködök, eltűnik az ékes nyár, mint égő fejünk fölött elleng az Ifjúság szivárványtollú szárnya. A labda-csillagok tüzes hullása ritkább, parthoz bújnak a csapzott, kalandos kis hajók, elül a szél, a színek megkopnak, mint ahogy elvesz az ifjúság s elviszi minden titkát, s már többé sohasem lesznek láz-verte esték, sem bódult borzongás, míg a fények alszanak, elhagy a féktelen hév, a félszeg-vad szavak, elhagy az ifjúság mint lázas, szép betegség, és más lesz majd a rossz, mást szidnak majd a vének, vas-karjába fogódzva, más lép az ár elé, más bukdácsol a lejtőn, más száll a nap felé, elzeng az ifjúság_ mint régi harci ének, és mást imádnak majd, mást hívnak vissza sírva, más lesz a szép, a vágyott, a jel nem fogható, másnak áll jól az élénk szín és a hetyke szó, lehull az ifjúság mint hiú pipacs szirma... Mint szilaj őszi dal, mely nyersen visszhangozta mindazt, mi végre jöttünk az irigy ég alatt s mi bennünk még az éden üdvéből ép maradt, elszáll az ifjúság, s nem lesz ki visszahozza. 9 Mai fiatal
