A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-01 / 13. szám

(Z yü ko S S á g! A Devin Szálló kávéhá­­zának mellékhelyiségé­ben, jobbra az ajtó mellett a talon két szi­getelt drótszálon egy hulla lóg. Élettelen teste er­nyedten csüng a drótokon, tegnap... tegnap még halk duruzsolással lélegzett, élt, s ma már hangtalanul beleder­medt az egyészetbe. Gyilkos­ság, vagy öngyilkosság? A közvélemény kíváncsiságának kielégítése érdekében e sorok írója magándetektívi minő­ségben széleskörű nyomozást indított az eset felderítésére és bizonyítékai vannak, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság történt. A gyilkos Gyermekh Elemér kétgyermekes családapa. íme, nyomozáson eredmé­nye. A gyilkosság előtt három nappal az automatizáció és mechanizáció keretén belül a Devín kávéház mellékhelyi­ségébe világoskék villamos kézszárítóberendezést szereltek az ajtótól jobbra a falra. A berendezés a törülközőt volt hivatva helyettesíteni díjtala­nul használhatta bárki; rálé­pett a padáljára, apedál meg­húzta a láncot, a lánc bekap­csolta a villanymotort és a gé­pecske szája kellemes, meleg lélegzetet fújt a kezére. A technika áldása a köz szolgá­latában. .. A készülék két na­pig működött, melegével szor­galmasan és önzetlenül szárí­totta különféle 'kezeken a víz­­cseppeket. Gyermekh Eleméra harmadik napon fedezte fel. — Nicsak — mondta mege­légedetten, a technika áldásai a mellékhelyiségekbe is be­vonulnak. Derék dolog, Igazán derék... Kezet mosott és telve kíván­csisággal megszárífotta a ke­zét. A készülék nem tett kivé­telt vele, vidáman zümmögött és felszárította ujjain a víz­­gyöngyöket. — Derék — mondta még egyszer elégedetten Gyermekh — elmés kis gépecske, korunk vívmánya Remek... Visszament a társaságához, vidám beszélgetésbe és poha­­razgatásba merült, de a kéz­szárító nem hagyta öt elmerül­ni békés gondtalanságban. Szu­­gerálta. Vonzotta az ismeret­lenség, a homály, amely a gé­­pecs'két körülvette. Miért lehel forró levegőt, honnan, miért? Hasonlatos érzést érzett, mint a gyermek, amikor először kap a kezébe magától járó babát. Titokzatos, titokzatos erők ... A helyzet bonyolultságát még jobban összekúszálja az a tény, hogy Gyemiekh Elemér, az apa, egyszer homlokát rán­colva, megpoíozta a nagyobbik fiát, mert gyermeki kíváncsi­ságtól eltelve szétszedett egy játékmozdonyt. Mi ez hát, mi ez? Miért emelkedik tel Gyermekh Ele­mér, miért megy imbolygó lép­tekkel kezet mosni? Megáll a világoskék gép előtt és kemé­nyen szembenéz vele. Ki vagy hát, vallj színt! A gépen egy apró táblát fedez fel: „A ké­szüléket ne kapcsoljuk be egy percnél hosszabb id őre li' Na jó, morogja Gyermekh, majd meglátjuk! Rálép a pedálra, mozdulata határozott. A készü­lék felbúg, egy f>erc . .. sem­mi... két perc, semmi, vígan fújja a meleget. Mi lesz, mond­ja Gyermekh Elemér, mi lesz, hazudik a tábla? Három perc után megállt a gép. Bedöglött. — Megállt — motyogta — megállt, na jól Visszament a kávéházba és újra ivott, keményen, mert úgy érezte, hogy bánatában iszik. Nem megy már, gondol­ta, megállt felette az idő. Ko­runk vívmánya volt.,.. Távozás előtt benézett még hozzá. — Látod — motyogta —, lá­tod, te izé... Ilyen az élet, rö­vid. Az ember zúg, búg, forog maga körül, aztán elfárad és megáll, kihűl mint te... Sze­gény halott. Ne nézz rám olyan bután ...! Megfogta, rángatni kezdte és letépte a falról, aztán bizony­talan léptekkel távozott. A ha­lott szárazon nekiütődött a falnak, fémesen koppant és ide-oda lengett a drótszálakon. így történt... Gyermekh Ele­mér azóta nem jár a Devínbe, de a fiát továbbra is megpo­fozza, ha valaminek megnézi a belsejét. — da — IlllllllllllllllllllllllllllllllillllllIIB^ ST"*) LACZKÖNÉ KISS IBOLYA p a S ű ftá Ki ne tartartá a mai, felvilágosodott korban a múlt maradványát, a babonát nevetséges dolognak? Mert ugyan miért lennénk szerencsésebbek, ha reggel, mun­kába menet kéményseprővel találkozunk, s miért szakadna ránk gyász és bánat, ha fekete cica szalad át keresztben az úton! Ügy látszik lelkünk mélyén, tudatunk alatt még most is ott lappang a gyer­mekkorban hallott babonák hiedelme, mer csak így tudom megmagyarázni, hogy miért rémültem meg, amikor egy kora reggeli órában, a kórház felé igye­kezve. fekete kandúr ugrott a lábam elé, ami egykori álmoskönyvek szerint rosz­­szat jelent. Butaság — mormoltam magamban —, száz év előtti babona. Miért felentene ez az ártatlan állatka rosszat? — De — nyi­lallott belém az ijedelem — miért éppen most kellett találkoznom vele, mikor a kórházba igyekszem a férjemhez, akit ma operálnak?' — S bárhogy is igyekeztem másra terelni gondolataimat, a sötétsző­­rü állat s férjem műtétje képzeletemben egybekapesolódiak... Minél közelebb fúrtam a kórházhoz, an­nál izgatottabb lettem, úgyhogy a kapu előtt kénytelen voltam bevenni idegcsil­lapítót. így aztán kissé megnyugodva lép­tem a körterembe, ahol férjem már a műtétre előkészítve feküdt. — Ne félj! — bíztattam — Meglátod, ha­mar túl leszel rajta, s fájdalmat sem ér­zel. Csak semmi érzékenykedés. — Ügy látom, téged jobban izgat az operációm, mint engem — mosolyodon 10 el, s mikor érte főtt az ápoló, hogy a műtőbe kísérje, jókedvűen intett búcsút. Én siettem ki a kórházból, hogy pár óra múlva ismét visszatérjek, már meg­operált élettársamhoz. Alig léptem az utcára, váratlanul csak azok a műtétek futottak eszembe, melyek balul ütöttek ki, s az a számtalan beavatkozás, amelynél magam is asszisztáltam — kiesett az em­lékezetemből. Butaság — mormoltam magamban s le­hajtott fővel, elgondolkozva, sietve rót­tam az utcák sorát, míg lábam egy ki­álló kőben meg nem botlott. Hirtelen fel­pillantottam, s tekintetem egy kirakatra esett, amely felett fekete tábla hirdette: TEMETKEZÉSI VÁLLALAT. Elhomályosuló tekintettel bámultam a kirakatban sötétlő koporsóra, aztán, mint akit üldöznek, meggyorsítottam lépteimet. Hogy kínzó gondolataimat elheseges­­sem, betértem egy édességboltba. Jó ide­ig álltam, álldogáltam várva, hogy az elárusító megkérdezi: „Mivel szolgálha­tok?” — ám figyelembe se vett senki. A fekete ruhás fiatal asszony előtt há­rom ismerőse állott, akik — mint a sza­vukból kivettem — részvétüket nyilvání­tották a fiatal özvegynek, aki férje te­metése után, most jött be először mun­kahelyére. Csokoládé és cukorka nélkül fordultam ki az üzletből, s mint az alvajáró botor­káltam egyik utcából a másikba, számol­va az időt, mikor térhetek, vissza a kór­házba? Két órai csatangolás után végre ismét a kórházban voltam. A kórteremben csend honolt, mélysé­ges csend, amelyben csak a férjem szag­gatott lélegzete hallatszott. Ott feküdt az ágyán halotthalványan, csukott sze­ntekkel, szinte mozdulatlanu. De élt. Élt. Elti... Boldogan, örömkönnyekkel a szemem­ben rogytam le az ágy melletti székre, S ekkor — a teremben fekvő három má­sik férfi hangosan nevetni kezdett. — Mi ez? — ütköztem meg. — Ezek­ben az eddig udvariasan viselkedő em­berekben nincs egy csöppnyi részvét sem? Kinevetik az izgatottságomat? Ebben a pillanatban azonban furcsa do­log történt. Férjem, aki eddig szinte élettelennek látszott, egyszerre csak felemelte a bal kezét és elkezdett énekelni: Piros, piros, piros, háromszor is piros, piros * bort az üvegbe. Csinos, csinos, csinos, ej de nagyon csinos, csinos lányt az ölembe. — Doktornő — kacagták el magukat isiiét a kórteremben levők —, érti már, miért nevettünk az imént. Mert a férje­­ura, mióta visszahozták a műtőből, szü­net nélkül énekli ezt a dalt, s az ápoló szerint a műtőasztalon is, kábultan az altatószerektől, nótázott. Azóta futhat előttem fekete macska, láthatok koporsót a kirakatban — nem ijedek meg. De a férjemnek azt, hogy míg én annyi izgalmat éltem át miatta, csinos kislányt kívánt az ölébe, nem bo­csátom meg soha...

Next

/
Oldalképek
Tartalom