A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-01 / 13. szám
GÁl SÁNDOR Partok Egy csepp víz — benne alszik a tenger, Egyedül vagyok, de minden ember Bennem él, sír, örül szeret: Állok a büszke partok felett S érzem a lüktető lázas időt. Partok — Közöttük örvénylő, szilaj habok. Csak itt élhetek, csak itt halhatok. Ürömöm: a folyók áradása, Hitem: a hidakra zuhogó fénysugár, Munkám: a dal, hogy összefogja Kőbe, vasba, kenyérbe, szóba Az épülő partok himnuszát. Az égen felhők — ezüst hidak, Partokra borulnak este. Szállnak gyémánt-szemű madarak S rájuk zuhan a naplemente. Partok — A hajnal csók tüze lobban, Harmatos a rét. Pacsirtás égen egyre magasabban Hallom dobogni az élők szivét. Partok — köztük alszik a tenger, Egyedül vagyok, de minden ember Bennem él, örül, szeret: Állok a büszke partok felett, S érzem a lüktető, lázas időt. CSELÉNYI LÁSZLÓ Kőművesek (Játék Illyés modorában) Kulcsár „Verebek” c. versére Zeng a fűrész, csattog a kalapács, serénykedik a kőműves, az ács, emelkednek a piros téglafalak, megáll a nap a hajnali ég alatt, s csodálkozik, hogy pár szilaj legény (a napfény csillog mindegyik, szemén) házat emel a föld egy szűk helyén, emelkedik a ház, egy költemény. Az épület frissen rakott falán, mint a karmester a fényben, áll apám, s rendelkezik, hogy ezt meg azt, hogy itt, s káromkodik, ha kell, az istenit, de megy tovább a munka, száll a nap, s mire bejön az alkonyi vonat, már áll a négy fal — kész van egy világ, de mondhatok akár szimfóniát. Elmúlt vidék, futó gyerekkorom, nadrágom már nem hátul gombolom, de írhatom zsákszám a verseket, utánam mégis az marad a tett, az öröklét előtt, hogy egynéhány mázsa homok, pár tégla, deszka s tán két-három zsák cement őrzi kezem nyomát e házban, s őrzi szellemem. GYURCSÓ ISTVÁN Csak nyugalmat ne adj Megszoktad már, hogy úgy köszöntselek, mint legkedvesebb ismerősömet: és úgy köszönts te vissza, mint azok, illedelmesen, szépen, jónapot. Megszoktad már, hogy ékes szép beszéd dicsérjen reggel, s hajoljak feléd: — rózsa a tavaszt így fogadja el, az ág a rigót, ha rajta énekel. Megszokják egymást a tárgyak, színek, a fény az árnyékot, partot a vizek, lomb a virágot, fatörzs az ágat, madár a fészket, fészket az ágak... — Csak a tűz, a víz: itt nincs fegyelem. Ne szokj meg engem, légy tüzem, vizem. CSELÉNYI LÁSZLÓ N épdalok Ozsvald Árpádnak Lényegtelen, hogy mire gondolok, csak kimondom, s tudom; fény, föld, virág, de nem fontos, hogy minden fogalom önmagát adja, meztelen magát. Számomra mindegy, mit takar a szó, a hangneme fontos csupán, a dal, a zene kényes, expresszív fogalma, a szerelem, a kenyér, a vihar. Lényegtelen, hogy mire gondolok, a szó csak kényelem, egyszeriben megváltozik, átsüt a fogalom önmaga ős-világává, hiszen költő kezébe kerül s pörgeti, költészetté avatja, mint ahogy a nép ajkán születnek mázsaszám a csupaszív, expresszív népdalok. 11
