A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-01 / 13. szám
FRANO KRÁE: 13 A jövő elébe Reményemtől csillapul nyitott sebem kínja s a híd sugara szárítja könnyes szempillám, Sorsomnak tölgyfából ácsolt ladikja nem akadhat fenn a bú zátonyán. Tisztitó vihar elől fut a fekete felhő. Félre utániból, cifra érzelgősség! Két karom vágyakozva nyújtom feléd, jövendő, új kor, fényedtől vörös már ez ég. Mosolygó hajnal ragyogja be célom, a reggel kapuját szélesre nyitja. Üj erővel fogja az evezőt karom — előre, sorsom viharvert ladikja! Fordította: TÓTH THOR Rügy fakad ás Ä tavaszok mindig szeszélyesek, csapongó kedvűek, akárcsak az ifjú szerelmesek. Hányszor kápráztatja, hódítja el az embert a kikelet napsugara, a felszáradt szántóföldek illata február közepén. Ám nem egyszer késik a tavasz, várakoztat magára, mintha csak próbára akarna tenni bennünket. De mi midig tudjuk, hogy jönnie kell, és jön is, tudjuk, hogy a csapongó szél, a hirtelen támadó hózápor, a váratlanul kelt felhők és hideghullámok — ez mind csak amolyan rövid életű kislányos szeszély, a tavasz itt van, érezzük, jelentkezik a feltörő vadvizekben, a fák olykor még hólepte kérge alatt megindult nedvkeringésben, a tavaszi nap melegében — mindenben. Fellélegzünk, tágult tüdővel szívjuk magunkba a természet újjáéledésének balzsamos illatát, hallgatjuk ezerajkü zsongását — és szinte magunk is újjászületünk. Megszoktuk már így várni, íf' fogadni a tavaszokat: kíváncsian, rajongva, bizakodva. Két évvel ezelőtt, tíz, évvel ezelőtt ... De talán egyik tavaszt sem vártuk úgy, mint 1945 tavaszát. Különös, csodálatos, felejthetetlen tavasz volt. És késett, pedig hogy vártuk... Jött a március, jött az április, de még mindig nem volt itt az igazi kikelet. A fák kérge alatt ugyan megindultak az élet parányi erecskéi, pattanásig duzzadtak a rügyeik, bődító illatot leheltek a felszáradt szántók és a hímes rétek, ám ebbe az illatba még a puskapor csípős szaga vegyült, a verőfényes tavaszi ég kárpitját a háború, a pusztítás súlyos, szennyes füstje takarta el előlünk. Kedves madárdal helyett, durva ágyúdörej, bombák robbanásának tompa moraja zúgott a fülünkbe. De már tudtuk, hogy az ágyúk dörgése s a bombák robbanása a mi égboltunkat tisztítja meg, új tavaszunkat készíti elő. Ha az ember hisz a nyárban, termő életet remél tőle, tud örülni a késlekedő tavasznak is. És mi bíztunk a nyárban, mert akik tavaszunkat hozták, azt akarták, hogy bíz-: zunk benne. Az a tavasz volt a mi első igazi tava-, szunk. Sápadt arccal, kopott, tépett ruhában, elcsigázva, éhesen és álmatlanul, de élet-, örömmel teli jöttünk elő a pincékből, óvóhelyekről. Csodálatosan tiszta, napsugaras égbolt, tavaszi verőfény, az új élet illata és zsongása köszöntött ránk. S e fényben ott láttuk az aranycsillag lovagjait, a Don medencei szénbányák, az uráli vaskohók, az ukrajnai kolhozok vidám arcú, szőke fiait. Harmonikáztak és énekeltek. Emléket emeltek harcban elesett bajtársaiknak s tovább mentek, maguk előtt kergetve az ellenséget. Bár fáradtak voltak, sokan sebesültek — de harmonikáztak és énekeltek! Keblünkre öleltük őket, s ez az ölelés a szeretet és a hála jele volt. Örök frigyet jelentett ez az azokkal, akik elhozták ezt a felejthetetlen tavaszt életünkbe. De nemcsak nekik szólt — az élőknek, hanem azoknak is, akik már csak néma tanúi lehettek újjáéledő tavaszunknak, és életünk napsugaras nyarának, azoknak, akik fenn a Slavín hegyen szívünkön sarjadt virágok alatt pihennek. Most, amikor újra napsugarasan borul fölénk a tavaszi égbolt, kicsalogat az ébredő természet, lépteinket a kegyelet, a hála s a szeretet vezérli oda, ahol a hősök alusszák örök álmukat, akik életükkel fizettek szabadságunkért. S ha már leküzdöttük megindultságunkat s leraktuk sirukra a hála virágait, emeljük fel tekintetünket a katonásan sorakozó egyszerű sírokról, s nézzünk le az egyre növekedő, szépülő városra, az új toronyházakra, a füstölgő gyárkéményekre, a város boldog, munkás életének színes, sokarcú forgatagára. A békés alkotó munka gyümölcseit láthatjuk — város- és országszerte, gyümölcseit annak a nyárnak, mely 1945 rügyfakasztó tavaszára következett életünkben. PETRIK JÓZSEF OREST DUBAY: Bratislava, az Üj tavasz ciklusból, fametszet, 1955 * 9
