A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-11 / 10. szám

RA'CZ OLIVÉRj Nem rogyott össze, nem hördült föl seb­zetten, nem kezdett el kínlódva zokogni. Amit már hónapok óta egyre nehezedő szívvel sejtett, ezen a napon lett kérlel­hetetlen és megmásíthatatlan bizonyosság­gá Szívet tépő, kegyetlen valósággá, ame­lyen többé senki sem segíthetett. A két öklére támasztotta a fejét, a gon­dolatai már régen valahol messze, nagyon messze jártak, már percek óta nem fi­­gyelt az előtte ülő, összetört, koraősz asszonyra, szerette volna elhallgattatni, megkérni, hogy ne folytassa, ne beszél­jen tovább menjen el Menjen... most menjen el innen... De az asszony csak beszélt: — ... ő tartotta bennünk a lelket. Hó­napokig magunk sem tudtuk, ki lopja be a szalmazsákok alá a rongyfoszlányokat, eleinte nem is értettük, mit jelentenek a kis piros pontokból összeállított betűk. Mindig csak egyetlen szó állt a rongy­­darabon. Szokolovo ... Belaja Cerkev ... Aztán Kijev.... És így sorra, hetek és rongydarabok, hetek és városnevek... Négyszer vizsgáltak végig bennünket, négyszer vetkeztettek a felsebzett talpunk­tól a kopaszra nyírt fejünk búbjáig anya­szült meztelenre, hogy megtalálják a tűt, amellyel a pontokat szurkálták a rongy­darabokra. Semmit sem találtak. Minden harmadikat félholtra vertek közülünk Az üzenetek tovább folytatódtak. Naponta megvizsgálták a csíkos fegyencrongyalkat, nem hiányzik-e róluk valahol egy áruló foszlány De a vérrel írt szavak nem ma­radtak el Kilrtatták a barakkok kerítése mellől az összes bokrokat, hogy az üze­netek írója ne Juthasson többé tövishez, apró gallyhoz, a kis, fehér rongyfoszlá­nyok tovább keringtek A végén kivezé­nyelték az egész barakkot, a tenyerünkkel kellett felsepernünk a földet, összeszedet­ték vetünk a legapróbb kavicsokai is, utá­na ű(ra véglgmntozták minden rongyun­kat. a meztelen testünk minden nyílását. Gyalázatos volt Akkor egy hétig nem vertek bennünket várták, hogy begyó­gyuljanak a sebeink — ez volt az első és egyetlen eset amikor takarékoskodtak a vérünkkel, s utána jaj volt annak, akin csak egy tfiszúrásnyi sebet vagy karcolást találtak De senki sem bánta, azok sem, akiket elhurcoltak közülünk, és többé nem láttuk őket De ezekben a napokban a barakk három egymás után! hainalon Tele volt hintve egyforma szeletekre té­pett, vérbe áztatott rongyfoszlányokkal... IVér Irtózott a vértől Ha munka köz­ben megsértette a kezét, halottfehér lett. És honnan vette a vért? A saját vérét, honnan vette? És minek csinálta? Minek lázította maga ellen a kopőkat meg az SS-legényeket? Csak azért hogy növelje a többiekben a lelki ellenállás szívóssá­gát? Hogy bizonytalanságot és megdöbbe­nést keltsen a pribékekben? Minek? Ha nem tette volna, talán, most ő Is élne. Összetörtén és koraőszen Élne ... De így a mosolygós arcával a simogató hangjá­val. a diadalmasan bátor, gyönyörű, fiatal testével él. Él j ... — akkor elhatározták, hogy kiir­tanak bennünket Kiirfiák az egész barak­kot, akkor majd megszűnnek a vérrel Irt üzenetek. Ezt is megtudtuk, ezt ts tőle tudtuk meg. A nyitott latrinán közöltük egymással a vészhírt, szólnunk egymáshoz nem volt szabad. Jelekkel és arcmozdula­tokkal érintkeztünk, minden mozdulatnak, minden apró szájrándításnak, minden pil­lantásnak megvolt a maga külön értelme. Mikor megtudtuk, hogy a gázba visznek, előbb megrémültünk, aztán elfásultunk, talán még örültünk is neki. De senkinek sem jutott eszébe, hogy elárulja őt, hogy az ő élete árán mentse a tulajdon, szét­roncsolt életét, pedig akkor már vala­mennyien ismertük a véres rongydarabok titkát, pontosan tudtuk, honnan származ­nak, és azt is tudtuk, ki Irma segítőtársa. Merész és zseniálisan egyszerű ötlet volt, annyira egyszerű, hogy talán ezért nem sikerült leleplezniük. És azért, mert ott játszódott le naponta az orruk előtt, a szemük láttára. Az Oberschafführerin szo­bájában reggelente, mikor Irma végzett a szoba takarításával, és megérkezett az an­gol rádió hallgatása miatt internált német munkaszolgálatos orvosnő, hogy kezelés­ben részesítse a mindenható Oberschaf­­führerint. Időzített pontossággal, mert az Oberschafführerin másodpercnyi pontossá­got követelt meg és közben nem seltene, hogy a vérlázííó rongyfoszlányok néha huszonnégy óra hosszat a tulajdon ágyá­nak a matracai alatt rejlenek (Otthon az illegális nyomtatványokat, röplapokat szokta annak idején a matra­cok alá rejteni Sokszor nevetett rajta emiatt: ez a legelső hely, ahol a hekusok kutatni szoktak, figyelmeztette. „Éppen ezért“ — felelte rejtélyesen —, „ha a hekusok kutatnak, kell. hogy találjanak valamit. Ha semmit sem találnak, még rosszabb “ Sokáig nem értette ezt az okos­kodást, de egyszer, mikor különösen ve­szélyes papírok voltak a házban, nyug­talan lett, maga is utánanézett a rejtek­helynek Meglepetten húzott elő a matra­cok alól néhány jelentéktelen mozgalmi felhívást, választási röpcédulát, néhány bankjegyet. Irma csöndesen nézte az asz­tal mellől és nevetett. „Ez az. amit a he­kusok majd diadalmasan megtalálhatnak. A többit sohasem talá!|ák meg.“ Nem is találták: akkor sem találtak nála semmit sem, amikor elhurcolták. De ő akkor már katona volt. El sem búcsúzhatott tőle.) — ...egy pénteki napon kellett volna a gázba vinniük minket, Csütörtökön el­fogatta magát Az esti Appel után szán­dékosan úgy ejtett rá az egyik szalma­zsákra egy rongydarabot, hogy a kápő észrevegye A többi talán már nem mon­dom el. (Nem, a többit merőben szükségtelen. A szétzúzott ujjakat, a péppé vert Ízüle­teket — „Irma, te hűvös ujjú Irma, mitől olyan szép a te kezed? Olyan szép, mintha nem is munkáslány lennél ..." És a há­zasságuk után: „Irma, te bolondos Irma, te telhetetlen fogsor-reklám, eressz már engem Is ahhoz a fogmosó pohárhoz, el­késem a munkából..." Vajon, hány ököl­csapás kellett hozzá, hogy a porcelán fe­hérségű fogak kecsesen szabályos íve alaktalan, csorba, véres habbal borított, sajgó sebbé változzék? És a teste, az örökké szappanszagú, ruganyos, sima tes­te, vajon hány rúgás man szűnt meg utol­sót vonaglani?... De hiszen már nem is volt teste, harmincnyolc kiló volt. Nem, erre nem szabad gondolnia többé, úgy kell megőriznie, ahogyan utoljára látta: mosolyogva, merészen, és... Ö, Irma...) — Sokáig kínozták? — kérdezte tom­pán. Az asszony habozva pillantott rá, az ajka megrándult, a szó nehezen formáló­dott rajta. Aztán lehorgasztotta a fejét. — Nem — mondta szárazon. S hogy a szónak több hitele legyen, hozzátette: — Az orvosnő, a munkaszolgálatos német orvosnő többet szenvedett Azt valósággal cafatokra tépték. De erről e beszéljünk többet, jó?... Nagyon kevesen jöttünk vissza onnan — sóhajtott föl. — A mi barakkunkból négyen maradtunk életben. Illetve dehogy maradtunk — neveteti föl kurta, kísértetiesen keserű kacagással. — Hiszen mi Is halottak vagyunk. Hazajáró kísértetek. Áprilisban szabadultunk fel, és most újra március van. Mikor felsza­badultunk, voltaképpen már ml is halottak voltunk. És ez nem is volt rossz, hiszen mindössze ennyit akartunk. Megélni a szabadságot és meghalni Mert ágyban és orvos keze között meghalni mégiscsak jobb, mint megvasalt sarkú csizma alatt és gázban elpusztulni. De aztán mégis visszajöttünk. Vissza az életbe, kísérteni. Hogy elmondhassuk azt, ami történt. És hogy az, ami történt, ne történhessen meg mégegyszer Erre gondoltam szüntelenül, mikor a kórházban hónapról hónapra és szívdobbanásról szívdobbanásra vísszalop­­tam magam az életbe Hogy vissza kell jönnöm és beszélnem kell magával. Ma­gukkal, akik túlélték Mert ml nem éltük túl, mi halottak vagyunk, de maguk él­nek, maguk azóta már építettek Is Sokat építettek egy év alatt És még rengeteget kell építenünk. ARBEIT MACHT FREI — ez állt a táborunk bejárata fölött. Arbeit macht frei Érti ezt, Széles elvtárs? A munkát és az emberi meggyalázták. És maguknak most újjá kell építeniük mindent A munkát és az emberi Is Ml holtak majd őrködünk hogy jól csinál­ják-e. Isten vele... — Hová megy? De az asszony nem válaszolt. Elgondol­kozva nézett maga elé, aztán megkérdez­te : — Májusban lesznek a szavazások, ugye? — A feleletre nem is figyelt, gé­piesen bólintott. — Maguk fognak győzni — mondta csendesen — Sok szerencsét, Széles elvtárs Isten vele. Győzni fognak. — Hova megy? — Időnkint írjon majd nekem. Eluta­zom. — Nem várja meg a szavazásokat? — Nem. Kivándorlók Ne nézzen rám ilyen megdöbbenve Nem azért megyek el, mintha félnék az emlékeimtől. A kiirtott családom emlékétől A tulajdon emlé­keimtől Azok mindenhova követnek És a holtaknak különben sincsenek emlé­keik Nem azért megyek el. Azért ván­dorlók ki, hogy mindenhova jusson tanú. Azokba az országokba is, amelyek nem látták közelről a dolgokat Annyian talán maradtunk, hogy mindenhova lusson belő­lünk Arbeit macht frei — bólintott még­egyszer elgondolkozva — aztán kezet nyújtott. — Isten vele. Széles elvtárs. És ne kínozza magát. Dolgozzék Üdvözlöm a többieket. Csak akkor borult az asztalra mikor az ajtó becsukódott az asszony mögött. De akkor sem sírt, a fájdalom zsibbadt félálomba ringatta, elmerült benne mint egy jótékony langyos folyamban ; lágy és simogató hullámok ölében sodródott tova, végtelen messzeségekbe Régen látott tá­jak mellett úszott el, ahonnan hangok és neszek ütötték meg a fülét, surranó fa-10

Next

/
Oldalképek
Tartalom