A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-03-11 / 10. szám
RA'CZ OLIVÉRj Nem rogyott össze, nem hördült föl sebzetten, nem kezdett el kínlódva zokogni. Amit már hónapok óta egyre nehezedő szívvel sejtett, ezen a napon lett kérlelhetetlen és megmásíthatatlan bizonyossággá Szívet tépő, kegyetlen valósággá, amelyen többé senki sem segíthetett. A két öklére támasztotta a fejét, a gondolatai már régen valahol messze, nagyon messze jártak, már percek óta nem figyelt az előtte ülő, összetört, koraősz asszonyra, szerette volna elhallgattatni, megkérni, hogy ne folytassa, ne beszéljen tovább menjen el Menjen... most menjen el innen... De az asszony csak beszélt: — ... ő tartotta bennünk a lelket. Hónapokig magunk sem tudtuk, ki lopja be a szalmazsákok alá a rongyfoszlányokat, eleinte nem is értettük, mit jelentenek a kis piros pontokból összeállított betűk. Mindig csak egyetlen szó állt a rongydarabon. Szokolovo ... Belaja Cerkev ... Aztán Kijev.... És így sorra, hetek és rongydarabok, hetek és városnevek... Négyszer vizsgáltak végig bennünket, négyszer vetkeztettek a felsebzett talpunktól a kopaszra nyírt fejünk búbjáig anyaszült meztelenre, hogy megtalálják a tűt, amellyel a pontokat szurkálták a rongydarabokra. Semmit sem találtak. Minden harmadikat félholtra vertek közülünk Az üzenetek tovább folytatódtak. Naponta megvizsgálták a csíkos fegyencrongyalkat, nem hiányzik-e róluk valahol egy áruló foszlány De a vérrel írt szavak nem maradtak el Kilrtatták a barakkok kerítése mellől az összes bokrokat, hogy az üzenetek írója ne Juthasson többé tövishez, apró gallyhoz, a kis, fehér rongyfoszlányok tovább keringtek A végén kivezényelték az egész barakkot, a tenyerünkkel kellett felsepernünk a földet, összeszedették vetünk a legapróbb kavicsokai is, utána ű(ra véglgmntozták minden rongyunkat. a meztelen testünk minden nyílását. Gyalázatos volt Akkor egy hétig nem vertek bennünket várták, hogy begyógyuljanak a sebeink — ez volt az első és egyetlen eset amikor takarékoskodtak a vérünkkel, s utána jaj volt annak, akin csak egy tfiszúrásnyi sebet vagy karcolást találtak De senki sem bánta, azok sem, akiket elhurcoltak közülünk, és többé nem láttuk őket De ezekben a napokban a barakk három egymás után! hainalon Tele volt hintve egyforma szeletekre tépett, vérbe áztatott rongyfoszlányokkal... IVér Irtózott a vértől Ha munka közben megsértette a kezét, halottfehér lett. És honnan vette a vért? A saját vérét, honnan vette? És minek csinálta? Minek lázította maga ellen a kopőkat meg az SS-legényeket? Csak azért hogy növelje a többiekben a lelki ellenállás szívósságát? Hogy bizonytalanságot és megdöbbenést keltsen a pribékekben? Minek? Ha nem tette volna, talán, most ő Is élne. Összetörtén és koraőszen Élne ... De így a mosolygós arcával a simogató hangjával. a diadalmasan bátor, gyönyörű, fiatal testével él. Él j ... — akkor elhatározták, hogy kiirtanak bennünket Kiirfiák az egész barakkot, akkor majd megszűnnek a vérrel Irt üzenetek. Ezt is megtudtuk, ezt ts tőle tudtuk meg. A nyitott latrinán közöltük egymással a vészhírt, szólnunk egymáshoz nem volt szabad. Jelekkel és arcmozdulatokkal érintkeztünk, minden mozdulatnak, minden apró szájrándításnak, minden pillantásnak megvolt a maga külön értelme. Mikor megtudtuk, hogy a gázba visznek, előbb megrémültünk, aztán elfásultunk, talán még örültünk is neki. De senkinek sem jutott eszébe, hogy elárulja őt, hogy az ő élete árán mentse a tulajdon, szétroncsolt életét, pedig akkor már valamennyien ismertük a véres rongydarabok titkát, pontosan tudtuk, honnan származnak, és azt is tudtuk, ki Irma segítőtársa. Merész és zseniálisan egyszerű ötlet volt, annyira egyszerű, hogy talán ezért nem sikerült leleplezniük. És azért, mert ott játszódott le naponta az orruk előtt, a szemük láttára. Az Oberschafführerin szobájában reggelente, mikor Irma végzett a szoba takarításával, és megérkezett az angol rádió hallgatása miatt internált német munkaszolgálatos orvosnő, hogy kezelésben részesítse a mindenható Oberschafführerint. Időzített pontossággal, mert az Oberschafführerin másodpercnyi pontosságot követelt meg és közben nem seltene, hogy a vérlázííó rongyfoszlányok néha huszonnégy óra hosszat a tulajdon ágyának a matracai alatt rejlenek (Otthon az illegális nyomtatványokat, röplapokat szokta annak idején a matracok alá rejteni Sokszor nevetett rajta emiatt: ez a legelső hely, ahol a hekusok kutatni szoktak, figyelmeztette. „Éppen ezért“ — felelte rejtélyesen —, „ha a hekusok kutatnak, kell. hogy találjanak valamit. Ha semmit sem találnak, még rosszabb “ Sokáig nem értette ezt az okoskodást, de egyszer, mikor különösen veszélyes papírok voltak a házban, nyugtalan lett, maga is utánanézett a rejtekhelynek Meglepetten húzott elő a matracok alól néhány jelentéktelen mozgalmi felhívást, választási röpcédulát, néhány bankjegyet. Irma csöndesen nézte az asztal mellől és nevetett. „Ez az. amit a hekusok majd diadalmasan megtalálhatnak. A többit sohasem talá!|ák meg.“ Nem is találták: akkor sem találtak nála semmit sem, amikor elhurcolták. De ő akkor már katona volt. El sem búcsúzhatott tőle.) — ...egy pénteki napon kellett volna a gázba vinniük minket, Csütörtökön elfogatta magát Az esti Appel után szándékosan úgy ejtett rá az egyik szalmazsákra egy rongydarabot, hogy a kápő észrevegye A többi talán már nem mondom el. (Nem, a többit merőben szükségtelen. A szétzúzott ujjakat, a péppé vert Ízületeket — „Irma, te hűvös ujjú Irma, mitől olyan szép a te kezed? Olyan szép, mintha nem is munkáslány lennél ..." És a házasságuk után: „Irma, te bolondos Irma, te telhetetlen fogsor-reklám, eressz már engem Is ahhoz a fogmosó pohárhoz, elkésem a munkából..." Vajon, hány ökölcsapás kellett hozzá, hogy a porcelán fehérségű fogak kecsesen szabályos íve alaktalan, csorba, véres habbal borított, sajgó sebbé változzék? És a teste, az örökké szappanszagú, ruganyos, sima teste, vajon hány rúgás man szűnt meg utolsót vonaglani?... De hiszen már nem is volt teste, harmincnyolc kiló volt. Nem, erre nem szabad gondolnia többé, úgy kell megőriznie, ahogyan utoljára látta: mosolyogva, merészen, és... Ö, Irma...) — Sokáig kínozták? — kérdezte tompán. Az asszony habozva pillantott rá, az ajka megrándult, a szó nehezen formálódott rajta. Aztán lehorgasztotta a fejét. — Nem — mondta szárazon. S hogy a szónak több hitele legyen, hozzátette: — Az orvosnő, a munkaszolgálatos német orvosnő többet szenvedett Azt valósággal cafatokra tépték. De erről e beszéljünk többet, jó?... Nagyon kevesen jöttünk vissza onnan — sóhajtott föl. — A mi barakkunkból négyen maradtunk életben. Illetve dehogy maradtunk — neveteti föl kurta, kísértetiesen keserű kacagással. — Hiszen mi Is halottak vagyunk. Hazajáró kísértetek. Áprilisban szabadultunk fel, és most újra március van. Mikor felszabadultunk, voltaképpen már ml is halottak voltunk. És ez nem is volt rossz, hiszen mindössze ennyit akartunk. Megélni a szabadságot és meghalni Mert ágyban és orvos keze között meghalni mégiscsak jobb, mint megvasalt sarkú csizma alatt és gázban elpusztulni. De aztán mégis visszajöttünk. Vissza az életbe, kísérteni. Hogy elmondhassuk azt, ami történt. És hogy az, ami történt, ne történhessen meg mégegyszer Erre gondoltam szüntelenül, mikor a kórházban hónapról hónapra és szívdobbanásról szívdobbanásra vísszaloptam magam az életbe Hogy vissza kell jönnöm és beszélnem kell magával. Magukkal, akik túlélték Mert ml nem éltük túl, mi halottak vagyunk, de maguk élnek, maguk azóta már építettek Is Sokat építettek egy év alatt És még rengeteget kell építenünk. ARBEIT MACHT FREI — ez állt a táborunk bejárata fölött. Arbeit macht frei Érti ezt, Széles elvtárs? A munkát és az emberi meggyalázták. És maguknak most újjá kell építeniük mindent A munkát és az emberi Is Ml holtak majd őrködünk hogy jól csinálják-e. Isten vele... — Hová megy? De az asszony nem válaszolt. Elgondolkozva nézett maga elé, aztán megkérdezte : — Májusban lesznek a szavazások, ugye? — A feleletre nem is figyelt, gépiesen bólintott. — Maguk fognak győzni — mondta csendesen — Sok szerencsét, Széles elvtárs Isten vele. Győzni fognak. — Hova megy? — Időnkint írjon majd nekem. Elutazom. — Nem várja meg a szavazásokat? — Nem. Kivándorlók Ne nézzen rám ilyen megdöbbenve Nem azért megyek el, mintha félnék az emlékeimtől. A kiirtott családom emlékétől A tulajdon emlékeimtől Azok mindenhova követnek És a holtaknak különben sincsenek emlékeik Nem azért megyek el. Azért vándorlók ki, hogy mindenhova jusson tanú. Azokba az országokba is, amelyek nem látták közelről a dolgokat Annyian talán maradtunk, hogy mindenhova lusson belőlünk Arbeit macht frei — bólintott mégegyszer elgondolkozva — aztán kezet nyújtott. — Isten vele. Széles elvtárs. És ne kínozza magát. Dolgozzék Üdvözlöm a többieket. Csak akkor borult az asztalra mikor az ajtó becsukódott az asszony mögött. De akkor sem sírt, a fájdalom zsibbadt félálomba ringatta, elmerült benne mint egy jótékony langyos folyamban ; lágy és simogató hullámok ölében sodródott tova, végtelen messzeségekbe Régen látott tájak mellett úszott el, ahonnan hangok és neszek ütötték meg a fülét, surranó fa-10