A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-03-11 / 10. szám
forgács között eltöltött gyermekkorának neszei, erjedésben és harcban eltöltött ifjúságának türelmetlen dobpergése, aztán a férfikor dübörgő indulója. De aztán váratlanul csend lett, elmerül éssel fenyegető, süket csend, s torkát már jéghideg, keserű habok kezdték fojtogatni. S akkor egy kéz nyúlt feléje; gyermekkorában angyalkéznek hitte volna, de most a vergődésén át is tisztán látta: egy asszony fehér keze volt Gondolkodás nélkül kapott utána, s tisztuló fővel, boldog csodálkozással ismerte fel, milyen élő, milyen erős és meleg Irma keze. Fötált. Megdörzsölte a homlokát. Sóhajtott, habozva a távbeszélő felé nézett. Eszébe jutott, hogy aznap délben kell átvennie a nemzeti gondnokság alá helyezett téglagyár igazgatását. Egy pillanatra .arra gondolt, elhalasztja az ünnepélyes átvételt, telefonál a bizottságnak, megkéri őket, megmagyarázza, nekik, hogy ... Mit magyaráz meg nekik? Hogy ma tudta meg azt, aminek a szívverést elállltó sejtelmét hosszú hónapok óta hordozta magában kínlódva és rettegve, és ami most, miután sajgó bizonyossággá lett, az élete végéig már egyedül őrá tartozik? Nem, itt most valami mást kell megmagyarázni És nem is a bizottságnak, a munkásoknak, az elvtársaknak kell megmagyaráznia — de mit? —, nyúlt töprengve a homlokához, s a kínlódás ismét beléhasltott, mini egy durva és kíméletlen döfés, mint egy láthatatlan és engesztelhetetlen ellenség alattomos, gonosz késszúrása. És akkor újra megérezte átnedvesedő, vonagló tenyerén az erős, meleg kéz szorítását. Arbeit macht frei... igen, ez az, ezt kell megmagyaráznia a munkásoknak, mindenkinek, ezt a túlvilági üzenetként kapott három rövid szót, amely gyalázatos és cinikus jelszóból milliók lángolóan tiszta sírfelirata lett. Nem habozott tovább, pontosan tizenkét órakor ott állt az emelvényen, a gyár nagy előcsarnokában. Mikor beszélni kezdet, feszült csend támadt. De ez a csend nem volt egyönteiű, s már első mondatai után csalhatatlanul érezte, hogy valahonnan gyanakvó, gúnyos és .lekicsinylő némaság árad feléje, s a várakozás csendjébe jő adag roszíndulatú hallgatás is vegyül. — Ezeket megdolgozták — villant át az agyán, s tekintetével keresni kezdte az ellenséges áramlatok forrásait. De aztán nem törődött többé az egésszel; az első bevezető mondatok után összehajtogatta a kezében tartott papírlapot, s az emelvény peremére könyökölve lassan mondani kezdte azt, amit el akart mondani. A bizottság tagjai meglepetten néztek össze, s mikor az előre megszövegezett beszédet tartalmazó papírlap egy váratlan mozdulatától lehullt az emelvényről, egyikük reménykedve csúsztatta vissza a könyöke mellé. Megrázta a fejét, tovább beszélt. Hallotta, mikor az egyik oldalt álló csoportból egy fiatal hang tétova csúfolódással megjegyezte: — Nem köll nekije papír... Könyv nélkül tudja . Igen, innen árad az egyik hideg hullám, ezt érezte az előbb A csoport felé fordult, megkereste a borzasszőke, jóképű kamaszarcot, elfogta a pillantását, kényszerítette, hogy szembe nézzen vele. A friss, szürke szempárból lassan kihunyt a fény, a fiatal homlok elpirult, a megrebbenő szempillák meghunyászkodó meneküléssel ereszkedtek alá, hogy egyaránt elrejtsék a gúnyt és a zavart is. De az emelvény felől perzselő tekintet nem eresztette többé el, foglyul ejtette a lehunyt szemhéjon keresztül is, s mire a gyerek újra felnézett, tekintetében már megcsillant az' érdeklődés őszinte melege. így fordította maga felé sorba az összes arcokat, az összes csoportokat, s mikor később az emlékezések sajgó terhétől elhalkult a hangja, az egész tömeg egyszerre ágaskodni kezdett, közelebb húzódott, hogy jobban hallják. Aztán valaki gyorsan az emelvényhez lépett, közelebb igazította a hangjához a mikrofont, egy másik valaki pedig hangosan felsóhajtott. És mire a beszéde végéhez ért, már nem áramlott feléje egyetlen sarokból sem közöny, vagy bizalmatlanság, s az utolsó szavak után feltörő tapsviharból már félreérthetetlenül érezte: maguk közé fogadták, hazaérkezett. (Részlet a szerző készülő regényéből 1 ............................................................ GINZERY ÁRPÁD Uj tavasz Együtt bolyongunk. Nem hittem, nem reméltem s lám mégis igaz. Szerelmesen mosolyogsz, számunkra itt a tavasz. Alomvilág a tél s mi most ébredühk. Ojra ébredünk egy tavaszra. Mosolyunkba csap a fagy. Forró a fagy — hevülünk. Tavasszal itt erdő zöldell, amott traktor küzd a földdel. Peregnek az évek, öregszünk. Nem, ifjak vagyunk, újak. 01 tavaszok, örök tavaszok várnak. OREST DUBAY: Részlet az „Emberek” ciklusból, 1960 / 11
