A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-11 / 10. szám

forgács között eltöltött gyermekkorának neszei, erjedésben és harcban eltöltött ifjúságának türelmetlen dobpergése, aztán a férfikor dübörgő indulója. De aztán vá­ratlanul csend lett, elmerül éssel fenye­gető, süket csend, s torkát már jéghideg, keserű habok kezdték fojtogatni. S akkor egy kéz nyúlt feléje; gyermekkorában an­gyalkéznek hitte volna, de most a vergő­désén át is tisztán látta: egy asszony fe­hér keze volt Gondolkodás nélkül kapott utána, s tisztuló fővel, boldog csodálko­zással ismerte fel, milyen élő, milyen erős és meleg Irma keze. Fötált. Megdörzsölte a homlokát. Só­hajtott, habozva a távbeszélő felé nézett. Eszébe jutott, hogy aznap délben kell át­vennie a nemzeti gondnokság alá helye­zett téglagyár igazgatását. Egy pillanatra .arra gondolt, elhalasztja az ünnepélyes átvételt, telefonál a bizottságnak, megkéri őket, megmagyarázza, nekik, hogy ... Mit magyaráz meg nekik? Hogy ma tudta meg azt, aminek a szívverést elállltó sejtelmét hosszú hónapok óta hordozta magában kínlódva és rettegve, és ami most, mi­után sajgó bizonyossággá lett, az élete végéig már egyedül őrá tartozik? Nem, itt most valami mást kell megmagyarázni És nem is a bizottságnak, a munkásoknak, az elvtársaknak kell megmagyaráznia — de mit? —, nyúlt töprengve a homloká­hoz, s a kínlódás ismét beléhasltott, mini egy durva és kíméletlen döfés, mint egy láthatatlan és engesztelhetetlen ellenség alattomos, gonosz késszúrása. És akkor újra megérezte átnedvesedő, vonagló tenyerén az erős, meleg kéz szo­rítását. Arbeit macht frei... igen, ez az, ezt kell megmagyaráznia a munkásoknak, mindenkinek, ezt a túlvilági üzenetként kapott három rövid szót, amely gyaláza­tos és cinikus jelszóból milliók lángolóan tiszta sírfelirata lett. Nem habozott tovább, pontosan tizenkét órakor ott állt az emelvényen, a gyár nagy előcsarnokában. Mikor beszélni kezdet, feszült csend támadt. De ez a csend nem volt egyön­­teiű, s már első mondatai után csalhatat­lanul érezte, hogy valahonnan gyanakvó, gúnyos és .lekicsinylő némaság árad felé­je, s a várakozás csendjébe jő adag rosz­­índulatú hallgatás is vegyül. — Ezeket megdolgozták — villant át az agyán, s te­kintetével keresni kezdte az ellenséges áramlatok forrásait. De aztán nem törő­dött többé az egésszel; az első bevezető mondatok után összehajtogatta a kezé­ben tartott papírlapot, s az emelvény pe­remére könyökölve lassan mondani kezd­te azt, amit el akart mondani. A bizottság tagjai meglepetten néztek össze, s mikor az előre megszövegezett beszédet tartalmazó papírlap egy váratlan mozdulatától lehullt az emelvényről, egyi­kük reménykedve csúsztatta vissza a kö­nyöke mellé. Megrázta a fejét, tovább be­szélt. Hallotta, mikor az egyik oldalt álló csoportból egy fiatal hang tétova csúfo­lódással megjegyezte: — Nem köll nekije papír... Könyv nél­kül tudja . Igen, innen árad az egyik hideg hul­lám, ezt érezte az előbb A csoport felé fordult, megkereste a borzasszőke, jóképű kamaszarcot, elfogta a pillantását, kény­szerítette, hogy szembe nézzen vele. A friss, szürke szempárból lassan kihunyt a fény, a fiatal homlok elpirult, a meg­rebbenő szempillák meghunyászkodó me­neküléssel ereszkedtek alá, hogy egyaránt elrejtsék a gúnyt és a zavart is. De az emelvény felől perzselő tekintet nem eresztette többé el, foglyul ejtette a le­hunyt szemhéjon keresztül is, s mire a gyerek újra felnézett, tekintetében már megcsillant az' érdeklődés őszinte melege. így fordította maga felé sorba az összes arcokat, az összes csoportokat, s mikor később az emlékezések sajgó terhétől el­halkult a hangja, az egész tömeg egyszer­re ágaskodni kezdett, közelebb húzódott, hogy jobban hallják. Aztán valaki gyor­san az emelvényhez lépett, közelebb iga­zította a hangjához a mikrofont, egy má­sik valaki pedig hangosan felsóhajtott. És mire a beszéde végéhez ért, már nem áramlott feléje egyetlen sarokból sem kö­zöny, vagy bizalmatlanság, s az utolsó szavak után feltörő tapsviharból már fél­reérthetetlenül érezte: maguk közé fo­gadták, hazaérkezett. (Részlet a szerző készülő regényéből 1 ............................................................ GINZERY ÁRPÁD Uj tavasz Együtt bolyongunk. Nem hittem, nem reméltem s lám mégis igaz. Szerelmesen mosolyogsz, számunkra itt a tavasz. Alomvilág a tél s mi most ébredühk. Ojra ébredünk egy tavaszra. Mosolyunkba csap a fagy. Forró a fagy — hevülünk. Tavasszal itt erdő zöldell, amott traktor küzd a földdel. Peregnek az évek, öregszünk. Nem, ifjak vagyunk, újak. 01 tavaszok, örök tavaszok várnak. OREST DUBAY: Részlet az „Emberek” ciklusból, 1960 / 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom