A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-18 / 7. szám
KOMLÓSI LAJOS: mlcVmactka. Körülbelül hat deka szőrzet, valahol a köldöke táján egy rejtett pléhsíp, két üvegszem, meghatóan bamba arc és nagy orr... mindez együtt: Mlcimacika ! Mícimacika a múlt évben nyert főbérletet lakásunkban, azóta jogot formál az ágyhoz, a rekamiéhoz, az éjjeliszekrényhez, gyakran a parketjon lábatlankodik, és ha az ember véletlenül rálép, panaszosán megnyekken köldöke táján elrejtett pléh sípja, és ugyancsak vele együtt sír fel oltalmazója és névadója, be- és kipólyálója és kocsiban tologatója, három éves kislányom, Évike. Mícimacika természetrajzán hoz tartozik még, ho^y ő „okos“, ami viszont ellentétben áll kislányom négypercenként! parancskiadásaival : apuci, tedd tisztába Micimacikát! Ilyenkor azután „pelenkába“ kell csavarni, meg kell dorgálni, és sóhajtva azt hinné az ember, hogy négy percig nyugta lesz... de hát közben kétszer-háromszor meg kell még harapni a büdösnek az orrát, s mivel roppant el van kényeztetve és nem akar feküdni: csücsültesd fel a kocsiban, ha meg csücsül, feküdni akar, és máris letelik a négy perc, amikor minden kezdődik elölről. így történt, hogy Mícimacika kezdett , az idegeimre menni. Ha Mícimacika földterület lett volna, akkor Karthágó mintájára földig rombolom, felszántom és besózom, ha gáznemű halmazállapotú lenne, már rég kinyitottam volna összes csapjait. Mivel azonban olyan maradandó, mint a férj és a feleség közötti divat-vita, mint őszi lucskos idők alkalmával a gyakran fellépő nátha-járvány, így csak tűröm, fogcsikorgatva tűröm Micimacikát. A múltkor is elmerülten tanulmányozok egy csillagászati könyvet, és képzeletben valahol az űr abszolút csendjében lebegek a súlytalanság álapotában, amikor az összes fizikai törvényeket fejtetőre állítva és meghazudtolva valami a fejemhez ütközik. Mondanom sem kell, hogy Micimacika volt az. Bonyolult okfejtéseim sorozatét kislányom oldotta fel : azért vágtam oda Micimacikát, apuci, mert csak téged szeret a büdös ... ! Persze Mícimacika lényegét korántsem lehet csak így, ilyen röviden kimeríteni, mert hátra van még a: takard be, takard ki, ringasd a kocsiban, ringasd a karodon, tedd bele a kannába, hadd homokozzon szegény, s amikor egy este — mikor éppen gondterhelten jövök haza — megtudom, hogy Micimacika lázas és kanyarós, azt hittem, rögtön a guta üt meg. Elhatároztam, hogy menten apró darabokra szaggatom, meggyújtom és a hamuját beleszórom a szelekbe, amikör kezeim között megszólalt Mícimacika. Köldöke táján elrejtett pléhsípját nyomhattam meg, . mire panaszosan nyekkent egyet. Látod, apuci, hogy szeret téged, azt mondja : szeretlek, apucika! — értelmezi a kislányom a nyekkentést. — Szeret, szeret, hogy az a magasságos ... akarom mondani: kedves aranyos, Micimacika ... A múltkor meg a konyhaablakot kellett miatta betörni. Történt pedig, hogy pillanatra kiugrottam a kamrába, mire megyek vissza, az ajtó bentről be van zárva. Évike az ajtón keresztül tanácskozik: bezártam, mert fél Micimacika. Hát akkor: szépen zárd ki, de gyorsan. Persze, nem tudta kizárni, így kellett az ablakot betörni, hogy hozzáférhessek a kulcshoz. így Micimacika teljesen szerves része lett napi életünknek, és életünk megkeserítésének. Hol itt, hol ott botlottunk bele, mígnem ■ egyszer a közelben cirkusz telepedett le sokszínű sátrakkal, óriáskerékkel, ringispillel és más gyermek-lelkesítő földi javakkal. Micimacika most remetei magányában gubbaszt a homokozó' kanna, két felfújható, de régen kipukkasztott tengeri rák-féleség és egy horpadtfejű baba társaságában. Szokatlan és kissé szomorító látvány most így a Micimacika. Az elhagyottság sorsára jutott s ahogy nézem, egy kis szomorúság-féle költözik a szívembe. Lehajolok érte és tagolom a nevét: Mi-cima-cl-ka ... Ujjam lecsúszik köldöke táján elrejtett pléhsípjához. Érintésemre panaszosan nyekken, mintha azt mondaná, kár,kár. Szép volt pólyában, szép volt „lázasan és kanyarósan“ és még az is szép volt, amikor beleharaptak az orrába... Nézem, nézem a „megöregedett, kivénhedt“ Micimacikát, és úgy tűnik, mintha barna üveg szeme egy kicsit fályolos lenne. Csehszlovák kritikus a „szürke átlag“ ellen A Líterární Noviny című cseh irodalmi lapban Ivan Skála, az ismert költő és kritikus hosszabb cikkben foglalkozott a csehszlovákiai irodalom helyzetével. Iván Skála élesen bírálja a ,,sziirke átlag“ — színvonalon mozgó írások „szükségességéről“ és „hasznosságáról“ elterjedt felfogást az irodalomban. Meg kell teremteni a magas művészi igényesség légkörét — hangsúlyozza cikkében. Ebben a tekintetben igen fontosnak tartja az irodalmi kritika feladatait. A kritikától függ — írja —, hogy magasabb igények támasztásával új színvonalasabb alkotásokra ösztönzi-e az írót, vagy pedig csupán elkeseríti. Mert sajnos, ez utóbbi is előfordul nálunk. S úgy fest. hogy leginkább azoknak az írásoknak az esetében, amelyek bátran törnek utat előre, új, lényeges mondanivalót tartalmaznak, mondhatnánk: korunk irodalmi ugarát törik fel. Az új utakat kereső író természetesen sokkal könnyebben téved, megcsúszik, elakad, vagy túllő a célon, mint az, aki szabvány munkát végez. Nos. az újító írónak merészségéért ne azzal fizessünk, hogy elkeserítjük fele szeretettel. Nem azt jelenti ez, hogy művével kapcsolatban alacsonyabbra állítjuk az igényesség mércéjét. De az új fontos feladatokra vállalkozó írónak minden művészi igényesség és bírálói szigor mögött éreznie kell a szeretet és megbecsülés melegét. Ez az, amit mindnyájunknak újra és újra meg kell tanulnunk — fejezi be cikkét Ivan Skála. (Sz) Balázs Péter /Q műérlő Festek a fűzfasor alatt Aranyló levelek, lángoló fénykévék hullnak a vászonra. Ősz van. Az előtér zöldje ezernyi sárgába oldódik; ilyenkor a háttér dombjai lekopnak és megszőküinek Oldalt a kis patak lilás szalagja kígyózik; a kanyar ben, talán utoljára, z '.desfekete bivalyok füdödnek. Őszi cánikula és csend. De haliga csak! Amott, a kert alatt valaki átegyensúlyoz a Piros bá’ pallóján, s egyenest felém tart. Látom a szemem sarkából, a kíváncsoskidó Bárdos Marci, a csepes. Vállán kasza, oldalán fenkő-tok, viselőruhájából sariúillat száll Megáll és néz, aztán újra mozdul. Leemeli a kaszáját, a fűzfához támasztja, de óvatosan, hogy meg ne zörrentse a falevelet. és ismét belemélyül a táiképbe Nézi az ecset játékát, a vászonra csapódó tarka pöttyöket: sohasem látott efféle mesterséget. Ravasz a piktor, érzi, hogy át meg átröntgenezik, mégsem mukkanna. Pedig 12 tán illenék egy-két szót váltani. Különösen, ha ismerős vagy barát érkezik. De ő csak fest. . Adja az elfoglaltat. Se nem hall. se nem lát: .,eksztázisban” van. .. Egy perc múltva új kíváncsiskodó érkezik: Bárdos Ger'ó legényesen átugorja a patakot. Megtörik a csend, a két Bárdos susmogni kezd. Aztán belémelegedve fennhangon „szüriznek”. Most már számítani lehet a kérdezősködésre. Gerő a bátrabbik, ő inkább korombeli, köhinl hát egyet és megszólít: — Mit festesz? A kérdés. lehangol. Hogyant. Nem ismerik ki magukat a vázlaton? Egykedvűen intek a fűzfákra. — A Cintusek fertályát. . Belebújnak a vászonba. Arasznyiról keresgélik az \ismerős házakat, fákat, dombokat. de a színek zavarából nem akar kikerekedni az a falurész. Hátrébb viszem őket. — Innen nézzétek! — Tyű. a mindenit! — pattan ki Marciból. s Gerő is felderül. — Csakugyan hasonlít! Most már könnyen megy. Felismerik a házakat,'a bütykös fűzfákat, a Gazda pallóiát. a bivaly feredőt. . . Nagy siker. Nézőim egyre jobban gyönyörködnek; de hát örvendjek ennek a sikernek? Lehet, hogy egy-két szépre vágyó falusi építőmunkás, kollektivista, akinek eddig fényképnagyító giccsmesterek kormányozták az ízlését — közelebb jut a képzőművészethez, de közben megsárgulnak a házfalak, megnyúlnak és megkékülnek az árnyékok, s a festőnek félbe kell hagynia a munkát... Ám a két férfi még ezzel sem éri be. Kérdést kérdés követ, majd: „be jól mutatna a falon egy ilyen kép” meg: „nagy luxus ez a parasztnak“-szerű finom célzások röpködnek a fejem felett. Persze, én nem hallom, Ki tudja, mit takarnak az elejtett szavak. De cserepes Bárdos nem hagyja annyiba. Hirtelen odalép. ráteszi nagy, csontos kezét a vászonra: f — Mennyiért adod? Belém rekedt a szó. Mit mondjak? Azt, hogy magánosoknak nem festek?. Kezdjek alkudozni a régi. cimborákkal? — Nézd — mondtam óvatosan —, a kép nem eladó Kiállításra festem. De jövő nyá-nn neked is készítek. — Nekem most kell! Van egy quönyörü verendám, s oda. — Az új házba? — Abba Éreztem, elláqyít ez . a ragazkodás, ez a fellobanó képvásárlási vágy. Megjigyel/
