A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-02-11 / 6. szám

Egy ajtó becsukódik

Egy ajtó becsukódik, kilincsét Csendesen eleresztem.

Mielőtt tovább indulnék innét,

Még egyszer felgyűl bennem Rég hunyt gyertyája emlékeimnek,

S előttem elvonulnak

Kinyílt csók-virág arcok, akiknek

Szirmai reám hulltak.

Pipacs, mezsgyék szegélyét szépítő S bokor a Szince parton.

Vén hold, te sátraimat készítő:

Gyertyám fölétek tartom.

Szívem felriad szendergéséből:

Régi lépteket hallok.

— Pipacs, bokor gyűlj, less hold az égről: Ölemben asszonyt tartok!

S ajkam sóvárgó szavát suttogja:

— Ne zárulj, ajtó, ne még! —

Füttyös szél támad, gyertyám eloltja,

S fülembe zendöl: elég!

Egy másik ajtó csikordul halkan,

Rajta csend ásít felém,

Az őszbe nyílik — és akaratlan,

Küszöbét átlépem én ...

CSONTOS VILMOS

Magány

Este van, szilvakék felhők oroszlán-fejjé bokrosodnak, mocorgó erdő görnyedt hátára felveszi a Holdat,

a Tejút megdermedt menyasszony-ruha, síró óriás-ara ejtette el, a bagolyhangra a vak sűrűből denevérszárny csapása felel, a csillagok, mint szívek lüktetnek, a vándor győzelméért szorongnak, a vízesés a páfrány-levelek közt ezüst filléreket ragyogta!.

VERES JÁNOS

szemében, ezért nem sokat nézett az emberek szemébe. De, Ua mégis felemelte két szeme pilláit, látszott, hogy lelke valahova az embereken túlra néz.

6.

János, a fiú hazahozta a negyedik polgáriról szóló bizonyítványát.

— Látja, vén szamárl — mondta az urának Eszti.

— Nem ellenzőm az iskolázást — mondta Péter —, csakhogy adósságot kellett fölvennünk a házra.

Az asszony miatt egyre jobban elidegenedett a világtól Péter. Nemcsak, hogy az arca volt csupa szakáll, hogy ne látszódjék a lelke, de mint afféle szegény ember, mezítláb járt nyáron, és olyan volt a járása a meleg homokon, mintha valahová elkészülne a földről.

Idővel János hazahozta tanítói oklevelét.

— Na, most nyissa ki azt a nagy száját! — büszkélkedve támadt az urára Eszti.

— Sose volt szokásom nyitogatni! — felelte méltósággal Péter.

— Úriembert neveltem a fiúból, ha nem is akarta.

— Másodszor is váltót írtam alá, hogy pénzt lehessen fölvenni a házra.

— Kereste volna meg munkával.

„Az úgy volt, ha napszámba megyök, elmulasztom a fuvart, ha fuvarba megyök, elmulasztom a napszámot. Mert akárhányszor összeesett, vagy pedig nem kínálkozott egyik sem!” — De Péter ezt csak gondolta: „Mihaszna mondanám neki?” — Semmit sem szólt, csak kiment a házból.

Marta máskor Eszti:

— Ha a fiú állást kap valahol, mint tanító, kell, hogy egy szoba bútort vegyünk majd neki.

— Nem ellenzem, csak akkor el kell majd a lovakat adni.

— Nem illik egy tanító apjának ilyen haramia-szakállal járni.

„A szakállam elveszi az emberi külsőm, a beszédről már úgyis leszoktam, egészen magányos vagyok ebben a világban!” — gondolta Péter. Elment a kocsmába, ivott háromért pálinkát, amit csak bukott emberek szoktak tenni.

János sudár, szép fiatalember volt; hamarosan el is vette abban a faluban, ahová tanítónak került, egy nagygazdának városban nevelkedett lányát. Maga kocsiján, lován jött el a anyjáért. Kocsis hajtotta a lovakat, ahogyan az jőmódúaknál szokás. Mikor már Eszti is ott ült a ruganyos hátsó ülésen, megkérdezte János:

— Hát az apám, hol van?

— Ügy látszik, hogy elbújt, mert nincs gyühetnékje.

János bement az udvarba, a kispajtában találta Pétert udvarseprűhöz való nyelet faragott éppen.

— Na, üljön föl sebtiben, öreg!

— Nem megyök — ellenkezett Péter.

— Mit szólna a világ! — keménykedett János.

— Megtehetöm éppen! — és fölült a kocsis mellé az első ülésre.

7.

A tanító egy öltözet új ruhát vett az apjának, elkényszerítette a borbélyhoz körülnyíratni szakállát. „Nem soká lesz neköm itt maradásom!“ — tudta magában Péter .

Csakhamar kitetszett, hogy Pétert zavarja a fehér abrosz, amire mindig nagyon kell vigyázni. Egy napon a fiatalasszony rászólt az asztalnál:

— Végre mégis csak megtanulhatna már egyik kezében késsel, a másikban villával enni.

— Megtanulhatok! — mondta Péter, fölkelt az asztaltól és a maga kis kuckó szó-; bájába ment. Attól kezdve oda küldték be az ennivalóját.

Egy napon a fiatalasszony megrótta az udvaron:

— Nem szívelhetem az ilyen nagy sza-s kálit a házban. Soha senki a családomban nem volt szakállas.

— Értőm! — és Péter minél kevesebbet akart a fiatalasszony útjába kerülni. A kis szérűn, a favágóhelyen keresett magának' munkát, mert ott nem szokott a fiatal-, asszony járni.

De egy reggelen a cselédlány a kuckó-t jába vitte a fiaatalasszony sáros cipő-, jét:

— Tisztogassa fényesre 1 — üzeni a, nagysága.

— Megtisztogathatom, ha a nagysága kívánja.

Mikor ezzel megvolt, a lakóház udvarán a bejáró ajtó lépcsőjére állította a ra-. gyogóra fényesített cipőt. Aztán úgy,; ahogy volt, az egy rajtalevő ruhában, kiment a magányos udvarról. A kapuból még egyszer visszanézett, látta a cipőket: „Az a fényesség legyen az emlékűm!”

Soha, senki többé nem látta Pétert.

8. '

Hol vagy, Péter?

Anyám életét hoztad vissza óriás aka-i ratoddal, lovaidba hajtott repülő lelked-; del, azon a messzi időkbe tűnt hajnalon.;

Ha a szelek zúgnak, és a világ megreszket, fölemelem homlokon és belekiáltom a szelekbe:

„Hol vagy, Péter, akit a a világon senki sem értett? Tudd meg, hogy én mindig értettelek, Péter!

Hol vagy, szomorú, elmagánosodott ember, akit a világon senki sem szeretteti? Tudd meg, hogy én mindig szerettelek, Péter!”