A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-11 / 6. szám
A. REKEMCSUK Félénken, akár az egérrágcsálás, csörrent meg a zárban a kulcs. Ej, ej. Lena ma nem várta az ajtóban, mint máskor, fis forró ujjait sem szorította fagyott fiilére, és nem tette azt sem, ami ezután mindig következni szokott. Ott, benn a lakásban valami idegen, gonosz csönd uralkodott... Szavvatyejev lerázta füles sapkájáról a havat, ledobta válláról rövid vattakabátját, letörölte szemöldökéről a zúzmarát, majd egy rövidet sóhajtva belépett a szobába-Lena az ablaknál állott, kezét a fűtőtesten melengette. Nem háziruhában volt, hanem csinosan kiöltözve. Álla előre szegve, szája mereven összezárva. Mikor a férfi belépett, tetőtől talpig végigmérte. Nem tudni, mit méricskélhetett rajta, amikor az egész ember csupán 155 cm magas volt. — Akkor hát megyünk? — töri meg a csendet Szavvatyejev nyájas hangon. — Hová? — Úgy tudom, moziba készültünk ... Hangjából mintha csodálkozás csendült Volna: azúrkék szemét most bátorkodott először az asszonyra emelni. — Moziba? Lena kiegyenesedik, kiránt a zsebéből egy kis összehajtogatott papirszeletet ■‘■'[nyilván a mozijegyeket), majd lassan apró darabokra tépi. — Az előadás kezdete: hat őrá harminc — minden szó úgy csattant, akár az ostor, akár a pofon. — És most tíz perc múlva hét. — Az ördög vigye el azt a filmet — igyekszik megnyugtatni feleségét Szavvatyejev. Bizonyára valamilyen nagy badarság. Az utóbbi időben csupa badarságot játszanak ... Ám szavai csak siettetik a nehezen elfojtott harag kitörését. Lénából végül is kirobban: — Ha jól tudom, megbeszéltük, ugye? Te javasoltad. Egy teljes órát álltam a jegyekért Vártalak ... Szeméből lassan -.szivárogni kezdtek a könnyek. — Harmadik hónapja vagyok férjnél... és azóta sehol... sehol... Pedig én nagyon szeretek moziba járni, érted? Még ha badarságot ts játszanak... A férfi botosai még bűntudatosan topognak egy helyben, de arcáról már igazi, mély bánat sugárzik, azúrkék szemében kihunyt a fény. — Tudod, Lenka rosszul állunk a tervteljesítéssel. A harmadik szakaszon..*. Zíhinnél ... -Nem kaptunk elegendő naftát. Így bizony két dekádnnk nagyon silány lesz. Valóban, nem a mi hibánk, de ha a terv teljesítéséről van sző__ _ — Ott vannak a műszak-mesterek Nem bízol meg bennük? — kérdi gúnvosan, ingerülten Lena. — A munkaidőről szóló kormányrendelet rád talán nem vonatkozik? — Vonatkozik, vonatkozik — felelte a férfi letörtem — Nem ... most aztán elég volt. Az ördögbe is, nem ez az elsó eset... Lena hirtelen átfut a szobán, és bevágja maga mögött az ajtót Szavvatvejev feszülten figyili. Hová megy? Ki a házból? Nem, talán csak a konyhába. Ez most már úgyis mindegy — baj van. Nagy baj. Leült a díványra és gondolataiba mélyed t. A felindulástól még mindig remegő ujjakkal bekapcsolta a rádiót. A készülék néhányat villant, azután kígyóit az indikátor friss, tavaszzöld-színű varázsszeme. „ ... Pontos időjelzés. Ä következő gongütés moszkvai Idő szerint tizenkilenc órát jelez." Szavvatyejev hirtelen elcsavarta a gombot. „Köszönöm, tudom! És a film fél hétkor kezdődik.” A zöld varázsszem rebbent néhányat, majd zene harsant fel a készülékben. Valaki nagy lelkesedéssel friss tim-tir-lirlim eket csalt elő a xilofon lemezkéiből — mint mikor a megkésett zápor végigtáncol a napfénytől csillogó, apró víztócsákon. Vidáman és ... nem a legjobbkor ilyen körülmények között. Ah, barátocskám, azok a körülmények. A vékony állomásjelző-húr átfutott a rövidhullámokon. Valami felsüvített, megreccsent. És egyszeriben: „Aljosám, drága Aljosám, hallod? Most Vovka, a mi Vovkánk fog beszélni... [Halk suttogás): Vovocska, mondd hogy apa, apa .. Ám a kis Vovka (ki tudja, miért] nem mondta, hogy apa, csak mormogott valamit, majd cérnaszál hangocskáján felnevetett, mintha valaki megcsiklandozta volna. „Aljosám, hallottad? — mondta egy érthető, izgatott női hang. — Aljosa, hogy vagy? Nagy a hideg nálatok?... Ml Igen bánkódunk utánad, de te azért ne nyugtalankodj, hisz rövidesen viszontlátjuk egymást. Üdvözöljük az elvtársaidat. Aljosám, nagyon szeretünk téged... Szeretünk téged!” Olyan örömteli meggyőződés csendült ki az asszony hangjából, mellyel bizonyságot tett szerelméről az egész világ előtt, hogy Szavvatyejev úgy érezte, az ö szívét is elönti a hála hulláma. Megfordult: Lena már ismét a szobában volt. Az íróasztal mögött tilt, és egy könyvbe merülve valamit jegyezgetett. A középiskola utolsó évfolyamát végezte ugyanis. Kezét fülére szorította: nyilván zavarta a hangos rádiózás. Szavvatyejev csökkentette a hangerősséget. Most valaki számokat meg számára valami érthetetlen dolgot közölt. Szavvatyejev azelőtt ts fogta a rövidhullámokon ezt az adást. így hát tudta, hogy ez nem más, mint rádiótelefon. Mint egyedüli hírközlő eszközt ott használják, ahol még nincs telefon vagy távírővezeték. Bizonyos meghatározott időben egy erre a célra (kijelölt hullámhosszon tartják fenn a kapcsolatot a messzi északon dolgozók családtagjaikkal — egyszóval a külvilággal. E rádiótelefonon keresztül számolnak be elvégzett munkájukról, kapják a feladatokat és beszélgetnek Hozzátartozóikkal. Szavvatyejev elképzelte, ahogy a végeláthatatlan őserdők közepén, tábortűz melleit, némán — fejükön gumtkagylős fülhallgatóval — vastag szörmebnndás emberek üldögélnek. Á készülékben Ismét egy női hang. Szavvatyejev Vmég egyszer felesége felé tekintett. Lena, akárcsak előbb, most is füzetébe nézett, ám tenyerét már nem szorította fülére, és ebből ő azt követkéz-« tetté, hogy figyeli az adást. Fokozta a hangerősséget. „Borisz, Borisz... Miért hittél nekik? Hiszen ismered szüléidét; tudod, hogy néztek mindig a családodra ... Borisz!...” ben az űj női hangban egyszeriben szem* rehányást, keserűséget és tompa kétségbeesést fedezett fel. így csak az tud beszél* ni, aki már elsírta minden könnyét... „Hallgass meg, Borisz — kérte szenvedélyesen az asszony. — Nem igaz az egész. Rászedtek téged és te hittél nekik ... Elhagytál bennünket...” Feleltek neki, ám a hang túl gyönge volt. Helyette izgalmat keltő, mély sóhajtásokat lehetett hallani. Szavvatyejev ki akarta kapcsolni a rádiót; kellemetlen volt számára, hogy meghallotta mások titkát, mások fájdalmat. Ám ez az idegen fájdalom valóban emberi fájdalom volt, és nem lehetett tőle elszakadni egy gomb elcsavarásával. ue Kerlek, érts meg végre: nagyon nehéz nekünk így nélküled. Nagyon nehéz... Nem akarsz semmit megmagyarázni? Legalább csak azt mondd, hogy visszatérsz hozzánk .. „Kérem, polgártársnő, fejezzék be a beszélgetést, lejárt az idő” — szólt a beszél* getésbe egy fakó, hivatalos hang. Szintén női hang volt. Szavvattyejev összerezzent. A sarokban valami leesett, Lena leejtette a ceruzáját. A rádió felé fordulva ült, állát öklére támasztotta, tekintete a messzeségbe révedt. „Igen, ahogy az lenni szokott.. . Ahogy az lenni szokott...” — mndta a tekintete. Ajka azonban ezt kérdezte: — Fogsz vacsorázni? Bólintott, s ment kezet mosni. Már az asztalnál ült és jő étvággyal kanalazta a kissé kihűlt levest, de közben még mindig a rádióra figyelt. Lena is. Ismét egy új hang, és megint női. Parancsoló, ellentmondást nem tűrő, erős: úgy látszik, tulajdonosa nemigen bízik a rövidhullámokban, mert olyan erősen kiabál, hogy a rádiő közvetítése nélkül Is meghallhassák — néhány ezer kilométerrel távolabb. „Gosa kérlek, ne vágj a szavamba, inkább figyelmesen hallgass végig. Azon il mondd meg, mikor érkezel. Nem, repülővel ne utazz, az túlságosan drága. Hogyan lábbusszal? Micsoda busszal? Különben nekem mindegy, csak olyan jegyet váltsál, mint máskor szoktál. Útközben nehogy elidőzz valahol; minden - pénzed hozd haza, senkinek se hagy) ott semmit... A könyveket? Add el őket! Hogyan? Ä kutyát? Azt is add el!... A bauxitokat? Miféle bauxitokat? Adj el mindentl..." Szavvatyejevnelc cigányútra ment a falat, halkan csuklott néhányat, a széknek támaszokodott, majd kirobbant belőle a kacagás. Lena Is elnevette magát és at asztalhoz lépest. Szavvatvejev göndör ha-, jába markolt, hevesen, teljes ereiéből magához Ölelte, és már épp azt akarta tenni, amire mindenki gondol... Szavvatyejev azonban gyöngéden eltolta magától feleségéi, a telefonhoz lépett, ' égyet csavart a számtárcsán és udvariasan megkérdezte: — Mikor kezdődik, kérem a következő előadás? Fordította: Péter László 12
