A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 1. szám

MILAN KUNO ERA:

Gyászos teremtő

(Folytatás)

Apostol eldarálta a mondókáját.

— Az ének a régi Görögországban az Istennők nyelve volt, — tolmácsoltam. — Az istenek beszéltek és az istennők énekszóval válaszoltak nekik. Ezért bízták a régi görög operákban az éneklést kizárólag nőkre.

— Tudom — mondta jana.

— A mester azt mondja, olyan vagy, mint az éneklő Aphrodité Pindarosz festményein. Aphroditénak is, akárcsak neked, aranyszínű haja, kék szeme és kis arca volt, mert a görögök elképzelése a szépségről merő ellentétben állt a görög nők külsejével.

— A görög nők gyönyörűek — mondta Ja na.

— Hellénoi kaloj esztin — fordítottam.

Apostol elmondta a rigmusát.

— A mester azt mondja, hogy a szád az ofthakia virágra emlékeztet, amely az Égei-tenger partjain terem.

Janácska újra mondott valamit. Apostol elmondta a mondókáját, én tolmácsoltam, és tolmácsolásom egyre vakmerőbbe vált. Fokoztam a bők-offenzívát, kimondtam mindent, ami at,nyelvemre jött, megénekeltem Janácska szépségét a bokájától egészen a hajáig, a legfurcsább hasonlatokat használva, istennőkkel, virágokkal, az Égei-tenger fölött vonuló felhőkkel és ismeretlen görög állatokkal hasonlítottam össze, amelyeknek a nevét abban a pillanatban találtam ki, és amelyeket bűvös, mély tekintettel, vagy pompás, könynyelmű járással ruháztam fel. Cyranőnak éreztem magam, 5s különös őrömmel töltött el af * tudat, hogy Janácska éle■ tében előszó végre meghallgatja szavaimat, amelyek lenyűgözik, megszédítik, leigázzák.

Végült ezt mondtam: —A mester szeretné meghallgatni a hangodat. Nem énekelnél neki valamit?

Jana boldogan felsóhajtott: — Szívesen ... de hol?

— Oricha... mé kaj ha kijá? — for» dítottam.

Apostol elmondta a mondókáját, én pedig elvetettem a kockát: — Tudod, Janácska, hogy mindent megteszek érted. Gyerünk fel hozzám. Ott van zongora. Én majd kísérlek, és Apostol mester meghallgat.

Így is lett. Villamosra szálltunk. A mester elnézést kért, hogy nincs itt a kocsija. A zsúfolt villamos peronján szorongtunk. A mester megjegyezte, hogy az athéni villamosok még zsúfoltabbak. Jana azt mondta, hogy ez szörnyű, és érezni lehetett, mennyire szégyelli szülővárosa fogyatékosságait. De a mester kijelentette: örül, hogy ilyen közelről ismerheti meg a cseh népet. És hogy általában szereti ezt az országot.

Nemsokára ott voltunk a lakásomon. Jana eleinte adta a szégyenlősét, de a mester bíztatta. Leültem a zongora mellé. Boldogtalan korrepetitorkorom emlékeként még ott volt a Rusalka zongorakivonata. Leütöttem a billentyűket, és Jana énekelni kezdett.

Apostol egy karosszékben ült és figyelt. Meg kell mondanom Önnek, hogy görög barátom soha életében nem volt színházban, amit egy csöppet se veszek tőle rossznéven. Ifjúságát egy istenhátamögötti görög faluban töltötte, tizennyolc éves korában beállt partizánnak, egy évig harcolt a hegyekben, megsebesült, és azután különféle jugoszláv, magyar és végül cseh kórházakban hánykódott. Csak később tanult meg írni-olvasni. Moziba is szeretett járni, és szívesen mesélt, vagy hallgatta, ha más mesél — ebben nagyon jól megértettük egymást. De a színház sohasem vonzotta és csak igen pontatlan elképzelései voltak az cperáról. Ezért annál nagyobb érdeklődéssel hallgatta a mi hangversenyünket.

Jana befejezte az áriát. Apostol megszólalt, és én tolmácsoltam: — A mester azt mondja, hogy nagyszerű hanganyagod van. Sokat ki lehetne hozni be-, lőle. De a tanárod sajnos, nem a legjobb.

Jana elképedt. — No de ilyet 1 Máris észrevette! Pontosan így vanl Ha nekem rendes tanárom volna... De itt nálunk? Itt semmi sincs.

— Arra van szükség — folytattam — hogy a hangod előbbre jöjjön... a fe-: jedbe, tudod...?

— Igen... — lehelte Jana.

— Azt mondja, majd elintézi, hogy Athénban tanulhass ...

Janácska lélegzet után kapkodott. Odaadó, döbbent, csodálattal teli tekintettel nézett Apostolra.

— És még szívesen hallgatna. Énekelj még.

— Igen — mondta Jana, boldog-öntudatosan, —, keresd ki azt a Mendels-: sohnt.

— Janácska — mondtam —, sajnos, már semmit se kereshetek ki, hat óra van, és nekem rég ott kellene lennem valahol.

— És ezt nem tudod máskor elintézni? Mi dolgod van? — mondta csendesen, de dühösen.

— Janácska, ez a dolog nagyon fontos számomra.

— Szeretném tudni, hogy mi lehet számodra olyan fontos 1

— Idefigyelj — mondtam —, megértem, hogy énekelni akarsz a mesternek, de ennek nincs akadálya. Maradjatok itt, semmi kifogásom ellene. Én majd visszajövök értetek.

— Kar usztachoj holété athune u parthonijá. Kaj gelochoj omnész tetrachord galaktósz. Ursula mikra — mondtam Apostolnak,, és elbúcsúztam.

Négy óra múlva visszajöttem. Jana arca sugárzott a boldogságtól. Apostolé a fennköltségtől. Jelenlétem nem nagyon jutott el a tudatukig, és hamarosan el is mentek.

Ha elbeszélésemet anekdotának érezte, uram, akkor az anekdota véget ért. De biztosítom róla, hogy minden anekdótának csak a felszíne vidám. Próbáljon meg kettévágni egyet. Meglátja, hogy a belseje szomorú. Az, amit elmondtam önnek, nem anekdota, hanem egy darab élet. Az élet pedig nem anekdőta, ha sok anekdótát termel is. Jana és Apostol története még nem ért véget, és így az én történetemnek sincs vége.

Az élet paradox jelenség. Tetteink néha ellenkező értelmet kapnak, mint amilyet szántunk nekik. Mihelyt véghezvittük őket, tőlünk független, önálló életet kezdenek. Apostolt boldoggá akartam tenni, Janán bosszút akartam állni, jómagam szórakozni akartam egy kicsit. Egyik sem sikerült.

Még aznap éjszaka eljött hozzám Apostol. Csupa lelkesedés volt. Szeme sugárzott. — Adolfkám, micsoda nő 1 Nekem sose volt ilyen nő! Mijjen hús neki van, ojjan hús, mint egy virág!

— No, mesélj Apostolkám, mesélj 1 — mondom, és valami különös, kínzó gyönyört érzek.

Ne csodálkozzék. Valóban kínzó gyönyört. Amint ugyanis az utóbbi napokban újra foglalkozni kezdtem Janóval, az a kis seb a lelkemben megint elmérgesedett, és fájni kezdett. Ismét sokat, túlsókat gondoltam a _. kisasszonyra, és gondolataim tűzzé váltak, amely fölött engem forgattak nyárson. Amint elképzeltem, ahogy az álruhás Apostol ezt a végtelenül csábító lányt ostromolja, ez eleinte szórakoztatott, már ami az intellektusomat illeti, de óráról órára jobban marcangolta az érzéseimet.

Amikor az imént sorra elmondtam, hogyan követték egymást azok a komikus események, elhallgattam, hogy kissé szenvedő szívvel mentem el a lakásomból, amikor Janót Apostollal egyedül hagytam. És még most sem mondok igazat, amikor

12