A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 1. szám

azt állítom, hogy egy kissé szenvedtem. Bizony, nagyon szenvedtem én. Rettenetesen.

És tudja, mit csináltam azalatt a négy óra alatt, amíg magukra hagytam őket? Nem mentem se moziba, se kávéházba, nem kerestem fel a barna hölgyet, és nem látogattam meg a barátaimat sem. Az utcákat róttam. Végigjártam Brno valamenynyi külvárosát, aztán visszatértem a belvárosba, s közben szünet nélkül rágott a fájdalom; hiába próbáltam minden erőmmel nevetni, mondván, hogy az egészet a magam mulattatására gondoltam ki. Nevetésem nem sikerült, görcsös volt, erőltetett és lélektorzító.

Valahogy végig azt reméltem, hogy Jana érintetlen marad. Aztán újra meg újra magam előtt láttam mindazt, amit azok ketten művelnek —, és amit Apostollal szőtt tervünk szerint művelniük is kell. Nem tudtam megszabadulni ezektől a képzeletektől, és éreztem, hogy az arcom ég a gyötrelemtől és felindultságtól. S amikor már képtelen voltam elviselni a gyötrődést, ismét remélni Igyekeztem, hogy Apostolnak nem sikerül elérnie azt, amit oly nagy gonddal és sok fáradsággal készítettem elő számára.

De amikor beléptem a szobába, és megláttam őket, nem volt mit remélnem^ többé. Az arcuk mindent elárult. Keserű pillanat volt ez számomra. Kettejük boldogsága szíven döfött.

Azt kérdi, ugye, ha így áll a dolog, miért hozakodtam egyáltalán elő ezzel az ötlettel? Miért csináltam az egészet? Talán nem ismeri a szerelem furcsa logikáját, vagy inkább logikátlanságát? Jana meg én köztem csend volt. Elviselhetetlen csend. Bárihí más jobb lett volna ennél a semminél. Arra vártam, hogy mozgással verjem fel azt a kínos űrt, amely köztem és közte tátongott Beszélni akartam vele, látni akartam, a bolondját akartam járatni veié. Minden vágyam az volt, hogy megkínozzam őt is, magamat is; egyszóval meg akartam törni a csendet. Most már érti?

Meg aztán — az ember sohasem ismeri szerelmének mértékét, amely csak kivételes pillanatokban mutatkozik meg, és Ilyenkor mindig meglep bennünket vagy azzal, hogy kisebb, vagy azzal, hogy nagyobb, mint hinnők. Engem az utóbbi módon lepett meg Még mindig nagyon szerettem Janát. Nagyon. És reménytelenül.

És Apostol? Az ő helyzete nem sokban különbözött az enyémtől.

Mi van tulajdonképpen ezen a lányon? Hiszen buta, buta! Istenem, hányszor győződtem meg róla, de ez mit sem változtatott érzéseimen. A butaság nem érzelmi kategória. A szív nem reagál se a butaságra, se az okosságra. A szív valószínűleg maga is buta, ezért áll a buták pártján.

Azt hiszi, túlzók. Meglehet. Ingerült vagyok.

Tehát Apostol helyzete nem sokban különbözött az enyémtől.

Még aznap éjjel lelkesen beszámolt mindenről Gesztikulált: — Adolfkám, az e lány meg se moccant. Nekem volt nem szabad beszélni, hát csak hallgatok, és ffienek hozzá, és megfogom és ő egy kuk se szól, csak nézi engemet. hát akor én megcsókolom, és ő enged, Adolfkám, ő minden hagyta, amit neki csináltam, érted, Adolfkám, minden, és ő nem tud, hogy én értem csehül, hát ő nekem ojan dolgokat monta, .bt árocckám, azt nem lehet mesélni.

— Miket mondott neked Apostolkám? — kérdeztem szorongva.

— Adolfkám, ojant még nekem egy nő se monta, kedvesen mondva nekem, én egyetlenem, és azt monta, hogy egész élet várt rám, hogy csak angem várta, senkit mást, és hogy senkit mást az életében nem akarja, és nem is fog tűni másai leni. És Adolfkám, ő volt, hogy is kell azt mondani, még izé, még nem volt neki fiú.

— Szűz.

— Igen ... nekem tartani kelet magamat, hogy neki ne beszéljek valami csehül, mert az ojan volt, hogy nem lehet azt elmondani. Szóval mit neked meséljek 1

— Tehát meg vagy elégedve, Apostolkám — mondtam ismét szorongva.

— Adolfkám, te vagy egy barát. Micsoda barát i Ö csak mindig mesélt. Ö aztán feküdte és monta: te úgysem érted, amit én mondok, hát legaláb akor beszélhetek. Anyit öszebeszélt, azt nem tudsz elképzelni. És én mindent értetem. Ö azt monta, hogy soha senkit se tudta szeretni, mert a szerelem az valami nagy dolog, és hogy ő nem akar kis szerelem, csak nagy szerelem és azt monta, te engem, Achillesz úgyis elfelejtsz, d«a az nem baj, mer én téged szeretlek, és mindig nekem úgy monta: Achilleszkém, Achilleszkém, te

kedves, és én neki nem tudtam sémit mondani, csak görögül, és ő azt nem értette.

Apostol még sokáig mesélt, de semmi lényegeset nem tudtam már meg tőle. A történet értelme teljesen világos volt. jana életének legszebb perceit élte át. Hitt az aranyhintós szerelemben. Most látta az aranyhintót, és beleképzelte a szerelmet is.

Apostol még beszélt egy ideig, és a végén így szólt: — Adolfkám, nekem még muszáj leni azal a nővel.

— Ez már nem megy Apostolkám. Achillesz Aposztolosz karmester holnap korán reggel Prágába utazik és onnan egyenesen Athénbe repül.

— Adolfka, de te biztos megcsinálsz azt nekem! Nekem még muszáj leni kisaszonnal.

Valahogy sikerült Apostolt lecsillapítanom, de két nap múlva megint beállított.

— Adolfkám, nekem az a kisaszon, az a kis Janácska muszáj megleni, Adolfkám én nem tudom se aludni, se eni, se ini, sémit se tudok csinálni, én nem tudom élni.

Mindezt nagy nyomatékkai mondta. Aztán kezébe vette az egyik dívánpárnámat, és elkezdte nyomkodni: „Janácska, te kis lánka ... Achilleszkém, én szeretlek ... Én is szeretlek Janácskám... Én is téged, Achilleszkém, Achilleszkém .. Gyere Janácska leszünk együtt... Igen, Achillesz, nekem nem volt senki, csali te ...“

Apostol a földhöz vágta a párnát: — Adolfkám, mit csináljak?

Nem volt mit tenni. Esetleg meg lehetett volna rendezni az athéni karmester újabb látogatását, de ez túlságosan kockázatos volt, és ahhoz se éreztem már

kedvet, hogy gyötrelmeimet szaporítsam.

— Én őt megvárom, és megmondom neki, minden ahogy van.

— Ezt nem ajánlom neked, Apostolkám!

De Apostol nem fogadta meg a tanácsomat. Ha a szerelem nyársra húz és perzselni kezd bennünket, minden tanács hiábavaló. Megvárta Janát a konzervatórium előtt. Amikor meglátta, égy percre elállt a szívverése, de mihelyt lélegzethez jutott, elkezdett futni utána: — Kisaszszony I Kisasszony ! Emlékezik, rám?

De Jana nem ismerte fel. Eszébe se Jutott, hogy Ismerhetné ezt a kopott, szögletes, kacsajárású fickót, akinek nadrágján le sincs vasalva az él. Azt hitte, valaki csúfot űz belőle. Fölényes tekintettel végigmérte Apostolt, és meggyorsította lépteit.

Apostol egy ideig még követte, de Jana fagyossága még az ő vak szenvedélyét is lehűtötte.

Kétségbeesetten jött el hozzám.

Mind a ketten boldogtalanok voltunk.

Mind a ketten szerettük.

Egy öntelt és buta lányt szerettünk

És Jana?

Ez a nő érthetetlenül boldog volt.

Azóta többször beszéltem vele. Tudja, mi az érdekes? Hogy ez az erélyes teremtés csöppet sem szégyeilte magát Tudnia kellett, hogy én mindent tudok — és mégse szégyeilte magát. A szerelem a nőket gőgös, önérzetes hercegnőkké változtatja. Jana most egy trón magasságából nézett le rám. A szerelem mindent fennköltté varázsolt a szemében. Mindent gyönyörűnek és érinthetetlennek látott, és mindenkit túlságosan kicsinek ahhoz, hogy szégyellnie kelljen magát előtte a szerelme miatt, amely nagy volt és nemes.

Egy hónap múlva megtudta, hogy gyereke lesz. Megmámorosodott. Teste-lelke beleszédült. Egy gyerek t Nem, dehogyis vétette el magától. Igaz, hogy abban az időben ez nem volt gyerekjáték, a törvény tiltotta, és feketén néhány ezresbe került. De nem ez volt a fő ok. Egészen biztosan nem ez. Nem akart megszabadulni a gyerektől.

Egy alkalommal megpróbáltam tapintatosan felvetni ezt a kérdést, de Jana válasz helyett gyűlölködő tekintettel mért végig.

Az a gőgös lány, aki a . képzelet és remény palotájának legmagasabb emeletén élt! Az a szerencsétlen teremtés 1 Az a boldog lány! Az a butaságában is csodálatos, gyönyörű lány! Igen, gyönyörű. Én ezt csaknem gúny nélkül mondom. Volt benne valami' tisztaság. Vagy szeretett, és akkor az első alkalommal odaadta magát, vagy nem szeretett, és akkor megalkuvás nélkül visszautasított mindent. És ha szeretett, akkor számítás nélkül tudott szeretni a legostobább illúzió legkeskenyebb peremén is.

Azután világra hozta a gyereket. Gyakran találkozom velük. Világos, hogy amennyire csak tehette, elhitette barátnőivel, hogy a gyerek apja zseniális ember, akivel levelezik, aki imádja őt és visszajön érte. A gyereket az apja után Achillesznek hívják, és valóban hasonlít is az apjára Fekete szemű, fekete hajú, déli legényke. Hiszen ön is látta. Gyönyörű fiúcska, az anyja boldog lehet vele. És boldog is. Bevallom önnek, sohasem szűnt bennem a vágy utána. Még mindig szeretem. Arra számítottam, hogy meglehetősen előnytelen helyzete, lány-anyasága, engedékenyebbé teszi majd. Kész voltam mindent megígérni neki, hajlandó lettem volna feleségül venni a kisfiúval együtt is, sőt már bele is éltem magám ebbe az elképzelésbe, de csak hiú álom volt az egész. Csupán annyit értem el, hogy néhányszor tolhattam a gyerekkocsit.

Most már látja, ugye, milyen szerencsétlen flótás vagyok. Én főztem ki az egészet a magam szórakoztatására.. Én agyaltam ki. Én vagyok ennek a történetnek a teremtője. Gyászos egy Teremtő!

ZÄDOR MARGIT fordítása

13