A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 1. szám

£gy kiest sziklát kell még megkerülnünk, alig embernyi kőtuskó, nyáron oly kellemes megpihenni vízmosta, zuzmarás öblében. Még két testvérbükköt is meg kell céloznunk ügyesen, hogy keresztül csúszhassunk köztük. Valaki jelemen karikásvégű botját s nagyot csap vele fenyőfa vattaágára. Hull, porzik, szikrázik a száraz, kemény hó. E pillanatban vélhetnénk: kitart akár nyárig is, oly szilárd s megbonthatatlan.

A tetőn vagyunk. A vén Fabova felöl váratlanul csap orron az Alacsony-Tátra jeges szele; nem cirógat most langyosan, mint nyári időben teszi. A szállás felé kerget ridegen. Világoskék tükör az ég s ha egy kicsit ágaskodna valaki, tán meg is látná magát benne. Fehérbe játszó széle lágyan fonódik össze a hő végtelen keretével. Minden fehér. A fenyők, a bükkök, az eltévedt, árva gyertyán s mindeneknél fehérebb a nyír.

De legfehérebb mégis a két dühös eb,' amely most ugrik elő a sövény mögül és vad ismerkedésbe kezd, rekedt mély ugatásnak oly észvesztő dühével, mintha farkast orrontana bennünk, nem embert.

Az élenhaladó bicskaként hajolva guggol le, karikabotját a hóba nyomva, s maga elé kapja hátizsákját, a nagy, barna, szíjas tarisznyát. Szalonnabőr röpül a hörgő vadak elé, falatnyi kenyér és a nagy kínban piros kolbászvég is, áldozatként a hegyek haragos szellemeinek. A rekedtebbik fenevad megtorpan, hátrál a zsák elöl, ezt a fegyvert nem ismeri még. Ám megvesztegethetetlen, csak csahol tovább. A bozontosabbikkal alkudni lehet, elárulja a mesterséget a szalonnabőrért. Hagy cuppanóssal kapja be s elhallgat gyanakodva.

Az öregember most nyitja ki az ajtót, a jaház ajtaját. Hajlott öreg, darócbekecsben, posztónadrágban, hajadonfőit. Hosszú haja meglibben a játszi szélben, ernyőt emel kezéből a szeme elé. Hegyek szelleme 0, idétlen vén juhász, Polomec bácsi.

— Bátya — kiáltunk rá esengve, hogy megismerjen. Nehéz így védekezni, fenevadak s emberek harcában, amikor a vadak négy ügyes lábon ugrálnak könnyedén, az ember meg csak kettőn s azt a kettői is csúszós deszka rögzíti a havas anyaföldhöz.

A bátya felemelt tenyerét. Olyan vén, ráncos e kéz is, mint maga a Vepor. Magasra emeli kezét s mond is valamit. Nevén szólítja két őrizőjét, juhok gárdistáit, nyulak kergetőit, rókák veszedelmét. Kullognak már azok vissza az ól mögé, vicsori fogakkal, s csak onnan marnak bele a levegőbe, ahogy csatoljuk lefelé a lécet. A tanár találja fel magát, hisz azért pedagógus, Szalonnabőrrel kenegeti a deszkák kunkori orrát, füstölög a pára ajkai közül, ahogy dolgozik. A kuvaszok csak arra várnak, lerázzuk a havai cipőnkről s akkor merészkednek elő lihegő, kíváncsi nyelvvel a jóízű deszkához, a jólétet illatozó finom nyalánksághoz. A tanár a bőrt rajtahagyta a maga deszkáin.

— Még a havat is lenyalják róla délig — reménykedik vidáman s csap belé a bátyó vastag eres kezébe.

Duruzsol a tűz, a bacsó egyetlen beszélgető társa ebben a nagy egyedülvalóságban, ahol napi járóföldre alig van most ember, nem nyikorog szekér, nem kolompol nyáj, csak ez a két kutya van, tucatnyi juh, két kúráló tyúk, meg a bacsó. Hankának, bátyó ifjabbik lányának múltheti lábnyomát is befútta már a jeges hó. Pedig mély nyoma volt: járatos hegyi emberek kiolvashatták belőle, hogy két kenyeret is cipelt föl Hanka az apjának, meg zsírt, gyertyát, sót meg kolbászt és füstölt húst is, mert odalenn disznót öltek a házban. Két hétre látták el bátyát megint. Bátyó nem szeret lejárni: akkor taposta a völgyet utoljára, amikor két elveszett juhát kereste.

Duruzsol a tűz, a tűzhely vaslemezén krumplileves forr és rotyog a kása. Hagymaillat lengi be a gerendás szobát, petróleum szaga, meg szappané. Bátyó minden vasárnap megborotválkozik, ott fityeg a szerszám a gerenda szögén, nyállábbal takarva. A nagy kemence oldalán nyúlnak kifeszített gereznája is szárad. A kutyák szerezték a nyulat, be is hozták becsülettel, mert okos állatok.

Duruzsol a tűz, a tanár már forralja is teavizünket. Pöffen a vizecske gyöngybu borékja, majd elbarnul hirtelen, amikor beledobja a teát. Bátyó is szippant egyet a levegőbe, az illatok üporodott árja közé új öröm illan, rumnak viáámító ígérete.

— Színes víz nem kell hozzá — mosolyodik el —, azt tudok főzni magam is.

Az ajtó előtt árva kecske csengője csendül meg, társaságot szimmant, közénk kéredzkedik.

Es mintha e csengőszóra lenne felelet, megpendül a szoba sarkában valami érc. Hosszan, panaszosan sivít, hajlik, hajladozik s hirtelen elvesz, mintha szellem keze kapta volna el. Majd újra föltör a mélyből, jajongva, hullámzón rezegve s lengve szinte a duruzsoló, rumillatú légben.

Bátyó kezében megpihen a pohárka. A stiglinc, amely a fakalltkában gunnyaszt, felébred hirtelen, megrázza tolláit s félrebillentett fejjel neszez. Odakint a rekedtebbik eb vakkant vagy hármat.

És újra a panaszos, vijjongó, érces dallam.

István szorítja két térde között a fűrészt, ötünk között a legfiatalabb. A nagy, hosszú acélfűrésszel bajlódik, a kétfogantyússál, amelyet a bátyó meg a fia húzogat tavasztól őszig a fák derekán, muzsikálva vele a munka dalát. De most hegedű a fűrész. Acélhegedű.

Elmélyedve játszik István, mint megszállott zeneművész a dzsessz pódiumán. A pöffenó leves és buggyanó tea muzsikájához zene szer számot lelt kíséretül Bs most behúriyt szemmel emlékezik Pirire; Pirire, akivel a mull héten oly összesimúlva táncolt. Reggel óta, hegynek föl taposva, dobbantva a mély havat csak egy dallaihot dúdolt, egyetlenegyet, mindig visszatérőt. Még akkor is ajkán szálldosott a báli emlék, amikor lihegve kelleti megkerülnünk a fadöntés meredekjét.

— Tillalá, tallalá — dünnyögte már a vonatban is István s később Is, minden sorvégnél belevágta karikáit a hóba, mintha kottafejeket írna botjával a végtelennek jehér papírján

S most, íme, most kíséretet is talált hozzá. A nyúllábbal pöngeti, rezdítl az acélfűrész kék testét, nagyot üt rajta, hajlítja görbítgeli az érclapot, míg el nem vész a hang a stiglic kalitkája rácsán,

— Tillallá-iallallá — száll a bánatos hang.

— Dzsesszt játszol? — kérdi a doktor, aztán maga is húz egyet a halkuló fűrészre egy gyújtás botocskával.

István nem felel. Behunyja szemét, két ormótlan bakancsát bokáztatja, mintha bálicipő lenne. Vonja, húzza, pengeti lantját.

Polomec bátyó figyelmes házigazda, vendégei minden bolondságát érti s tűri szó nélkül, mind télen, mind nyáron. Csak néz a muzsikává rukkolt fűrészre, néz, elszálló tekintettel, időtlenül.

A tanár mégis elérti a kérdést a néma tekintetben.

— Fiatal. Szerelmes.

A tanár hozáteszi:

— Bs ez a hegedűje.

Bátyó időtlen, vén arcán ránc sem rezzen. Talán a szó is oly messzire került tóle, mint maga a gondolat. El sem mosolyodik, el sem komorul Mögöttünk, a vén Osztra hegy csúcsán, a ház kéménye fölött egy bolondos szélkölyök megeibálta a jók üstökét; perren a hó, majd erőre kap s csavart tölcsérben úsztk az égnek.

Bátyó leemeli a krumplílevest, leül a lócára, öblös fakanállal kotor bele a fazékba. Mint az ügyes bűvész: húst kapar elő. Aztán visszaejti mégis. Szemekékje most nem kékebb, s nem halványabb, mint odakint a téli égbolt. A stlglicre pillant, a nyúllábra és az elandalodott fiúra.

Feláll, magasra nyújtózik — micsoda hosszú, inas, erős hegyi ember még ma is —, a gerendáról leemel egy nyúllábat. Port simít le róla, meg is pörgeti kezében. Így veszi ki István kezéből a muzsikát. Nézi, forgatja, hajlítja, mintha ma látná először a fűrészt. S hirtelen rátapos posztó-botosa talpával az egyik fogantyúra, a másikat fennen ragadja meg, s ráver a nyúllábbal a fűrész domborodó hasára. Hajlítja is vissza rögtön ügyesen, mintha mindig csak muzsikált volna a szerszámmal. Rezeg az acélhang, énekel, dalol, sivalkodik, bánkódik, kacag. Nagyzenekar virtuóza se zengethetné különbül.

Egkék szemét behúnyja és görcsös, szélverte, napszítta kezével hajlít egyet-egyet a jajongó, búsongó acélon. Puhán puffan a nyúlláb a fűrész domborulatán, már dallam fut végig éles fogain, elhaló, próbálkozó, újra-újra kezdett melódia. Valami régi, régi nóta szálai, amelyet ki tudja, hol hallott, hol énekelt, kinek fülébe zümmögött völgyi ember korában Polomec bátyó, a pirostetejű házak között.

Ahonnan csak egy vékony szál füst csavarodik most föl az égen, ide-oda hajladozva a Szinyec friss szellőjében, Vepor üzenetében.

Igen, mintha üzenet lenne a szállongó füst; égre írott levél kormos betűje, valaki reszkető kezéből, odalennről, válaszul.

11

ÄATHY Fűrész - ballada