A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-10 / 50. szám
FARKAS JENŐ Jiff Woll.er emlékének, Tátraszéplak (3sendország Ö, tiszta ég, 6 kristályhajnalok! Lám, földereng a csillagfényes est, eszembe jut az álmom, melyet im merengő éjek úszó ködje fest, míg menekül a napfény és a cinke nyugtot talál a fenyőág alatt, — az-új álmoknak egyre több a kincse — Csendországban a csend is hallgatóbb és fényesebb a fény is itt talán. Ö tiszta ég, ma kisfiad felett virrassz, virrassz, mint gyermekéveim lázas éjfelén oly csodás-közei hajoltál hozzám, hogy már néha néha azt gondoltam, a selymedet tapintom s puha ujjammal lyukat szúrok rajtad, felhasítom a titkot rejtő sátrat, mely mögül fényes új titkok fakadnak. Virrassz felettem csillagterhes ég . Ma éjjel újra simogatta selymed, közel volt hozzám a nagy messzeség s a kék selyem, jaj! nem, csak nem repedt meg. Mily szent a csend! A pilleszárny neszét meghallanám, ha szállna pille itt. De hol van már a pillangós tavasz? Csak ősz van, tél, meg éj és nappalok. Kerteknek alján hányszor lestem a pávaszemekkel hímzett lepkeszárnyat tüdőmet esti illatokkal töltve — Alkonyodik ... Megnő a fenyves árnya. Szavak csengése olykor ócskavas zörejét zúgja figyelő fülembe s a csillagfényt, a kéken reszketőt sápadtnak látja elfáradt szemem. Ö csillagok, csepp égi mécsesek, halál és élet titkát rejtő lángok! Ki fejti meg, hogy mélyítek enyém s hova úsznak a csillagkaravánok? Csendországban lám ilyen ének járja. — Nem fakad tarka, szép szó ajkamon, puhán suhan a napok bús sirálya, őzek szemében félelem lapul meg, toboz ring fenn a fenyőgallyakon s titkot súgnak a fürge csermelyek. Ö csillagok, szép égi ékszerek — a messzeségből, hol csak tiszta ég van, hova nem ér fel, csak a képzelet — tekintsetek le csendes napjaimra s fogadjátok el nagyon halk dalom. Fürödjetek meg két szemem tavában, elfér benne a hold ezüstje is, hisz egyszer úgyis majd egymásra lelve elfogy közöttünk út és messzeség. Csendország szélén, égbolt bársonyában takarva arcom, fényről énekelve, az őszt és ködöt elfeledve rég, — megkongatom a kéklő égi búrát, szférák zenéjét hallgatom vígan s barátkozom az ég csodáival. Ű csillagok! Hát értitek-e végre: mit ér e csend és.mit jelent e szépség! Hogy Csendországban mért tekint az égre virág, fa, szikla s tengerszem, midőn csillagszikrákkal terhes fenn a kékség! Mindenség — tudod — fecskéd vagyok. Másnak jutott a sasok szárnya és a baglyok bölcsessége. Míg vércsevíjogásnak hallatára a kotlós tolla borzad, ereszed alatt vidám dalba kezdek s dicsérem fényét minden csillagodnak. Ö tiszta ég! Ö kristályhajnalokI Csendországban az égbolt kék selyem. Csendországban az ember égig ér. Csendországban az ének végtelen — mert minden csillag tiszta fényt Ígér. — Milyen kár, hogy csak most ismertük meg egymást, amikor már elmegyünk —« mondta a nő, és hangja mély lett 'és búgó, amilyennek Jóska a színpadról még sohasem hallotta. — Édesapám elküdte a cipőt — nyújtotta át hirtelen elhatározással a csomagot. — Hétötven. — Hogy siet a kisfiú! — nevetett fel az asszony; — azzal indult befelé. Most újból megcsapta Jóska orrát az előbbi szag. A parföm és festékillaton átütő szörnyű izzadság- és alkoholszag. A fiú csaknem rosszul lett tőle. Émelygést érzett a gyomrában, s rögtön hányni kezd, ha az asztalosné ki nem nyitja az ajtót, hogy benyomakodjék a köteg kukoricaszárral. Jóska odaugrott, hogy segítsen, s a száraz kukoricalevelek avarillatáből nagyot szippantva magához tért. — Jelentkezett már? — kérdezte az asszony a szoba felé intve. — A pénzért ment be — nyögte ki a fiú és nem mert az asszony szemébe nézni. — Rakd meg már a tüzet, hogy jól lobogjon, addig hozok még egy köteggel — mondta az asztalosné és újból kiment. Jóska nagy szakértelemmel húzta össze a piszkavassal a parazsat, s először csak egy összetördelt kukoricaszárat tett be, s amikor lánggralobbant, jó csomót rakott a tűzre. — Hét forint ötvenet mondott, fiatalember? — állt meg mögötte a színésznő, s Jóska egy kukoricaszárral a kezében emelkedett fel. — Mint valami liliomos szűz, úgy néz ki ezzel az ízével a kezében — évődött az asszony, miközben a fiú arcát elöntötte a pír. — Csak persze kicsit hervadt ez a liliom. Jóska éktelen dühbe gurult. A legszívesebben az arcába csapta volna a kukoricaszárat. Mérges volt, a rongyos pongyolára, az ócska papucsra, a pókhálószerű ráncokra az aszszony nyakán, a fekete karikás szemére, a szájáról félig lekopott festékre, a szobából kitóduló áporodott szagra, a szétdúlt ágyban alvó fekete fejre, a színházra és az operettre, mindenre, ami ezzel a nővel összefügg. —■ Igen, annyit mondtam. Hétötven az ára! Nem mondta ki, hogy hét forint ötven, ahogy az asszony értette, vagy hét korona ötven, amenyiért az apja csinálta a cipőt. Haragjában lekiismeretfurdalás nélkül vágta zsebre a tizenöt koronát, vagyis a hét forint ötvenet — és szilárdan elhatározta, ha az apjának nem is lehet elmondani, hogy dupla árat fogadott el a cipőért, mert leüti a derekát, de az anyjának elmondja. Szinte maga előtt látja az anyját, amint a köténye zsebébe rejti a pénzt és a fejét csóválva sopánkodik, de úgy, hogy az apjuk meg ne hallja: — Te jóisten, micsoda nők vannak a világon, azt sem tudják," mennyibe kerül egy pár cipő. 11
