A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-10 / 50. szám
A hadsereg parancsnokának. Szüntessék be azonnal a bombázást. Ha egyetlenegy bomba becsapódik ntr. Bailley földalatti városába, világkatasztrófát okozhat. Mr. Bailley raktáraiban óriási mennyiségű cseppfolyós levegő van felhalmozva. Ha az oxigén meggyullad, egyesül a hidrogén a cseppfolyós levegővel, közben a cseppfolyós levegő alacsony hőmérséklete robbanógázt idéz elő. E gáz égésekor a nagymértékű oxigénkoncentráció következtében hatalmas tűz keletkezik. Ennek következtében az öszszes cseppfolyós levegő légneművé válik és rettentő robbanás áll be. Az így keletkezett orkán elsöpri a föld felszínéről a városokat és falvakat. Az emberiség történelmében eddig nem tapasztalt katasztrófa következhet be. Kalimenko. — ön e táviratot az én nevemben akarja elküldeni? — kérdeztem csodálkozva. — Igen. Mi az, maga nem akarja meggátolni ezt a szörnyé katasztrófát? Magának jobban elhiszik, mint nekem. Nem hazudok. Különben maga is láthatta á birtokomban levő óriási mennyiségű cseppfolyós levegőt. Ha azonban nem hiszi, amit mondtam, megkérdezheti Engelbrecht professzort. Mi az, talán Engelbrecht valóban Bailley pártján áll? — vilant fel agyamban. — Ilyen táviratot én nem küldök — feleltem. . — Miért? — Azért, mert csak annak hiszek, amit a saját szememmel láttam. A cseppfolyós levegő-golyócskák hatását nem ismerem. — Ügy, akkor maga fiem hisz nekem? Jól van. alkalmat adok, hogy meggyőződjön róla. Bár ez nekem meglehetősen sokba fog kerülni, de az ön elvtársainak, elhiheti, még többe. Lucehoz fordult és így szólt: — A táviratot annak ellenére elküldi, mégpedig Kalimenko aláírásával. Ez esetben eltekinthetünk a beleegyezésétől. — De én tiltakozom! — Tiltakozzék ahogy csak akar, engem az nem érdekel... Gyerünk! Én azonban meg sem mozdultam. — Azt akarja, hogy bezárassam? Teljesen a hatalmában voltam. Bebörtönzésem senkin sem segítene, ha azonban szabadlábon maradok, még árthatok Bailleynek. Kénytelen voltam hát alávetni magamat akaratának. A táviratot elküldték, az ágyúk egy bizonyos időre elhallgattak. — A parancsnokság nyilván Moszkvával tanácskozott. A következő napon azonban - ismét megdördültek. Egy gránát a kráter peremén robbant fel. Bailley elhatározta, hogy tovább nem válllalja o kockázatot, és ezért parancsot adott a „szemléletes lecke” végrehajtására. Egy újabb táviratot küldtek, melyben figyelmeztetik kormányunkat, hogy mr. Bailley kibiztosítja lägfegyvereinek egymilliomod részét, hogy azéllenséget és az egész világot meggyőzze arról, milyen hatása lenne az egész földalatti város fölrobbanásának. A kráter nyugati lejtőjére néhány, első pillanatra ártatlan golyócskákkal teli hordót gördítettek. Minden nyílást gondosan elzártak. Bailley engem és Nórát magához rendelt, hogy vele együtt szemléjük a robbanás hatását. Egy öt centiméteres, törhetetlen üvegből készült figyelő ablak mögött álltunk. — Nemsokára gyönyörködhetnek golyócskáim nagyszerű hatásában — mondta Bailley. — No, eddig még semmit sem látunk; bár a levegő hőmérséklete csupán mínusz tizenkét fok és a légköri nyomás még alacsonyabb, mint máskor. — Tudom, maguk azt akarnák, hogy a golyócskák hirtelen, egyszerre robbanjanak? Hogyan szállítanám akkor a felszínre őket. Ezért Engelbrecht egy olyan készítményt talált fel, amely késlelteti a párolgást és a robbanást. Várjanak, majd egy pillanat múlva... — Akkor hát miért nem látja el a golyócskákat ilyen biztosítékkal? — Semmiféle készítmény nem segít a tüzérségi gránátok becsapódásakor keletkező tűz esetében. Oda nézzenek, már kezdődik!... Valóban észrevettem, hogy a golyócskák felülete enyhén pipálni kezdett. A hordókat rövidesen sűrű gőzfelhő rejtette eh szemünk elől, és ez a felhő hihetetlenül gyorsan növekedett; rövidesen eltakarta szemünk elől a kilátást. — Ez még nem a robbanás — jegyezte meg Bailley. Most még csak a biztosító burok párolog. És most... — azonban a megkezdett mondatot már nem tudta befejezni. Fülsiketítő reccsenés, egy óriási robbanás... és elvesztettem az eszméletemet. Amikor kinyitottam a szemem, fölöttem sűrűn gomolygó felhők kavarogtak. Megfigyelő helyünk külső falából nem maradt semmi. A hegy csúcsát is elsöpörte a robbanás.' Az általa keletkező orkán léglökése olyan erős volt, Wbgy ránk egyetlen kő sem esett — mivel mind elfujta, akár a szalmát. Mellettem feküdt Nóra, és a hátsó fáinál szétzúzotl koponyával Bailley. Mellette hatalmas vértócsa. Letekintettem a völgybe — és ííem ismertem rá. Az erdő teljesen eltűnt. A fákat tövestől kitépte az őr!-Isi légnyomás és messzire röpítette. A hegycsúcsokat mintha leborotválták volna. Közvetlenül előttem egy új völgy keletkezett, mely mögött végeláthatalan hómező terült el... Ott még pusztított az óriási szélvihar, körülöttünk azonban már viszonylag csend volt. Megpróbáltam felülni. Testem most még jobban fájt, mint azon a napon, amikor a ventillátor a kráterbe szippantott. 12 Még egyszer tüzetesen szemügyre vettem Bailleyt: a szája félig nyitva volt, szeme üveges. Meghalt. Annál jobb! Saját maga okozta halálát. Nóra fölé hajoltam: nem volt megsebesülve, csak elkábult. Sok időmre tellett, míg újból eszméletre térítettem. A mesterséges légzés ez esetben nem segített. Már a kétségbeesés szélén állottam, amikor eszembe jutott, hogy a szív tevékenységét néha megindíthatja a szív tájékára mért néhány gyors ütés. Valóban, ez segített. Az érverése megerősödött és Nóra végre felnyitotta szemét. — Hogy érzi magát? — kérdeztem. — Köszönöm, megvagyok. Hol van mr. Bailley? — Halott — feleltem leplezetlen örömmel. Abban a pillanatban hátára mögött valami neszt hallottam, és utána rögtön Bailley nyöszörgő hangját: — Az ördögbe isi... Ügy látszik, kissé túllőttem a célon. Kezével közben erőtlenül a padlón matatott. — Nem tudom felemelni a fejem — folytatta siránkozva. — Segítsenek rajtam! Hozzá kúsztam, feiültettem és a hátát a falnak támasztottam. Feje vállára billent. — Ötvenezer atmoszférás nyomás. .. A fő hullámnak a felmelegedés irányába kellett volna húznia... A melegítő nyugatnak vol4 irányítva. És ehelyett egy ilyen pokoli robbanás... — dörmögött Bailley magában, majd felsóhajtott és lezárta szentét. Agyamban villámgyorsan egy mentő ötlet született. Bailley a hatalmamban van. Ha most.. senki nem tud meg semmit. Megragadtam egy jókora követ, és már Bailley feje fölött tartottam, amikor Nó-, ra egyszeriben megragadta a karomat és oldalt húzta. — Nem szégyeli magát? Egy sebesült, beteg, védtelen embert akar agyonütni! — suttogta. Elszégyelltem ■ magam. A kő kiesett a kezemből. — Mi az, úgy gondolja, hogy csak egyedül van?... — Hogy? Mi az?... mit suttognak maguk ott? — tért magához mr. Bailley. — El kell szállítanunk innen. Azonnal hívom az embereket — felelte Nóra. Közben lúdbőrös arcát dörzsölgette. — Mr. Klimenko, hívjon segítségül valakit. Néhány pillanatig haboztam. Közben azonban a szétroncsolt ajtón keresztül bebújt William. Ruhája összetépve, arca kék foltokkal és zúzódásokkal teli. Nyilván ő is megkapta a magáét. Hamarosan megjelent két szolga is. Felemelték Bailleyt, nagynehezen keresztülvonszolták az összezúzott ajtón és szobájába vitték. Nóra némán nézte e szörnyű pusztulást. — Micsoda szörnyűség! — tört ki belőle. — Ogy gondolom, hamarosan sajnálni fogja nagylelkűségét! — Lehet, de nem tudtam másképp cselekedni — felelte a lány. — Erősebb volt, mint éri. (Folytatjuk)
