A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-07-23 / 30. szám

£gymáshoz simulva fe­küdtünk a földön, és egy cseppet sem éreztük ke­ménynek, hidegnek, nyir­kosnak. Ötödik hónapja találkoztunk már, egyetlen na­pot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a zászlóaljparancsnok, és ö az ápolónő. Senki sem tudott a szérelmünkről, és arról sem, hamarosan hárman leszünk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És terád fog ha­sonlítani. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz lépésnyire a bunkerekben és a lövészárkok­ban lövészzászlóaljam katonái aludták rövid álmukat. Távo­labb, a drót sövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha­­néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es ma­gaslat. Hajnalban olyan feladat várt, amelyen egy másik zászlóalj már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az az öt tiszt tudott erről, akit az este parancsnoki fedezékébe rendelt az őrnagyunk, az ezredpa­rancsnok. Ismertette a paran­csot, majd így szólt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a te­repet, aztán egy zöld rakéta — és előre! A szomszédaid is támadásra indulnak, de a ma­gaslatot neked kell elfoglal­nod. * Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közben sem felejthet­tem a közelgő harcot. Mind jobban aggaszt ennek a lány­nak a sorsa, és hasztalan viaskodom a gondolatokkal: mit tegyek? — Nekem most kettő he­lyett kell aludnom mindig — suttogta halkan a lány. Tudod, éjszakánként gyakran úgy ér­zem; felvirrad a reggel és ve­le végeszakad minden rossz­nak. Vége lesz a lövészárkok­nak, a vérnek, a halálnak. Hi­szen már harmadik éve tart! Hiszen nem tarthat örökké. Gondold csak meg: felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz ... — Én most azonncd elme­gyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és fel­álltam. — Mindent bevallók neki, küldjön hátra téged. Még­pedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját és teljes erejéből húzott magához. — Feküdj vissza, te bolon­dos. Hiszen az őrnagy meg­nyúzna elevenen! És a parancsnok vastag, re­kedt hangját utánozva suttog­ta: — az alárendelt személyek­kel való közösködés csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok 'tekinté­lyét. Ha tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem innét! És olyan véleményt írok önről, hogy sehová be nem teheti a lábát, még a jobb börtönökbe sem ... Majd, ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerel­meskedni, amennyit csak tet­szik! Most azonban kategori­kusan megtiltom. — Elfulladt a hangja és jókedvében ha­nyatt vetette magát, úgy kun­cogott, halkan, hogy — isten őrizz! — valaki meg ne hallja. Bizony, tudtam, hogy alapo­san megkapom a magamét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szava­­járása, hogy a háború nem nőknek való, a szerelemnek végképp nincs helye benne. Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez. Aztán nagyot sóhajtva suttogta: — Majd én magam elintézek min­dent. Már ki is fundáltam az egészet. Valaki más lesz az apja a kicsinek... — Valaki más? — Egyszeri­be elöntött a forróság. — Ho­gyan? — Kis bolondosom — nevet­te el-magát. — Inkább ne ha­sonlítson terád. Majd én el­rendezek mindent. Értsd meg, az okmányok szerint és a va­lóságban te leszel az apja, de az őrnagynak nem mondjuk meg, hogy a tiéd. — Hát kié? — Valamelyik elesetté. Mond­juk Bajkové. — Nem. Ne bántsuk a ha­lottakat. — Akkor legyen Kingyajevé. Kingyajev tizedes szép szál legény volt, de nagy csibész és huncut lókötö, nemrég hát­­rakiildték emiatt a hátország­ba. Megdöbbentem ennek a tisz­ta szívű, finom lánynak várat­lan asszonyt ravaszságán. Megrendültén gomboltam ki a köpenyemet és egészen ma­gamhoz szorítottam öt. — Óvatosabban — mondta — és tenyerét elhárít óan feszí­tette neki a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! (Szíve­sen beszélt magáról többes­számban, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek.) Kis bolondo­som, még szerencse, hogy itt vagyok melletted én! Mire jut­nál nélkülem! Gondtalanul csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt ka­cagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell mennünk az őrnagyhoz. — Éjitek idején? Megbolon­dultál? — Odaviszlek hozzá. Meg­mondod, neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod to­vább ... — De hiszen ez hazugság! — Mindenre kérlek, könyör­­gök neked. El kell menned in­nen. Mit értesz te ehhez! Gon­dold, csak meg . .. Hátha egy­szerre csak ... Hátha holnap ütközet lesz ... — Ütközet? — hegyezte a fülét. - Nem! Vagy csak­ugyan? — Igen. Sokáig szótlanul feküdt. Lé­legzetéből, amelyet oly jól is­mertem már, pontosan éreztem a megrendülést. — Ugyan mit tehetnénk? Ütközet előtt nem futamodba­­tom meg. És amúgy sem si­kerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán had­osztályparancsba kell adni, jó­­néhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejemet, nem tud­tam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz ma­gadra, ne veszítsd el a feje­det ... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fejét, kezébe temette arcát és úgy rázta a sírás, mintha a hideg lelné. Csitítgattam, ahogy csak tudtam, némán csókolgat­tam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul sut­togta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos horhosba, ahol a zász­lóalj segélyhelye volt. Ütköz­ően átkaroltam, és minden lé­pésére vigyáztam, hogy meg ne csússzon, el ne essen. Mint­ha átölelhettem volna őt védel­mezőn a háború elöl, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el meg elzuhan újra és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, még­is úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák és a tüzérség, akna­vetők verették a mezőt, szo­kás szerint, s végül felröppen­tek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászló­alj maradéka ott gyülekezett már az elfoglalt magaslaton. Egy félóra múlva a mélyre ásott német bunkerben az ez­­redparai csnok kemény kézszo­rítással gratulált a győzelem­hez. Én pedig ott álltam der­­medten, érzéketlenül, mint a fa, nem láttam, nem hallot­tam, nem érzékeltem semmit. Ó, ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mö­gé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! A nap azonban kérlelhetet­lenül emelkedett a pályáján mind feljebb és feljebb, én pe­dig ott álltam némán a megví­vott magaslaton. Ö pedig... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki, senki nem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk ... ELBERT JÁNOS fordítása 13 el SNA BOGOMOLOV I f 11 IVIAGYIMIR. ozerelmem

Next

/
Oldalképek
Tartalom