A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-23 / 30. szám
£gymáshoz simulva feküdtünk a földön, és egy cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak. Ötödik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a zászlóaljparancsnok, és ö az ápolónő. Senki sem tudott a szérelmünkről, és arról sem, hamarosan hárman leszünk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És terád fog hasonlítani. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz lépésnyire a bunkerekben és a lövészárkokban lövészzászlóaljam katonái aludták rövid álmukat. Távolabb, a drót sövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néhanéha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt, amelyen egy másik zászlóalj már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az az öt tiszt tudott erről, akit az este parancsnoki fedezékébe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, aztán egy zöld rakéta — és előre! A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. * Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közben sem felejthettem a közelgő harcot. Mind jobban aggaszt ennek a lánynak a sorsa, és hasztalan viaskodom a gondolatokkal: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta halkan a lány. Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem; felvirrad a reggel és vele végeszakad minden rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Hiszen nem tarthat örökké. Gondold csak meg: felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz ... — Én most azonncd elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, küldjön hátra téged. Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját és teljes erejéből húzott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok vastag, rekedt hangját utánozva suttogta: — az alárendelt személyekkel való közösködés csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok 'tekintélyét. Ha tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem innét! És olyan véleményt írok önről, hogy sehová be nem teheti a lábát, még a jobb börtönökbe sem ... Majd, ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja és jókedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott, halkan, hogy — isten őrizz! — valaki meg ne hallja. Bizony, tudtam, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása, hogy a háború nem nőknek való, a szerelemnek végképp nincs helye benne. Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez. Aztán nagyot sóhajtva suttogta: — Majd én magam elintézek mindent. Már ki is fundáltam az egészet. Valaki más lesz az apja a kicsinek... — Valaki más? — Egyszeribe elöntött a forróság. — Hogyan? — Kis bolondosom — nevette el-magát. — Inkább ne hasonlítson terád. Majd én elrendezek mindent. Értsd meg, az okmányok szerint és a valóságban te leszel az apja, de az őrnagynak nem mondjuk meg, hogy a tiéd. — Hát kié? — Valamelyik elesetté. Mondjuk Bajkové. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor legyen Kingyajevé. Kingyajev tizedes szép szál legény volt, de nagy csibész és huncut lókötö, nemrég hátrakiildték emiatt a hátországba. Megdöbbentem ennek a tiszta szívű, finom lánynak váratlan asszonyt ravaszságán. Megrendültén gomboltam ki a köpenyemet és egészen magamhoz szorítottam öt. — Óvatosabban — mondta — és tenyerét elhárít óan feszítette neki a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! (Szívesen beszélt magáról többesszámban, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek.) Kis bolondosom, még szerencse, hogy itt vagyok melletted én! Mire jutnál nélkülem! Gondtalanul csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell mennünk az őrnagyhoz. — Éjitek idején? Megbolondultál? — Odaviszlek hozzá. Megmondod, neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább ... — De hiszen ez hazugság! — Mindenre kérlek, könyörgök neked. El kell menned innen. Mit értesz te ehhez! Gondold, csak meg . .. Hátha egyszerre csak ... Hátha holnap ütközet lesz ... — Ütközet? — hegyezte a fülét. - Nem! Vagy csakugyan? — Igen. Sokáig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, amelyet oly jól ismertem már, pontosan éreztem a megrendülést. — Ugyan mit tehetnénk? Ütközet előtt nem futamodbatom meg. És amúgy sem sikerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jónéhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet ... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fejét, kezébe temette arcát és úgy rázta a sírás, mintha a hideg lelné. Csitítgattam, ahogy csak tudtam, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos horhosba, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Ütközően átkaroltam, és minden lépésére vigyáztam, hogy meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elöl, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el meg elzuhan újra és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák és a tüzérség, aknavetők verették a mezőt, szokás szerint, s végül felröppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradéka ott gyülekezett már az elfoglalt magaslaton. Egy félóra múlva a mélyre ásott német bunkerben az ezredparai csnok kemény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig ott álltam dermedten, érzéketlenül, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ó, ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton. Ö pedig... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki, senki nem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk ... ELBERT JÁNOS fordítása 13 el SNA BOGOMOLOV I f 11 IVIAGYIMIR. ozerelmem
