A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-24 / 52. szám
Nóra cselekszik Órámra pillantottam. Tíz perc múlva tizenkettő — ideje, hogy kimenjek a balkonra. Nóra még nem volt ott. A láthatáron lilászöld virágcsokrok nyíltak ki, sárga és kék sávok imbolyogtak vidáman. A horizonton valamiféle narancsszínű függöny lebegett. Az oxigén és a neon szpektruma csárdást járt a nitrogén és a hélium szpektrumával. Hátam mögött halkan megcsikordult az • ajtó. Megfordultam. Nóra állt előttem! Halálsápadt volt, mint az olyan ember, aki a megfagyás határán áll. Szó nélkül odalépett hozzám, átölelt és szenvedélyesen megcsókolt. A lélegzetem is elállt szeretetének ettől a hirtelen megnyilvánulásától. .. — Nóra! — jajdultam fel. Gyorsan visszalépett és így szólt: — Most minden rendbe jön. Le kell mennem a cseppfolyós levegő tavához. Az apám küld.. . és Mr. Bailley — tette hozzá nyomatékosan. — jöjjön velem. — Nóra! Nóra! Mit mondott az édesapja? És mit jelentsen mindez? Miért olyan sápadt? Egyszerre minden kipárolgott a fejemből, amit mondani akartam Nórának. Olyan furcsa volt a viselkedése és olyan parancsoló hangon beszélt, hogy mintegy álomban követtem. Igen gyorsan haladt. Néhányszor szóltam hozzá, de ő csak egyre fokozta az iramot. Bementünk abba a helyiségbe, ahol az abszolút hideg ellen védő öltönyöket tartottaK. — Segítsen gyorsan felöltözni — sürgetett Nóra — és ne kérdezzen semmit. Nemsokára mindent megtud. Kénytelen voltam engedelmeskedni. Gyorsan bebújtunk a védő öltözékbe, felvonóval leszálltunk a mélybe, elhaladtunk néhány ajtó előtt és beléptünk a föld alatti barlangba. A cseppfolyós levegő kék tava fölött gyenge pára lebegett. A lámpák hideg fénye megvilágította az utat. A tó partján haladtunk. Nóra egyre lassabban lépkedett és néhányszor megingott, mintha elhagyta volna az ereje. Hóna alá nyúltam, hogy támogassam, ő azonban kihúzta a karját és így szólt: — Menjen előre. — Miért? —Mert kell! Engedelmesen tettem néhány lépést, s egyszerre csak gyenge kiáltást hallottam. Gyorsan megfordultam — és földbe gyökerezett a lábam a borzalomtól. — Mit csinál? — kiáltottam. De már késő volt. Nóra szétgombolta szigetelő öltönyét, hátra- tolta a sisakot és szabaddá tette felsőtestét. .. Itt a tó közelében kétszázhetvenhárom fok volt nulla alatt! Rögtön végezni kellett vele a fagynak. Odafutottam hozzá és reszkető kezekkel igyekeztem visszatenni fejére a sisakot és begombolni az öltönyét. Testét azonban már belepte a dér, s félig mosolyra nyílt ajkáról apró jégcsap hullott le — Nóra utolsó leheleté. — Nóra, Nóra. .. mit tettél! — kiabáltam magamon kívül. Ott álltam a jégbálvánnyá változott lány előtt és nem tudtam, mit tegyek. S egyszerre csak észrevettem, hogy valami fekszik a lába előtt. Felemeltem, letörültem róla a deret és ekkor láttam, hogy egy levelet tartok a kezemben. Még egyszer megnéztem Nórát — alakját már teljesen belepte a dér. Nóra, ez a mozgékony vérbő teremtés egy szempillantás alatt jégbálvánnyá változott... Óvatosan letöröltem arcáról a jégvirágot, gyengéden megsimogattam ajkát, mely nemrég oly forrón csókolt, s távoztam a borzalmak barlangjából. Szobámban óvatosan fölmelegedtem, majd megszárogattam a levelet és olvasni kezdtem: Kedves barátom! Bocsásson meg, amiért arra kényszerítettem, hogy kellemetlen pillanatokat éljen át. De féltem, hogy Ön nélkül nem lennék képes megtenni azt, amit meg kellett tennem. Az Ön jelenléte fokozza erőmet. Beszéltem apámmal. Kényszerítettem, hogy mondjon el őszintén mindent. Most már tudom, mi késztette, hogy Mr. Bailleyvel dolgozzék. Mister Bailley becsapta az apámat. Ide hurcolta ebbe a városkába és azt ígérte neki, hogy egy éo múlva szabadon enge dl. De mikor eltelt az egy esztendő, Bailley közölte apámmal, hogy nem engedi el, és- megfenyegette, hogy ha nem engedelmeskedik, nem jut el innen élve — sem ó, sem én. Apám nagyon szeret engem. Nem akarta, hogy életveszélybe kerü’iek. így hát maradt. Nehéz volt azonban be vallania, hogy fogságban van itt. Ezért azzal hitegetett engem, hogy a munkája tartja vissza. így tulajdonképpen miattam volt megkötve az apám keze. Miattam volt kénytelen részt venni ezekben a szörnyű dolgokban. Most hát semmi sem köti többé. NeV- zemre esne, hogy neki írjak. Adja át neki üzenetemet: Apám, nincs megkötve többé a kezed, feloldottalak! Isten Önnel Nóra. Többször egymás után elolvastam a levelet. Szegény Nóra! Túlságosan sietett. Ha lett volna idő rá, hogy megmondjam neki, amit Lucet-tól megtudtam, talán most élne... Reggel volt már. S így nehéz szívvel indultam, hogy felkeressem Engelbrecht professzort. Dolgozószobájában ült, elmerülve valami képletekben. Mikor észrevett, felemelte a fejét és nyugodtan megkérdezte: — Nem látta a lányomat? — Az Ön lányát, miss Eleonórát szerencsétlenség érte — közöltem. Engelbrecht elsápadt. — Mi történt? Beszéljen! Szó nélkül letettem az asztalra Nóra levelét. A professzor keze szemlátomást reszketett, de igyekezett uralkodni magán. Mikor végiggolvasta a levelet, rekedt hangon megszólalt: — Mi van vele? Elmondtam neki, mi történt a barlangban. Engelbrecht kezébe temette arcát. így ült néhány percig. Nem zavartam. Mikor végre leengedte a kezét, nem Ismertem rá — úgy megváltozott egy pillanat alatt és egészen megöregedett. Nehézkesen felállt, megtántorodott és újra visszahullot' a székre. — Én öltem meg... Most egyszerre az asztalra csapott az öklével, s szeme gyülöjettől csillogott. — Bailley ölte meg! — kiáltotta és hirtelen talpon termett. — Hol a pisztolyom?! . — és keresgélni kezdett az asztalfiókban. Akartam neki mondani, hogy már Nóra is hiába kereste, de aztán meggondoltam magam. — No, megleszünk anélkül is. Gyerünk, mister Klimenko. — Mit akar tenni? — kérdeztem. — Beszélni akarok Bailleyvel. .. Alkalmatlan Időpontot választottunk a Bailleynél teendő látogatáshoz. Karosszékében ült, körülötte bizalmi emberei. Voltak vagy tizen. Engelbrecht, amikor meglátta őket, kissé meghökkent, de már késő volt a viszszavonulásra. — Á, a mi professzorunk, éppen a legjobbkor! — mondta Bailley. — Éppen küldeni akartam magáért. Egy kis hadi tanácsot tartunk. Csakhogy a fejem még nem dolgozik úgy, mint ahogy kellene. .. Bailley elhallgatott és válogatni kezdett az előtte álló tálneskában lévő csillogó gyöngyök között. Ez volt Engelbrecht utolsó találmánya — préselt levegő különleges burkolatban. A levegő ezekből a gyöngyöcskékből normális hőmérsékleten nem párolgott s ezért biztonságosan lehetett szállítani. Egyedül csak hirtelen hőmérséklet emelkedésnél robbantak. Bailley lázasan készült a sajtolt levegő kiszállítására, mert úgy vélte, hogy a békekötés az ő feltételei alapján már csak napok kérdése. — Igen. a fejem... — folytatta -Ballley. — Valami nincs rendben véle. Az ember beszél... és egyszerre csak ostobaságot fecseg De az ilyesmi elmúlik. Üljön le uram. — Engem nem szólított fel, hogy üljek le, csak egy megvető pillantást vetett rám; de azt sein mondta, hogy távozzam Engelbrecht állva maradt. — Megtagadom a munkát, ne számítson továbbra is alkalmazottai közé — jelentette ki határozottan. — Meg-ta-gad-ja? — kérdete Bailley ingerülten. — Mit jelentsen ez, uram? — Azt, amit mondtam. — Itt csak az történhetik, amit én mondok — válaszolt most már dühösen Bailley. — Megfeledkezik magáról, Mr. Engelbrecht. Ha rögtön nem . .. — Elég! — kiáltott közbe Engelbrecht — nem maradok tovább e banditák társaságában ! — Ez lázadás! Tudja, mi vár magára? — Gazember! — ordította el magát Engelbrecht — megölted a lányomat, borzalmakat szabadítottál az egész földgolyóra, te .. . te ... — és fölemelt öklökkel rohant Bailleyre s fojtogatni kezdte. Erre senki sem számított. Bailley társai egy pillanatig megbűvölten ültek, de aztán az egész banda rárontott a professzorra. Segítségére siettem. Leírhatatlan verekedés kezdődött. Engelbrecht rendkívül erős volt, s az én két öklöm sem pihent, de túlerőben volt az ellenség. Legyűrtek minket. Bailley az íróasztal mögé hátrált, székekkel eltorlaszolta magát és onnan irányította a küzdelmet. Dühében ismét össze-vissza beszélt s magán kívül rikoltozott: l Folytatjuk) n
