A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-24 / 52. szám
Egy szegény ifjú naplójából __Elindultam a falumból este. A főváros oly szépnek volt festve, gondoltam, hogy magam is megnézem. A leghívebb tudósító: két szem. Munkát kaptam hamarost egy gyárban, a munkámmal mindig élen jártam. Mégis mikor filmes jött vagy három, azon volt, hogy huligánt találjon. Regényíró szintén azt kei^ste: Ki az, aki bandózni jár este? Ki az, aki galeriben mászkál s sikere van minden csitri lánynál? A huligánt kézről-kézre adták, mint valami díszpejt kapogatták. Bebújtatták a huligán mezbe, s egy rajzolta, három fényképezte. Minden szavát lázasan jegyezték, azt is, amit nem fest nyomdafesték, kérdezték, hogy mit olvas, mit sportol; mennyit iszik, sörből, rumból, borból? Színésznők közt melyik a kedvence? s mi lenne, ha nem huligán lenne? Miért tetszett meg néki e pálya? (tgy születik, film, regényes dráma.) Hogy ő miért lett huligán, nem sejtem. De egy forró óhaj támadt bennem: Beállók egy galeribe még ma, Csak így leszek irodalmi téma! K. TÖTH LENKE MÁCS JÓZSEF: BüCSÚ ä Költő vagyok. Illő számot adni munkámról. Mint minden más halandó, én is újra megéltem a tizenkét hónapot. És megírtam tizenegy verset. A tizenkettedik most készül. Szilveszter éjjeléig lesz a társaság, felugróm egy sztaíra és felolvasom a tizenkettedik versemet. Hogy miért írtam csak tizenkettőt? A naivak azt hiszik hogy különc vagyok s lépést kívánok tartani a szakállas idő pelyhesállú hónap-fiaival. Nos, felőlem hihetnek amit akarnak. Egy bizonyos, hogy a rosszmájnak csak a verseket nézik s nincsenek tekintettel a sorok hosszúságára és képalkotó képességemre. Pedig, és itt nem szabad szerénynek lennem — az én képeim felülmúlják minden nagy kor költői erényeit. A gyengébbek kedvéért kicsit jobban megmagyarázom a dolgokat. Eddig az volt a divat, hogy a költőt rendszerint találó képei, frappáns hasonlatai tették érthetőbbé. Beteges tünete a hagyományos verselésnek. Az én költeményeimben éppen az az új, hogy képeim, hasonlataim megdöbbentenek, elszédítenek érthetetlenségükkel. Egyébként ez a magyarázata annak is hogy, miért csak tizenkét verset írtam. Én nem utazom a pénzre. Én igen türelmesen alkotok. Én képes vagyok öt napig, sőt olykor másfél hétig elbabrálgatni a képen, hogy senki meg ne értse. El is olvashatja azt akárki, ha elkészült! Káprázatos, elképesztő, lélegzetelállító. A kritikus térdére ereszkedik és fohászkodik hozzám. Mániákusan mormolja csendes otthonában : — Van ebben az emberben valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Ezt támogatni kell. Újszerűsége bámulatos, minden más költőtől eltérő az egyénisége. Olyan erővel hozza világra látomásait, hogy senki nem érti Óh, magasságos ég, egyengesd tovább csodálatos útját! Persze, ritka kritikus, amelyik érti a lángelmét. Hómért, Shakespearet, Moliéz óesztendőtől rét és a többieket — akiket Hugó Viktor barátom a szellem óriásaként könyvébe foglalt — korunk élvezte, szerette, megértette. Az én tizenkét versemet nem érti korom, a jövő sem fogja megérteni. Erre mérget vehetnek. A világ minden titokzatos jelenségére fény derülhet egyszer. Az én verseim mindvégig rejtélyesek maradnak. Miért? Jaj, naív emberkék. Mert az én verseim megfejthetetlenek. Még a 'lapellenőrök sem merik megbolygatni, mivelhogy ők sem értik. Költeményeim távoliabbak a Vénusnál, a Marsnál. Mélységesen hiszem, hogy az én merész, sok álmatlan éjszakán kigondolt hasonlataim legyőzik az új Hegeleket. . . E hónap elején hírül adták a világnak, hogy egy szovjet tudós elkészítette a Mars térképét ! Megnyugtathatok mindenkit, hogy ez én verseimből nem fog térképet kiokoskodni senki. ' Az én világom fekete folt marad a kritikusok könyvében az ötvenedik jégkorszak után is. Hallatlan zsenialitásomból következően én már nem kötődöm századokhoz. Végtelen vagyok, mint az idő, mint a tér és az anyagi világ. Szervusztok, emberek ! Búcsúzom az évtől és ilyenkor az olvasó a költőtől ígéretet vár. Hogyan dolgozom tovább? Már most megígérhetem, hogy az új esztendő sem téríthet le arról az útról, amelyre ifjú fejjel ráléptem. Megírom újra tizenkét versemet megalkotom modernséget sejtető, megfejtheíetlen képeimet s a jámbor olvasóhoz csupán annyi a szavam, hogy ne sajnáljon. És főleg ne szenvedjen, hogy a verseim megfejthetetlenek. Gondoljon arra, hogy nem kerestrejtvényt csinálok én. Mi az? Mit mondanak? Szocializmus, építés, újarcú emberek, derűs holnap? Legyen°k rá büszkék! Én költő vagyok. És nem akármilyen. Nagyságos fejedelem ... Hohó, tele a pohár, aranyszínt játszik a bor. Egészségünkre !!! imHHiiiiiHimmiiiimiiiinimiiimiiiiiiiimmimimiHimimiiimmmmiiiiimmiiiiimmiiíiiiimiigiisiiiimiiiiiiiimiiiiiiiiimiiimnnimiii tam később —, jöjjön ki a táblához! Rajzoljon jel egy kétkarú emelőt! A jeleségem csak nézett, a táblatörlő rongyot gyűrögette és a szája széle sírásra görbült. Nem tudja. — Nem? — néztem rá — Csiperkéné, hol szerezte maga az alapjait? Magával még sok bajom lesz, látom... Leülhet. Keserves arccal a helyére ment és többet nem mosolygott. Azon az estén nagy vihar volt nálunk, ő beszélt, temperamentumosán és meggyőző erővel, ahogy szokott. Én kevésszer szólaltam meg, de tudtam, hogy nem sokáig leszek Ödön. Szinte hallottam már, Dönci... Döncikém ... Értik ügye? Végre szilaj talajt éreztem a lábam alatt, földet, amelyből újra férjjé magasodhatom. A hadszínteret egy hét múlva otthonra is áthelyeztem. Feleségem a műszaki rajzán dolgozott, satírozta. — Ez anyacsavar? — veregettem egy. vonalzóval a rajztábláját. — Ez a börtönrácshoz hasonló szerkezet, közönséges anyacsavar akar lenni? Egy szót sem szólt, de többé nem keltett fel, hogy horkolok. Vérszemet kaptam. Az iskolában a szünetekben, amikor a folyosón beszélgetett és nevetgélt az osztálytársaival, arra sétáltam és megjegyeztem. — Csiperkéné... Maga ma pajkos hangulatban van ... Meglátjuk, ilyen lesz-e az órán is? — Annyira hatott rá a dolog, hogyha meglátott kijönni a tanáriból, elbújt egy sötét sarokba, a szekrények mögé és onnan figyelte ijedt szemmel, mikor megyek vissza. A hétnek százhatvannyolc órája van, ebből nyolc óra az enyém. Ennyi órám van az iskolában a feleségemmel A többi százhatvan óra az övé. Ám már otthon is megindult az olvadás ... Rövidesen, úgy hiszem, újra helyreáll az egyensúly, Dönci leszek, szavam lesz, és a gyerek dolgaiba is beleszólhatok S akkor még mindig én jártam jobban, mert az 'skolai órák úgy is az enyémek maradnak! zujekborák Mihail Lermontov, a jeles költő társa* ságban volt, ahol egy színész így dicsekedett művészetével: — Ha ott állok a színpadon, mindent elfelejtek magam körül . . . csak a szerepemet látom ... A közönség teljesen eltűnik. Lermontov csendesen megjegyezte: — Nem is vehetjük tőle rossz néven. * Tolsztoj, aki annyi érdekes és jól ábrázolt nőalakot örökített meg írásaiban, egyszer a következőképpen nyilatkozott a nőkről: — Csak akkor mondom ki a nőkről a végleges igazságot, amikor egyik lábammal a síromban leszek. Akkor majd beszélek, de azonnal belebújok a koporsómba, magamra húzom a födelét, s ezt kiáltom: „Most aztán csinálhattok velem, amit akartok I“ * Mark Twain lakásán betörők jártak. Másnap az író a folyosón a következő „felvilágosítást“ függesztette ki a járatlan betörők számára: „Ebben a házban már nincs több ezüst étkező készlet, csak alpacca. Ott van az ebédlőben balra, egy harapós kutya mellett. Csendben maradjon, mert különben zavarná a kutyát. A folyosó ajtó mellett talál papucsokat. Zárjon be mindent jól, mikor elmeev! Kész híve, Mark Twain“ 13
