A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-24 / 52. szám
GÁDOR BÉLA: Gondolatok Égy diófán — Lírai költemény — Eddig minden esztendőben annak rendje és módja szerint felmásztam a diófára, hogy leszüreteljem róla a diót. Nem emlékszem, hogy valami különös élményt jelentett volna számomra ez a ténykedés. Az ember egy hosszú pózna segítségével leverdesi a diókat, aztán felmászik a fára, és a magasabb ágakon levő termést is megbiztatja a botjával, hogy méltóztassék lepottyanni. Lent a fa alatt, a gyengébb testalkatú női segéderők működnek, buzgón hajladozva dobálják kosarakba a diót, s időként aggódva nézegetik feketedő útjaikat. Közbén persze ősz van, bágyatag napsütés, gyümölcs és temetőszag, már anynyiszor megírták, nem érdemes foglalkozni vele Az idei diószüret is úgy kezdődött, mint az eddigiek, pontosan úgy. De a mikor a fáramászás pillanata elkövetkezett, egy pillanatra mintha megtprpantam volna. Úgy találtam, hogy a diófa az elmúlt évben nagyon magas lett. Talán az aggodalom fénye cikkázott át a szememen, mert a feleségem, aki a szememen keresztül a vesémbe lát, halk egykedvűséggel így szólt: — Ne mássz a fára, fiam, nem fontos... — Miért ne másszak a fára? Nem értelek. Miért ne mászszak a fára? — tudakoltam ingerülten, mire ő tekintetével végipsepert a tarlott őszi kerten, és sóhajtva így szólt: — Hát mássz. .. Nekirugaszkodtam, és két kézzel elkaptam azt a vastag ágat, amely tíz év óta kiinduló pontja volt a mászási műveletnek. Felhúzódszkodtam, de éreztem, hogy a két lábam illetlenül kalimpál. Mintha karjaimban a húzóerő nem működne már olyan biztonságosan, mint tavaly. Lehetséges? Egy év alatt nem rokkanhat meg az ember ennyire... Dacosan és fogcsikorgatva támaszba lendültem, miközben az a nyomorult ág megcsikarta a bőröm. De kúsztam tovább, az indulat és a rutin tóit felfelé. Közben lentről megkaptam a botomat és teljes dühvei csépeltem a diókat magam körül. — Te, nyomorult diófa! — gondoltam magamban — nem babrálsz ki velem... Egyre feljebb másztam, és feni a fa tetején megállapodtam egy vékony, ingatag ágon. A nap udoritóan hunyorgott a szemembe és a fejemet körüldöngték a muslincák. Egy 'hűvös szélroham megingatta az ágat alattam. Lenéztem, és nagyon kicsinek láttam a feleségem, aki lenn ült a fa tövében és diót evett. — Hogy fogok innen lejutni? — jutott eszembe, és egyszerre megrémültem. Soha még ilyen destruktív gondolat nem kerített hatalmába fa tetején. Ez a vég. — Látod, te marha — mondtam magamban. — Ilyen voltál mindig. Csupa hiúság és nagyravágyás. Öreg mókus vagy, légy szíves, vedd tudomásul és ne mássz a fára... Kell neked ez a dió? Hiszen egy szemet sem tudsz megenni, mert ég a gyomrod tőle. . . Mit keresel itt a fa tetején? Egy rossz mozdulat, és szétloccsan az a buta fejed... Ott lenn nagy legény voltál, de még felértél a fa tetejére, megöregedtél. Újabb szélroham imboly gáttá az ágakat és én egy középvastag ágat átölelve így fohászkodtam: — Csak lejussak innen! Soha többé! Végeredményben az élet tele van lemondással és búcsúzkodással... Ez volt az utolsó eset, hogy fára másztam. Hiszen annyi mindent lehet még csinálni az életben! Lehet dominózni és filmet írni, nem kell okvetlenül fára mászni... Nem tudom, hogy jutottam le, csak arra emlékszem, hogy az alsó vastag ágon percekig csüngtem, mint a lajhár, míg végre szilárd talajt ért a lábam. Feleségem ezzel fogadott: — Sápadt vagy — fiam. .. Ügy e mondtam, hogy ne mássz a fára. .. — Miért ne másszak? Nem értelek. Miért ne másszák? — tudakoltam ingerülten, mire ő csak ennyit mondott: — Hát mássz... S tekintetével végigsepert a tarlott őszi kerten. SJf rdög tudja, hogyan jut el az ember odáig... Ki figyeli a helyzetek alakulását; a dialógusok egyoldalú lefolyását, a körülmények impulzusait, amelyek mindazt előkészítik és elősegítik, hogy az embernek egyszeresük nincs szava a saját otthonában? A feleségének van szava. Négyéves kisfiának szintén van szava ... Az embernek nincs. Nehéz eset, de — tudom — nem ritka. Nálam valahogy így történt! Fizikai munkás voltam, aztán érett fejjel tanultam és műszaki dolgozó lettem. Közben esti ipariskolán tanítok. A feleségem hivatalnok egy építkezési vállalatnál. Hogy honnan vette magának a bátorságot arra, hogy megvonja tőlem a szabad vélemény-nyilvánítás fogát, máig sem tudom, logok . Talán lesznek férjek, akik megértenek és tudják, hogyan van az a jogokkal, ha az embernek a felesége szép. Ilyenkor, ugye, fülig szerelmesek vagyunk különösen amikor a szerelmünk gyümölcse, aranyos göndörhajú csöppség, totyogni kezd és este az ágyacskájából ismereteién nyelven megszólít: Tyatya ... babuba .. tyatya ... — Mit mondasz, öregem? — érdeklődik az ember szeretetteljesen — Tyatya vagy atya? fis hogyhogy babuba? — de a felesége rászól. — Hagyd a kicsit Ödön ... aludnia kell! Ödön. És nem Dönci. mint aze^tt. .. Éjszaka, a legédesebb álmodból erős rázásra ébredsz. Duba Gyula: Iskolás történet — Ödön, kérlek, ne horkolj... Nem vagy szolgálati úton, sem rekreáción ... Na de ilyet! Ki hitte volna erről az asszonyról, hogy ennyire energikus les?? A dolgok így folytatódnak tovább. Mint Ödön, mind több baklövést követek el. Ödön újra helytelenül cselekedett... Ödön, megint badarságot .mondott... Ödön lehetetlen és pipogya... A fiam állandóan locsog, szerintem badarságokat, bár a feleségem azt mondta, ő érti és okosabb dolgok, mint amiket én szoktam mondani. A feleségem már ritkábban szól, de annak súlya van. Ödön...! -~ mondja különös hangsúllyal. És kész. Nincs tovább. Ennyi az egész. — Látnád csak — keseregtem egyszer —, látnád csak, milyen tekintélyem van az iskolában! Aikát biggyesztette, láttam, hogy nem vesz komolyan, de nekem felragyogott a szemem. Megvan... Megvan a kulcs, a szabadság, az egyenlőség felé. Vártam az alkalomra ... Egyszer aztán, amikor panaszkodott, hogy a hivatalban nehézségei akadtak a munkával, mert valamit nem értett, megpendítettem. — Tulajdonképpen miért nem iratkozol be hozzánk, az esti iskolára? Nem ártana... Legyinteni akart, de meggondolta. Hoszszú idő óta az első eset, hogy figyelmesen meghallgatott. — Mert — mondtam — az általános szakképzettség színvonalának az emelése elsőrendű feladatunk. Azonfelül pedig nőm vagy, egyengetni fogom -az utadat. Mit gondolsz, ki merne packázni a. feleségemmel, ott, ahol én tanítok? Elgondolkozva hallgatott, de láttam, hogy beleegyezik. Csillogó szemű lépre ragadt kis madár, piros ajakkal, amelyet szívesen elbiggyeszt, ha rám néz. Nem baj... Szeptember a kertek alatt jár és a közelgő ősz nagy változások előérzetétől terhes. Az első közös óránkon az ajtó mellett a második padban ült és cinkosan mosolygott rám. Feltettem a szemüvegemet. — Nem szeretem a bizalmaskodást és pajkosságot — kezdtem hivatalos hangon, mintegy bevezetőképpen. — A diák dolga az, hogy üljön és figyeljen... — Arcáról lehervadt a mosoly, nagy szemmel nézett rám. — Csiperkévé — mond-12
