A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-12-24 / 52. szám

öröm. „De Adolfként, hogy akarsz az megcsinálni, hogy az a kisasszony engemet..„Ez nem lesz olyan nehéz Apostolként, idefigyel], mit eszeltem én ki.” Kértünk még egy sört, összedugtuk a fejünket. Apostol barátom hegyezte a fülét. Sokáig ellenkezett ugyan, de végül hagyta, hogy meggyőzzem, és a kezét nyújtotta: „Adolfkám, hát akkor kezet rá.”

Vasárnap volt. jana kisasszony néhány kolléganője társaságában mindén vasárnap délután a Bellevue kávéházban ült, mert a brnói operaénekesek ilyenkor szoktak ide betérni egy feketére. Tehát jana és évfolyamtársnői ugyanabban az időben fogyasztották feketéjüket, mint a nagy énekesek, akik a lányok köszönésére keggyel válaszoltak. Én már szombaton kölcsönkértem egyik feltűnően elegánsan öltözködő barátom legremekebb kockás zakóját egy fehér nylon inggel és csokornyakkendőjével egyetemben. Háromkor feljött hozzám Apostol. Nevetett és átöltözött.

Remekül* mutatott a kölcsönruhájában. Azt hiszem, elfelejtettem leírni a külsejét. Sűrű fekete haj, fekete szem, egyszóval, hamisítatlan görög.

Mintegy öt perc múlva felálltam, és átmentem Janáékhoz. Köszönésemet a kisasszonyok langyosan fogadták. „Beszélni szeretnék veled, Janácska” — szólaltam meg. „Ne mondd”, válaszolt jana. „Azt hiszem ugyanis”, folytattam, „hogy az a férfi, aki velem van, szakmai szempontból érdekes lehet számodra. Az athéni opera karnagya. Most volt hangversenykörúton Nyugat-Németországban és Csehszlovákián keresztül utazik haza. Magánemberként van itt Brnóban, de szeretné átnézni Janáéek Sors-partitúráját.”

janáék asztalát ebben a pillanatban a „Három Kővédermedt Kacsa” elnevezés illette volna meg. Ön is olyan kedveseknek találja a kacsákat, mint én? A libák egészen mások. Figyelje meg a libákat! A liba, s különösen a csőre, a butaságot, mégpedig a tekintélyes butaságot testesíti meg. Viszont a kacsa, megintcsak a csőre miatt, az ártatlan, a megható butaság megtestesítője. Azon a napon, amikor a bosszú hegyoldalán kaptattam felfelé, szánakozóbb és béküiékenyebb voltam, és kacsáknak néztem a kisasszonyokat.

— Hogy kerültél össze vele?

— Gondolhatod, a nyelvproblémái miatt. Achillesz Aopsztolosz úr csak olaszul és görögül beszél. És én tudok egy kicsit görögül.

— Te beszélsz görögül? — kérdezte Jana csodálkozva.

— Nem tudtad? Hát ez nem szép tőled, hiszen ismertük egymást egy kicsit.

— Sose mondtad. Honnan tudhattam volna.

Ebben a pillanatban valóban rossznéven vettem tőle, hogy önmagán kívül semmi sem érdekelte, és még azt se tudta, hogy beszélek görögül. Micsoda egocentrikus nő — gondoltam —, milyen jó, hogy otthagytam. De nyomban számot adtam magamnak egyrész arról, hogy nem én hagytam ott öt, hanem ő engem, másrészt nem tudok görögül, és ágy jana sem tehet semmiről. De még ha úgy tudnék is görögül, mint Homérosz, folytattam a vádaskodást, akkor se tudna róla, mert az egész világból nem lát egyebet, mint önmagát és nem hall mást, mint saját énekgyakorlatainak hangjait.

Hangosan csak ennyit mondtam:

— Ha akarod, janácska, odaülhetsz hozzánk egy kicsit. Megtudhatsz tőle egyet s mást.

— Hm .... —r: mondta fa na, és felsorolt

néhány azonnal megcá-i falható kifogást: — De hogy beszéljek vele?

— De hát ismeretle-, nül nem mehetek oda.

— Majd bemutatlak.

— Hátha untatni fogom.

— Szó sincs róla, örülni fog, hogy megismerkedhet egy ilyen szép lánnyal.

Jana lassan felált,

Félénken és egyszersmind büszkén nézett széjjel. Különösen arrafelé tekintgetett, ahol Humprecht, a nagy éne-: kés feketézett. És csakugyan... Humprecht" felemelte, a fejét, és egy szórakozott, távoli pillantást vetett Janára. Jana boldogan jött velem.

— Szerencsémre

klasszikus gimnázium-ba jártam, ahol ötödiktől kötelező volt a görög. Akkoriban renget? - get dühöngtem, mert

semmi hasznát se láttam a régesrég halott nyelvnek. S valóban, sohase volt rá szükségem az életben, miért is mintegy tíz sző kivételével, tökéletesen el is felejtettem. És íme, eljött a nap amikor a négyévi unalmas gimnáziumi

tanulás értelmet nyert. Nyilván mégiscsak van a dolognak valamiféle rendje, amely szerint semmi sem fölösleges ezen a világon, és minden mag kicsírázik egyszer.

Asztalunkhoz érve így szóltam:

— Janácska, ez Achillesz Aposztoloszmester. Ejnaj gar esztin Jana Mafátová.

Apostol felállt és kezet nyújtott Janának. Közben mondott valamit görögül, amiből természetesen egy kukkot se értettem.

— A mester — fordítottam — nagyon boldog, hogy megismerhet, janácska.

Janácska elpirult, és leült a székemre. Kénytelen voltam a szomszéd asztaltól elhozni egyet, és én is leültem.

Janácska irult-pirult. Apostolka pedig mosolyogott.

— Ne szégyelld magad, Janácska. A mester nagyon szerény. Amint látod, még fiatal, és máris az athéni opera vezető karmestere.

— Kérdezd meg a mestert — mondta jana —, hogy tetszik-e neki Brno.

Apostolhoz fordultam: — Hosz mokrobosz ofthakej Brno?

Apostol mondott egy pár görög szót, és én tolmácsoltam: — A mester azt mondja, hogy nagyon tetszik neki a város, de afhióta meglátott téged, Brnót szebbnek látja kedvenc városánál, Nápo'.yná' is, amelyhez gyermekkori emlékek fűzik.

janácska olyan vörös lett, mint a pulyka. De nem sütötte le a szemét.

Apostol megint elmondta ugyanazt e pár szót.

Én meg ezt: — A mester azt kérdezi, mivel foglalkozol.

— Énekelni tanulok — mondta Janácska.

Fordítottam: — Makrosz kantaté.

Apostol fölemelte tekintetét, és újra elmormolta ugyanazt a görög mondatot. Hogy miért ismételte annyiszor, és mi volt a mondat tartalma, az örök titok marad számomra. Lehet, hogy egy görög kiszámoló versikét hadart el, vagy azt mondta: eredj a fenébe. Ki tudja?

— A mester azt mondja, hogy néni ismer szebb hivatást egy nő számára; mint az éneklést

— Kérdezd meg a mestert — mondta Janácska —, mit dirigál most Athénben.

Tolmácsoltam: — Hoplitej tej szamoi geiasztiké Athéné androsz?

Apostol elmondta a görög szavakat.

Fordítottam: — A mester az athéni kiá rályi operában elsősorban antik görög ’ operákat vezényel. Az ókori görög opera a későbbi európai opera alapja. Ismered az antik görög operákat, ugye?

Janácska azt mondta: — Egy kicsit.

— A mestert elszomorítja, hogy olyan kevés ó-görög operát adnak itt. Kérdi; mi a véleményed erről.

Jana egy kicsit habozott, majd így felelt: — Mondd meg a mesternek, hogy ez azért van, mert nincsenek megfelelő énekeseink. Nálunk minden énekes ordít. Ki-: ordították a hangjukat és nem bfrják szusszal. Wagnert sem bírják.

Mindig csodáltam janának azt a képességet, hogy pillanatok alatt világos képet tudott magának alkotni a számára ismeretlen vagy egyáltalán nem létező dolgokról. Az antik görög operát, amelyet az imént agyaltam ki, azonnal Wagnerrel társította, nyilván azért, mert Wagnert se hallott soha, hiszen az ő életében Brnóban nem játszottak Wagner-operát.

— Kapitoloj Kantatoj mogné ofthalmé ejszin komandelé őszi Wagnerosz, nephtaté mikrosz — fordítottam.

Apostol komolyan bólintott, és előadta a mondókáját.

— A mester azt mondja, hogy Berlinben most vezényelte Olymposz ó-görög szerző operáját, az Achilleioszt. Á műnek óriási sikere volt. A mester szívesen megmutatná neked az opera énekszólamait.

Jana szeme tágra nytlt.

_ A görög operában minden szólamot

nők énekeltek, a régi Athénban férfiak nem énekelhettek. Ezt tudod,, ugye?

— Persze — mondta jana.

Zádor Margit fordítása (Folytatjuk)

11