A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-24 / 52. szám
MILAN KUND ERA: «y á§zos Ön azt mondta, hogy a konzervatórium ének-tanszakán egy gyönyörű fiatal nőt látott kisgyerekkel? Milyen csodálatos véletlen!... Csupán egy napja van itt Brnóban, és — legalább a tekintetével — máris sikerült végigsiklania a város legérdekesebb történeteinek egyikén. Megfigyelte, milyen szép az a fiúcska? Egyébként, nekem is részem van benne. Ne, az istenért, ne gondolja, hogy én vagyok a szerzője. Nem én vagyok, — sajnos. Pedig ebben az esetben szívesen töltöttem volna be a szerző funkcióját, nem dicsőségre és elismerésre vágyván, hanem csupán az alkotás öröméért. Sőt, még a névtelen szerző szerepével is megelégedtem volna. De hát, ez se sikerült. Csupán a háttérben állok, amolyan örömközvetítő vagyok, Fortuna követe; csakhogy ezúttal az istennőt én gondoltam ki a két szerelmes számára. Tehát, ha nem is vagyok szerzője a gyereknek, mindenesetre szerzője vagyok a gyerek történetének. Fárasztom az elmefuttatásaimmal. A kisasszonyt — igen, a hölgy valójában nincs férjnél, bármennyire meglepi is ez önt —, szóval a kisasszonyt régóta ismerem, és mindig is nagyon tetszett nekem. Ezt egyébként fölösleges hangsúlyoznom, hiszen látta őt. Énekelni tanult a konzervatóriumban, így ismerkedtem meg vele, habár nehezen tudnám megmondani, hogyan kerültem a konzervatóriumi lányok társaságába. Nos, a fiatal énekesnők a reménység palotájának legmagasabb emeleteit foglalják le maguknak, és zsenge tizennégyéves koruktól kezdve a dicsőség csillagait ostromolják álmaikkal. Olyan magasan lakoznak, mint az égiek. És égilakóknak érezvén magukat, nem szakítanak rá időt, hogy kihasználják azokat a vívmányokat, amelyeket a föld nyújt: például a műveltséget. \ teremtő Egy időben megpróbáltam megszerezni magamnak a szóbanforgő kisasszonyt. Gyönyörű arca, szőke haja, s testének hihetetlenül mértéktartó arányai valósággal megbűvöltek, bár éppen ő az, aki miatt a inai napig se tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy a természet tökéletesen közönyös a szellem dolgai iránt. Mondja meg nekem, uram, miért épften ez a szőke lány testesíti meg az emberi szépség ily egyedülálló mintaképét? Micsoda különös és torz szeszély ez. De nem akarom feltartani elmélkedő kérdéseimmel, hiszen Ön bizonyára hamarább talál rájuk választ, mintsem én kimondom azokat. Hát igen, meg akartam szerezni azt a lányt, és mindent elkövettem a siker érdekében. Isten tudja már, mi mindenre vállalkoztam, csakhogy barátságos mosolyra bírjam. Még virágot is hordtam neki, s csak később tudtam meg, hogy barátnőinek azzal dicsekszik: a csokrokat Humprecht úrtól-, a brnói opera tenoristájától kapja, akinek a képe olyan bárgyú ugyan, mint egy birkáé, de a hangja úgy zeng, mint az utolsó ítélet harsonája. De -úgysem erről akartam beszélni. Csak azt akartam mondani, hogy a kisasszony egy ideig a bolondját járatta velem, és azon a végtelen örömön kívül, hogy virágot vásárolhattam neki, amelyet aztán mások előtt Humprecht úr ajándékának tüntetett fel, egyéb sikert nem értem el nála. így aztán megtörtént az, aminek meg kellett történnie, hogy tudniillik egy esti sétán végérvényesen leégtem nála. Leégésem oka a hölgy neve volt. A neve tett tönkre. Igaza van, még meg se mondtam, hogy hívják. Valóban, úgy kerülöm a nevét, mint az ördög a tömjént, és inkább „kisasszonyt” mondok helyette. Jenának, azaz Johannának hívják. Azon a sétán, amelyet az imént végzetesnek mondtam, felülkerekedett bennem szerencsétlen humorérzékem, ránéztem a kisasszonyra és felkiáltottam: ,Jeanne d’Arcl”. Gőgösen végigmért, és megkérdezte: „Hát ez meg mi?” Azt hittem, hibás a kiejtésem, megismételtem hát: ,,Jeanne d’Arc!” — „Mi az, hogy dark?” kérdezte kihívón. Amint látja, uram, mennyeien ártatlan volt, és ez — magam se tudom, miért — arra késztetett, hogy elhitessem vele az első sületlenséget, ami eszembe jutott. „Ark, Janácska, azt jelenti franciául, hogy park, d'ark pedig azt, hogy parkból való, parki.” „Ja úgy ...” mondta és eltűnődött ezen. „És miért lennék én parki?” „Így szólították, janácska azokat a kisasszonyokat, akiknek munkahelyük a park volt. A férfiak, akik időnként keresethez juttatták őket, csak a keresztnevüket ismerték Heléne, Elise, Marie, Jeanne. De a jól nevelt férfiaknak kellemetlen volt pusztán csak a keresztnevükön szólítani őket, és ezért hozzátették a „parki” előnevet. így lett a hölgyekből Parki Heléne, Parki Elise, Parki Marie, Parki Jeanne. Csupa nemesi hölgynév. És ez a Jeanne d’Arc. akiről beszéltem, különösen híres lett, és bekerült a történelembe is.” Esküszöm. hogy az egészet üres dumának szántam. De Janácska, mintha kővé meredt volna. „Szóval azt akarod mondani, hogy k. vagyok?” Olyan rendes lány volt, hogy ennek a szörnyű szónak csak kezdőbetűiét bírta kiejteni. „De az isten szerelmére, Janácska. milyen iogon mondhatnám ezt? Te — ká? Hiszen te pontosan az ellenkezője vagy a k-nak. Mit nem adnék érte, ha k volnál? A fizetésem felét neked hordanám!” Azt hittem, hogy ezzel a vallomással; amely, ugye, nem is volt egészen szellemtelen, újra elnyerem Janácska rokonszenvét, de tévedtem, mert azonnyomban főkénnél hagyott. Most aztán mitévő légy, Parki Adolf? Nem jutott eszembe egyéb, minthogy el a parkból, amely megfosztott Jeanne d’Arc-tói. Hosszú ideig lehorgasztott' fővel róttam a brnói utcákat, és amikor végre felpillantottam, egy csinos barna nőt láttam magam élőt. Egy darabig követtem, aztán megszólítottam: „Kisasszony, ahogy így elnézem, csodaszép a lába, kár, hogy csak kettő van belőle.” Elímvette magát. Csodálatos, hogy a nők milyen butaságokon tudnak nevetni, legszellemesebb mondásainkra jiedig ügyet se vetnek. No de nem akarom Önt elmefuttatásaimmal untatni. Amúgyis folyton eltérek a tárgytól. Szóval, a barna hölgy elnevette magát, mire én elpötyögtettem még egy két jó mondást, ő is szólt néhány szót, erre én ránevettem, ő meg rám, aztán még aznap este moziba mentem vele, mozi után egy borozóba, és azután a garzonlakásomra. Barna barátnőm ugyanolyan megközelíthető volt, mint amilyen megközelíthetetlen Jana, és ami szépségét illeti, csak alig néhány fokkal maradt alatta. De ez a néhány fok elég volt ahhoz, hogy ne tudjam teljesen lezártnak tekinteni d’Arc számláját. Megértettem ugyan, hogy fölöslegesen fecsérlem rá az időmet, abbahagytam hát a virágvásárlást de valahol megmaradt bennem egy vékonyka sebhely, amely újra meg újra enyhén gyulladásba jött. Tudtam, hogy az utolsó szó köztem és Jana között még nem hangzott el. Abban az időben, amikor férfiasságom napjait éppen csak eltengettem valahogy a kis barnával, olyan barátra tettem szert, akiről nagyon sokat mesélhetnék, de erről elbeszélésem gördülékenysége és szerkezeti zártsága érdekében le kell mondanom. Új barátom görög volt. Sebesült partizánként került ide Csehországba. Gyári munkás lett, úgy dolgozott, mint hét ördög, de a sebesülés következtében legyengült szervezete nem volt elég ellenálló, valószínűleg ezért betegedett meg tbc-ben. Sokáig gyógykezelték, és a végén rokkanttá nyilvánították. Erre megtanult tökéletesen lustálkodni. Amikor elmondta, hogy valaha éimunkás volt, sehogy se tudtam megérteni. De később megértettem: amilyen szenvedélyesen lustálkodott most, olyan szenvedélyesen dolgozott azelőtt. Tudja, hogy az olyan ember, akit nem hajt a munka, és akinek váratlanul az ölébe pottyan néhány tétlen év, rendszerint sokat gondol nőkre. Görög barátom sörözés közben gyakran mesélt a vágyairól, és bennem egy ilyen alkalommal hirtelen bizseregni kezdett valanr A Jana kisasszony ütötte sebhely még nem hegedt be. „Apostolkám”, mondtam „tartogatok egy ajándékot neked”. „Miféle ajándékot, Adolfkám!” „Egy gyönyörű lányt. Olyant, amilyent itt Csehországban még nem láttál. lie másutt sem”. Férfi férfinak nem adhat szebb ajándékot, mint egy nőt. Apostolka sokat tett értem. Áldozatkész volt. Adósának éreztem magam. Ő viszont az én adósomnak érezte magát, ami helyénvaló is volt. így kell ennek lennie jóbarátok között. Ez lenne a helyes a szerelemben is, de ott inkább az ellenkezője áll fenn: mindkét fél a másik hitelezőjének érzi magát, ami rossz is. meg szomorú is. A barátom kissé vonakodva fogadta a fe'a’ánl'ut ajándékot, de én tudtam, hogy ez a vonakodás inkább afféle enyelgő 10
