A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-24 / 52. szám
J. Vlach felvétele r/WWWWW'. SZŰCS LÁSZLÓ Tündökölj, világ... Tündököl) világ, százszor-gyönyörű és százegyedszer még varázslatosabb, te meg nem unható, tündökölj, világ, édes-keserű, tündököl], világ részeg-ríkatól Nem lehetsz olyan rossz te sohasem ha mégúgy meggyötörsz, hogy elforduljak egyszer is tőled én, nem lehetsz olyan álnok, idegen, nem lehetsz olyan szívtelen, kemény. Azért vagyok én, mint a csecsemő, fáradhatatlan mindent kézbe venni, ami megfogható, azért vagyok én folyton éhező, azért vagyok én meg nem nyugható — mert néhány év csak, s néhány év alatt kell az örökéletre itt szert tennem betelvén teveled mert néhány év csak, s minden elszs'ad, mert néhány év csak, s egyre kevesebb. « s'9 o r/'///sj/ss/e/Z ef/rS e 52 JURIJ KAZAKOV: Falusi állomáson Borongós hideg ősz volt. A kicsiny állomás alacsony gerendaépülete megfeketedett a sok esőtől. Második napja metsző északi szél fújt, befütyült a padlásablakon, megzúgatta az állomás jelzőharangiát, hevesen cíbálta a nyírfák csupasz ágait. Puffadt lábait szétvetve, fejét mélyre cstiggesztve, egy lovacska álldogált ‘a karikáscölöp mellett. A szél félrecsapta a farkát, megborzolta sörényét s a szénát a szekéren, rángatta a gyeplőt. A lő azonban nem emelte fel a fejét, és nem nyitotta ki szemét: bizonyára súlyos gondokon töprengett vagy elszunyókált közben. Boglyashajú, himlőhelyes legény ült bőrkabátban a szekér mellett egy bőröndön. Nagy arca nyomott volt, a vonásai durvák. Sűrűket szippantott olcsó cigarettájából, köpködött, simogatta az állát tömpe ujjú, vörös kezével, és makacsul bámulta a földet. Kissé duzzadt szemű leány ült mellette, kendője alól előbukkant egy hajtincse Sápadt és megfáradt orcáján sem remény, sem kívánság nem tükröződött. Arca hideg volt és közönyös. Csupán bánatos »ötét szemében rejtőzött valami fájó, valami kimondhatatlan. Türelmesen váltogatta sáros, csizmába bújtatott, rövid lábait, azon iparkodott, hogy nekivesse hátát a szélnek, és folyvást a legény porcogós, fehér fülét nézte. Halkan neszezve sodródtak végik a levelek a peronon, halomba gyűlve szomorúan suttogták el a bánatukat, aztán felkapta őket a szél, újra ott kavarogtak a vizes föld felett, majd belecsapődtak a tócsákba, s a vízre lapulva elcsöndesedtek. Nedves, fagyos volt köröskörül minden ... — Lám no, hogy fordult a sorom, mi? — szólalt meg egyszer csak a legény, és a szája, de csak a szája mosolyra húzódott. — Az én dolgom most már rendjén van! Mi köt engem a kolhozhoz? A ház? A ház hadd maradjon az anyámnak meg a nénémnek, nem sajnálom. Eztán a területi székvárosban lakom, edzőt adnak mellém, meg lakást Is kapok ... Micsoda súlyemelők akadnak mifelénk? Voltam versenyeken, láttam én: s a legjobbak is alig ütik meg az elsőosztályú szintet. Én meg egyből kinyomom. Érted? — És velem hogyan lesz? — kérdezte halkan a lány. — Veled? — A legény a lányra sandított, és köhintett. — Megmondtam már. Körülnézek, és visszajövök. Most sürget az idő... Rekordokat kell döntenem. Elnézek Moszkvába is, majd megmutatom én... Csak egyet sajnálok: hogy azelőtt nem ismertem ki ennek a fortélyát. Hej, ha már régen .. . Hogy élnek ott a sportolók! Edzenek .. De nekem benső erőm van. Várjál csak: valamennyiűknél többet nyomok ki majd. Külföldre is elmegyek, aranyéletem lesz, az ám! Igen .. Aztán visszajövök hozzád ... Maid ... megírom. A távolban felhangzott a vonat halk, tompa zakatolása; a borongós nap csüggedt csöndjét megtörte a mozdony vékony, elnyújtott sípolása. Kicsapódott az állomás ajtaja, s az állomásfőnök, álmos arcát köpenygallérja mögé rejtve, megjelent a peronon. Piros tányérsapkáján sötét olajfoltok éktelenkedtek. A két magányos utasra sandított, cigarettát szedett elő, az ujjai között nyomogatta, megszagolgatta, majd felpillantva az égre, ismét eldugta a zsebébe. Aztán ásított és rekedt hangon megkérdezte : — Hányas vagon? A legény nehézkesen arra fordította vastag, tömzsi nyakán ülő fejét, megszemlélte az állomásfőnök új sárcipőjét, és előkereste a jegyét. — Kilences. Aztán mér? ... — No jó... — mormogta a vasutas, és megint ásított. — Kilences, azt mondod? Úgy... a kilences. Kutyaidő van. Brrr ... Megfordult, s a tócsákat kerülgetve, a poggyászmegőrzőhöz ballagott. A vonat előbukkant az erdő mögül, gyorsan közeledett, lassított, és kimerültén, vékonyan sípolt még egyet. A legény felállt, elhajította a cigarettát, és a lányra nézett Az erőnek erejével mosolyogni igyekezett, de remegő ajka nem engedelmeskedett. — No ebből elég 1 — dörmögte a legény, miközben lehajolt a bőröndjéért. Hallod? Elég, ha mondom! Lassan baktattak végig a peronon a vonat felé. A lány szomjasan fürkészte a legény arcát, kabátujjába kapaszkodott, és akadozva hadarta: — Aztán vigyázz ott magadra, nehogy túl nagyot emelj... Még megszakad valamelyik izmod Légy óvatos, nehogy túlfeszítsd magad . .. Én meg? Én várni foglak! Kereslek majd az újságokban... Ne aggódj érettem. Csak azért sírok, merthogy szeretlek, és azt hiszem . . — No, most már vége legyen 1 — mordult fel a legény. — Megmondtam : visszajövök Megremegett a föld, ahogy a mozdony eldübörgött melletttük; forró, nedves pára csapta meg őket. Egyre lassabban és lassabban gördültek a mozdony után a fáradt (Folytatás a 15. oldalon)
