A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-10 / 50. szám
\ A gazdag, varázsos kongói folkíór nyomában Nem lehet pontosan tudni, mi lett a sorsa Paul Mouchietenek, a kiváló kongói etnográfusnak abban az Iszonyatos zűrzavarban, amely ma a kongói helyzetet jellemzi. Cikke azonban — melyet az Inosztrannaja Lityeratúra című szovjet folyóirat egyik legutóbbi száma nyomán ismertetünk — érdekes képet ad nemcsak Kongó sokat szenvedett népeinek gazdag népi kultúrájáról, hanem az afrikai folklór keletkezéséről és fejlődéséről is. A KONGÓI VAROSOK KÖNYVTÁRAIBAN — írja Mouchiete — sok olyan könyvet lehet találni, amelyek felületesen ábrázolják Kongó népeinek életét és szokásait. Bőven vannak egzotikus útleírások is, ezek azonban általában nem adnak reális, igaz képet a nép életéről. Pedig van igazi kongói irodalom, csak nagyon nehéz osztályozni, mert a kutató rendelkezésére jóformán egyáltalán nem állnak írásos sző vegek. Kongó népeinek sajátságos, gazdag és varázsos népi irodalma van, mely hosszú történelmi fejlődés után, igen eredeti és érdekes formákban jutott el a mai időkig. És ez a szóbeli irodalom ma Is szüntelenül változik, gazdagodik, fejlődik. ... Este. A hamvadó tfiz körül összegyűlnek a falu lakói, körülveszik a törzs vé-A baluba nép művészetéből: Nő, faszobor neit. És itt, a tam-tam ütemes dobogása mellett születik a művészet: tehetséges költők tárják fel hallgatóik előtt azokat a művészi kincseket, amelyeket a régmúlt időben elődeik hoztak létre, s ezeknek a kincseknek az anyagából új, művészi szövetet szőnek, motívumaikból új meséket, dalokat, közmondásokat, találós kérdéseket alkotnak. Hogyan jutott el hozzánk ez a kultúrkincs? Melyek a jellemző vonásait? Csak anynyit tudunk, hogy ez az irodalom ösztönösen keletkezett, és legfőbb sajátosságai: a gazdag szimbolika, a tanító tendecia s az a törekvés, hogy a hallgatókat a múlt hősi példáján lelkesítse. A SZERZŐ SZEMÉLYE ezekben a népi irodalmi alkotásokban ismeretlen. Keletkezésük — például — a következőképpen zajlik le: Ül egy halász a csónakjában, s míg a zsákmányra vár, dalokat improvizál. A halász dalát mások is hallgatják. Eltelik egykét év, s a dal, a különböző dalosok ajkán, tradicionális formákat ölt, hogyományos fordulatokkal gazdagodik, folklórra válik. Ez az átmenet az egyéni alkotástól a kollektív művészi termékhez teljesen ösztönösen zajlik le. A művészi alkotás szülője annyira egybeolvad a hallgatóságával, hogy bizonyos idő múltán a hallgatók teljesen elfelejtik a költő személyét, és az alkotás a törzs közös kincsévé válik. A dal vagy mese az ősök ajándékának tűnik, s senki sem merészelné, hogy igényt tartson a szerző dicsőségére. A ma elterjedt mesék tartalma — általában — ismert anyagból áll össze. Az elbeszélő azonban gyakran új variánsokat gondol ki. A hallgatók sem maradnak passzívak. Tapsolnak, énekelnek, táncolnak, időnként felkiáltanak. Mindez változatossá teszi az elbeszélést, olyan benyomást kelt, mintha dinamikus párbeszédet hallgatnánk. A dalok és a táncok, melyek megszakítják az elbeszélést, nem szakítják el a mese fonalát, nem rombolják szét egységét. Ellenkezőleg: ezek a sajátos közjátékok még inkább rögzítik az emlékezetben a dallamot, a ritmust, a tartalmát. BÁR NAGYON NEHÉZ OSZTÁLYOZNI a kongói folklór kincseit — Írja a továbbiakban Mouchiete — néhány műfait határozottan meg lehet különböztetni. Ezek: az állattörténetek írnél vekben a gyenge feltétlenül legyőzni az erőset, az antilop okvetlenül túlíár a sonnc^ i az emberek és az állatok viszonyáról szőlő mesék, az embe-A baluba nép müvészetéb öl: Koldusasszony, faszobor rek és a szellemek, az emberek és az ősök találkozásiról szóló történetek és a lírai (szerelmi- és gyász-) dalok, valamint a munkadalok. Társadalmunk még csak formálódik — hangsúlyozza a kongói tudós — nemzeti kultúránkat ma még teljes egészében a dzungelbe rejtőzött falvak őrzik. Ünnepeken azonban a falusi lakosság nagy tömegekben árad a városok felé. S ilyenkor belemerülhetünk a folklór tengerének hullámaiba. Az idegen, aki csak egyszer is állott ennek a kavargó tengernek a partján, soha sem felejti el azt, amit itt látott és hallott. Nagyon nehéz feladat előtt áll a kongói értelmiség. Valásággal embertelenül nehéz problémákat kell megoldanunk, ha gondolatainkat, az általunk összegyűjtött népi kincseket a nagy tömegek közkincsévé akarjuk tenni. Soknyelvű népcsoportok közepette élünk. S a különböző népcsoportok állandóan keverednek, új nyelvjárások, dialektusok jönnek szinte folytonoson létre. Az iskolákban tanított európai nyelveket az analfabéta lakosság nagy tömegei nem értik. NAGY BAJ AZ IS, hogy azokban az esetekben, amikor Afrika az európai kultúrával érintkezik, az európai kultúra legtöbbször meghamisított, a gyarmatosítóknak megfelelő formában jelentkezik, Nekünk azonban — írja cikke befejező részében Mouchiete — kapcsolatot kell teremtenünk a másik Európával, az igazi európai kultúrával. Van egy afrikai közmondás, amely így szól: „A gyermek, akit az anya mellében hord, egyedül az anyáé. Amikor azonban a világra jön, akkor már mindenkié”. Nem lehet szembeállítani egymással az afrikai és az európai kultúrát. Mindkettő — az emberiség közös kincse. De ahhoz, hogy a gazdag tradíciójú, értékes, sok évszázadra visszatekintő kongói kultúrát felszínre hozzák, az emberiség közkincsévé tegyék, további fejlődését elősegítsék, mindenekelőtt szabadságra, Kongó teljes függetlenségére van szükség. K. Zs. 14
