A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-10 / 50. szám
50 Herbert Wohlert (NDK): Ipari tanuló (litográfia) NAGYKÖVESDEN Cigányszúró, szederinda a mohos, komor szikla, galagonya, egy-két csipkebokor búsul a kövesdi hogy tetején, ahol a csonkavár áll magában, (benne bagoly tanyázik] elnyúltam a fal árnyékában. A meghitt csend, amely kórom terült lágyan, oly jól esett, miként égő napmelegben vándornak egy korty víz, szinte elfeledtem szürke napjaimnak parányi gondjait. Fülembe csengett a tücsök hangja, amit szeretek hallgatni, mint gyerek az óra ketyegését. Észre se vettem s nyugvóra tért a nap. Felettem denevér suhant át megrezegtetve az alkony üszkös hamvát. TÖRÖK ELEMÉR oe/(?//*/ Őszi színek Szőke lány lépdel a türkizkék épületek között. Kerülgeti az árnyéktöcsákat, hunyorog, s szelíden fogadja az ősz almail-, latát. Megy az óriási tömbházak között, kicsi iráttáskával, amelyben papírok zümn,.. vek. Az egyik vádaskodóan ciripeli: — Nálunk rettenetes dolog történt! Reggel, mikor a lakók felébredtek, hatalmas harcsafej meredt a rájuk a ládából. Tátva volt a szája, s a bajusza csüngött, akár az ostor! — Restellje magát! — dörmögi egy öreg számla. — Minden finciri dologgal trappolnak a lánykához! — Az már igaz! — szekundál az új fürdőkazán kiutalója. — Pedig a kicsi házmesterünknek rengeteg épülete van! Az egész utcáért ő felel! Így zizegnek a papírok, de a lány nem figyel rájuk. Megy a járdán, s almaillatű gondolatok zsongnak benne. Mert csöndes szóval el lehet csitítani a haragot, ellenben a nyolc szám alatt a postás kisfia most kap fogat, s oda be kell kukkantania. Egy lány lépdel az utcán... Én ismerem őt! Meglestem egyszer rég, amikor a pici szoba padlóján feküdt s szemében kék hullámocskák emelkedtek; láttom többedmagáva! kézen fogva (tán vele is voltam), amikor bűvös utcákon követte szüleit. S hallom a vice nyikorgó hangját is: — Hat gyerek van?i Akkor nem kiadó! Menjenek a strékken túlra! A lány emlékezőn hunyorog, arcát jóságossá teszi a tapasztalás. Közben észre sem veszi, hogy az egyik épület erkélyéről hirtelen beúszik a kiterített perzsaszőnyeg: pa.írok csődülnek össze ijedten a seprűk között, s mint a friss huzat száll a hang egyik emeletről a másikra. — Jön a kicsi gondnok! — jön! És utolszor szétnéznek, hogy mit lehet elsimítani. Mert nagyon kedvelik, s jaj, nem szeretnék megbántani!... Öreg festő hajladozik a piactér sarkán. A fény ferdén dől a vászonnak, s egy nyaláb a' piktor halántékát súrolja. Hunyorog, fürkészi a tájat. Arca csupa egymásba torlódó árok, melyet az élet hüvelykujjal mélyített; áll, áll, mint aki számba veszi a színeket; a szurok kék gőzét, az új palota alumíniumszürkéjét, a faleveleket, amelyek csilingelően gurulnak, akár az ötfillére, ek. Odább terebélyes gesztenyefa. Agai között beszórcdik a fény, s a levelek alól, amelyek ezer árnyalatban villognak, lila törzs bukkan elő. Az öreg festő szeme egyre szűkül, leeresztett ajka mt rameg. Aztán alig hallhatót sóhcity szippant a gyümöicsillatú levegőből, s az ecset ugrálni kezd a palettán. Tégla rakás mögé hőzódoti — nem szereti, ha zavar* ják, S most gyorsai: rakja fel a festéket, áhí.atosan, mim aki utolsó csepp vérével dolgozik.». Ajkát nekifeledkezőn leen en di, homlokán apró csöppek csil* lógnak. És fest, fest... Így sze* réti, egymagában, mikor senajj sincs közelben. — Juj, de szép. A festő felrebben. Csizmás gyermeklány áll mögötte és na« vet. — Nem tetszik eladni? És újra nevet Nevet az hp ó‘ egérfogával. Még a kendője, a csizmája is kacag. — Igazán, megveszem! A festő felrak még egy két foltot, aztán visszafordul. — Eladom. Tizennyolc lej..« És fest és mosolyog. Biztosan' ennyi pénze sem lesz a kis csíznek, s tovaröppen! És a nagy csendre későbbmeg is fordul. A lányka azonban ott áll, tenyerén a magasra rakott egylejesekkel. — Tessék má elvenni! Hiszen nem is alkudtam! És az arca csupa öröm, csupa lángolás. A festő pedig nézi a képet, nézi az előrenyújtott kezecskét, és remegő kézzel átnyújtja a kislánynak. Az pedig trappolni kezd a teherkocsi felé, ahonnan a kollektivisták integetnek türelmetlenül. BÁLINT TIBOR 9
