A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-03 / 49. szám
Körülbelül egy óra telhetett el. Egyszeri nben éles fény vakított el bennünket Tíz hatalmas reflektor pásztázta sugárkévéivel az eget. Amikor szemünk -megszokta az erős fényt, a látóhatáron néhány ezüst szitakötőt pillantottunk meg. Ezzel egyidejűleg alig hallható motorzűgásra lettünk figyelmesek. — Már jönnek — mondta Nóra izgatottan. — Igenl — válaszoltam halkan. És a nvii“!»'ról felénk tartó átíró szitaKö’ök lassan fecskékké, majd sólymoké nőttek. Egyre közeleV és közelebb értek... Egy, kettő, három, négy. . . öt, hat. . . hét, --yolc, kilenc, tíz... Egész raj, ékalakba fejlődve, akér húzáskor a darvak! — Oda nézzen, még ott is! — kiáltott fel Nóra. Ugyanolyan erősségű repülőraj közeledett dél felől is. — És északról 1... Fülsiketítő motorzúgás töltötte be a levegőt. A nyugati repülőraj egyenesen a kráter felé tartott, az északi meg a déli enyhe ívben kelet felé fordult, hogy átrepülje a várost és ledobhassa a bombáit közvetlenül az első raj után ... — Néhány perc múlva még hírmondónk sem marad — jegyezte meg Nóra. Eszembe jutott szökési tervünk, azonban továbbra is úgy álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába ... A repülőgépek már olyan közel voltak, hogy a fényszórók vakító fényében világosan láttam a szárnyukon lévő vörös csillagokat. — Nagyon furcsa — jegyezte meg Nóra —, hogy mr. Bailley messzehordó ágyúi nem lépnek működésbe. Hisz a repülők már lőtávolságban vannak. Miért hallgat a város? — Mi az, talán már lelőve szeretné látni azokat az ezüst madarakat? — kérdeztem meg tréfásan. — Szeretném, ha már végre megkezdődne ... Éppen úgy, mint maga Ez igaz volt. Gyötört a kíváncsiság. Szerettem volna már mielőbb megtudni, mit tartogat a sors számunkra, szeretném végre látni mr. Bailley fegyvereinek erejét. Nem kellett sokáig várakoznom. A törésekben az árnyak megmozdultak. Láttam, amint megtöltik az ágyúkat. Dörrenést azonban egyáltalán nem hallottam. — Pneumatikus ágyúk és levegőtöltetű lövedékeket lőnek ki. — magyarázta Nóra. — Levegőtöltetű lövedékek? — Mi az? ■— kérdeztem és feszülten figyeltem, mikor találják el a bombázókat. A levegőtöltetű lövedékek hatása azonban egészen más formában mutatkozott meg. — Ne felfelé, hanem lefelé nézzen — figyelmeztetett Nóra. Letekintettem a mélybe és láttam, hogy a fehér hómezőről sűrű porhó emelkedik a magasba. — Mi akar ez lenni? — kérdeztem és egyszeriben nevethetnékem támadt. De mi ez? Azon a helyen, ahova a lövedék becsapódott egyszeriben forrni kezdett a hó. Hatalmas kavargó gőzgomolyag keletkezett, mely a következő pillanatban óriási sipítással és robbanással a magasba csapott. Úgy festett az egész, mintha a hóspirális egész az égboltozatig röppent volna föl s ott gyorsan szétfolyt, azután növekedni kezdett, majd pusztító hóförgeteggé változott. Béilley hófúvást idézett elő. Tekintetem a repülőgépekre siklott. Az egyre emelkedő fehér fal gyorsan közeledett feléjük. Az élen repülő gép egyszeriben megbillent, egy kört írt le, majd mint a viharkergette őszi falevél, eltűnt a távolban. Utána a második, a harmadik. Néhány másodperc múlva az egész raj a levegőben keringett. Az égboltot szürkés ködfátyol borította. Amikor végre a köd szétoszlott, az égbolt ugyanolyan üres volt, mint máskor. A hold éles csőrével egy kinyúló sziklába kapaszkodott, mintha attól félne, ő is a repülőgépek szomorú sorsára jut... Egészen elkábultam a látottaktól, hideg borzongás futott végig a hátamon. Nóra a falnak támaszkodott és mereven abba az irányba nézett, ahol néhány perccel ezelőtt még büszkén keringtek az acélmadarak. Majd fölsóhajtott. Hangjában ismét reménytelenség csengett: — Mr. Bailleyvel nehéz harcolni... Ez az eredménye ... — Ez még nem a vég, ez csak a kezdet! — feleltem, de ebben a pillanatban rajtam is erőt vett a kétségbeesés —, remélem, csakhamar meglátjuk a további fejleményeket. — Azt hiszem, már nemigen látunk meg semmit — felelte a lány. — Csak a bolond vállalkoznak egy második támadásra. Nórának Igaza volt: a támadás nem ismétlődött meg. Először föl kell eszmélni a vereségből, és ki kell értékelni a csata tapasztalatait. Továbbra is az erkélyen maradtunk és nyugat felé néztünk .... Szemléltető lecke A szovjet bombázók berepülését követő második napon a támadás megismétlődött. Nórával a laboratóriumban ültünk, amikor egyszeriben felharsant a riasztócsengő Egymásra néztünk, letettük a kezünkben lévő fémcsöveket és az erkélyre futottunk. Tizenkét óra volt. Az égboltot szürke felhőfüggöny borította. Nagy magasságban fölöttünk egyetlen bombázó körözött. Nem láttuk, csak a zúgását hallottuk. Megértettem, repülőink taktikáját. Az alacsonyan lévő felhők védelmében, nagy magasságban akarták megközelíteni a célt. Hadvezetőségünk nyilván most nem szándékszik nagyobb erőket bevetni. Az adott feltételek között ez volt a legésszerűbb taktika. Sajnos, azonban ez sem vezetett eredményre. Mr. Bailley valóban a viharok ura volt. Még mielőtt a repülőgép elérte volna a zenitet, működésbe léptek az óriási ventilátorok, melyek erős levegőoszlopot sugároztak az égbolt felé. Ez a lég- faltörő kos áttörte a felhőket, nyomában láthatóvá vált a kék égboltozat... És a repülőgép? Meg sem pillanthattuk. A kavargó fergeteg üvöltésében a ki-kihagyó motor elcsukló hangját hallhattuk csupán. A vihar a felhőkkel együtt messze söpörte a repülőgépet... Aznap a rádióból értesültem az első támadás eredményéről. Ha hadászati okokból az áldozatok számát nem titkolták el, mint ahogy azt Bailley állította, légierőnk nem szenvedett oly nagy veszteséget, ahogy gondoltam. Három pilóta elpusztult, hat megsebesült és két bombázógép lezuhant. A gépek nagy részének sikerült a veszélyes körzetből elmenekülnie. Ezek a veszteségek azonban semmiképp sem törték meg katonáink harci szellemét. A kormány kijelentette, hogy az ellenség teljes megsemmisítéséig folytatni fogjuk a harcot. — Majd meglátjuk, hogy ki, kit pusztít el! — jelentette ki magabiztosan Bailley. — Még mindent nem kóstoltak meg, amit számukra készítettem. A következő napokban megismétlődtek a repülőtámadások. Sajnos, azonban mindig eredménytelenül. A rádiólokátorok már jóval a támadás előtt jelezték a repülők közeledtét. A légörvény azután ismét visszavetette őket. Aj-Tojón orrlyukát megismerte az egész világ. Most már nem szívta be a levegőt, ne hogy egyúttal a repülőgépekkel együtt a bombákat is magába szippantsa, hanem szorgalmasan kifelé fújta. Végül pilótáink valószínűleg meggyőződtek róla, hogy a földalatti várost a levegőn keresztül lehetetlen bevenni. A repülőtámadásokat beszüntették. — Megjött az eszük —* jelentette ki Bailley — kár a levegőért. Bizony elég sokat el kellett fecsérelnem! No nem baj, minden háború pénzbe kerül; különben is a levegőmet ismét visszaszerzem. jönnek ők még térdencsűszva kegyelemért! Könyörögni fognak egyetlen korty levegőért! A következő napok feszült várakozásban teltek el. Az őrszemek továbbra is megfigyelő helyükön állottak, azonban a városkában már néhány hete a megszokott ütemben folyt az élet. Az egyik éjjel e nyugalmat távoli ágyúdörgés szakította félbe. A becsapódásokat azonban nem hallottam. Gyorsan felöltöztem és kifutottam a folyosóra. Ott váratlanul Bailleyvel találkoztam. — Úgy látom, az ön elvtársai fáradhatatlanak — sziszegte mérgesen. — Meszszehordó ágyúkat vontattak ide, így akarnak elpusztítani. Ostobák! Nem értik, hogy így csak a világ pusztulását siettetik. Most már nem kell titkolnom, hogy ön a foglyom. Jöjjön velem a rádióállomásra. szükségem van magára. — Táviratot fog küldeni — parancsolta a fülkében Lucenak. Luce az adókészülékhez ült. Bailley diktálni kezdett: (Folytatjuk) 10
