A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-11-19 / 47. szám

MÁCS JÓZSEF:

Vonaton

Szeretek utazni. Komáromból járok be Bratislavába. Megszokott helyem a második kocsi egyik sarkában van. Közvetlen az ablaknál. Abban lelem a kedvem, hogy figyelem az utasokat. A nénikék összedugják a fejüket és beszélgetnek, a fiatalabbak kártyáznak, a komolyabbak pedig olvasással töltik az idejüket.

Ezek után következnek azok, akik örökké helyet keresnek s vándorolnak fülkétől fülkéig. Belesnek az ablakon, behajolnak az ajtón, úgy tesznek, mintha leülnének, de az utolsó pillanatban mégis meggondolják magukat.

Bevallom, mulatok a különös vándorokon. És dühösen pislogok a szemtele. pekre, akik így biztatják egymást:

.— Oda menjünk, ott jő nőéi vanl

Ilyenkor igyekszem komor arcot vágni. Elvégre tizennyolc éves lány vagyok, gépírónői tisztségben. A sunyiknak, ravaszoknak inkább megbocsátok. Ök finomabban közelednek felém. A minap is, az egyik hórihorgas legény úgy közelített meg, mintha esze ágában sem lenne helyet foglalni az ablaknál.

Elnézett a fejem fölött, aztán szándékosan belémütődött, és sietve bocsánatot kért.

— Szabad itt ez a hely? — kérdezte később.

— Tessék — húzódtam jobban az ablakhoz, és lopva néztem a legényt. Magamban nevet is adtam neki: Illedelmes.

Újságot vett elő a táskájából, elmerült az olvasásban, szeme körül és a homlokán remegtek a ráncok. Tíz percig bírta játszani a komolyat. Utána észrevettem, hogy rám-rám pislant. Feszengett a helyén. Nem tudta, hogyan kezdje az ismerkedést. Megsajnáltam. Segítettem rajta Leejtettem a zsebkendőmet. Valósággal ugrott érte. Reszkető kézzel nyújtotta felém.

— Köszönöm — mondtam halálos komolyan, és elfordítottam a fejem. Kinéztem az ablakon. Az esti hűvösség átsütött az üveglapon. Homály és fény tükrében lestem Illedelmest.

Felcsillant a szeme. Félreértette a mozdulatomat. A zsebkendő elejtésében felhívást sejtett a keringőre.

— Hová utazik?

— Komáromba — feleltem.

Belevörösödött az izgalomba.

— Milyen különös véletlen! Én is oda utazom ... Komáromba. Szolgálati ügyben.

— örvendek.

Kicsit várt, mintha, latolgatott volna. Mitévő legyen? Közben hosszan nézett rám. Perzselt a tekintete.

— Nem találkozhatnánk? — nyögte ki végre.

— Nem — utasítottam el hűvösen az ajánlatát, és adtam a sértődöttet. Lebigygyesztettem az ajkam. Ugyan, mit gondol rólam ez a hórihorgas alak?

Illedelmes zavartan visszavonult. Verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Érthető! Ment volna tovább, rácsapni egy könnyebb zsákmányra, de nem volt mersze. Kínlódott előttem csatavesztetten Komáromig.

Ö, vándorok. Gyűrűs daliák. Könnyen, pihenten szakadnak ki az otthon unalmából. Ezek a legveszedelmesebbek. Még fel sem ugrottak a vonatra, máris forog a szemük. Lesnek a prédára. Ragadnának a fiatal lányokhoz, mint légy a fogóra.

Tegnap egy ilyen gyűrűs férfi ült le velem szemben. Akkor villant ujján utoljára az arany, amikor letette a táskáját. Aztán a gyűrű nyomtalanul eltűnt. Talán a belső zsebébe vándorolt... Elkereszteltem nyomban Bűvésznek.

Alacsony, zömök férfi volt, kerek arcú, ábrándos szemű és feltűnően nyugtalan. Alig helyezkedett kényelembe, máris ismerkedni akart.

— Komáromba?

Biccentettem s ezzel félbeszakadt a társalgás. Jött a kalauz, kezelte a jegyeket.

— Szintén szolgálati ügyben?

— Talán — ültettem lóra, és mosolyogtam a szemébe.

Negyven éves lehetett, nem vetette ki mindjárt a kártyát. Előbb csak tapogatódzott: hol dolgozom, mi a szenvedélyem stb. Magáról is beszélt. Kutatóintézetben dolgozik. Zenerajongó.

Befelé kacagtam, mert már kihámoztam szavaiból, hová akar vinni. De még nem győződött meg mindenről, szívta a finom cigarettákat és fújta szemembe a füstöt.

— Szobája van?

— Sajnos__

— Ne féljen, én elintézem. Biztosra veheti.

— Milyen kedves! Nem is tudom, mivel viszonozzam a szívességét?

— Emberek vagyunk!

Hallgattunk néhány percet. Bűvész hosszan, szótlanul nézte a vidéket. Az arca nagy elégedettségről árulkodott. Mintha ezt fejezte volna ki: milyen kö-: rültekintő az élet. Rejtélyes módon bár, de összehozza a rokonlelkeket. Egymás karjaiba kergeti őket. Látom, itt van ez a kislány. A nevét sem tudom, ő sem tudja az enyémet, mégis megbízik bennem. Velem lntézteti el a szobáját.

Beleuntam a hosszú tűnődésbe, ugrat-; tam tovább.

— Érdekli a szenvedélyem? — mond-' tam halkan, és szerényen lesütöttem á szemem.

— Nagyon érdekel.

— Nos, hát szeretem a táncot.

— Gondoltam.

— A hangulatvilágítást. s

— Nagyszerű.

Mikor idáig értem, készakarva zavarba jöttem, mintha mondtam volna is, nem is, amit akartam, csak azután nyögtem ki:

— Rajongok a jő társaságért... a zenéért ... Nem vetek meg egy-egy pohár jó bort. Romantikus lélek vagyok. Édesanyám haragszik rám ezért. Ha beszélgetünk és kitárom előte a szivem, elégedetlenül csóválja a fejét. Nem vezet ez jóra, lányom. A férfiak kiszámíthatatlanok, vigyázz! Talán igaza is van...

— Tévedés. A mai fiatal már más, mint a tegnapi volt. Élni, nevetni, szórakozni akar — magyarázta Bűvész szenvedéllyel.

— Nem mindegyik. Sári például nem olyan.

— Ki az a Sári?

— A legjobb barátnőm. Érsekújvárott

Andrásy Tibor rajza

10