A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-19 / 47. szám
■(0.gy röhögő oz helyzet a következő, polgártárs: Elmegy az ember moziba — gyanútlanul —, azt mondja az asszonykájának, hogy: na, gyere mama, megnézzük a „12 haragos férfit." Megveszi az ember a jegyet, ahogy egy becsületes polgárhoz illik, nyalókát vesz a feleségének vagy csokoládét — élvezd a szellemi kirándulást, mamuska, mondja neki kedveskedve, mert jó férj és családapa — és beül a helyére. Körülnéz. Megállapítja, hogy teli a moziterem, minden jegy elkelt, a film tehát valószínűleg jó lesz Fészkelödik, elrendezi a felöltőjét a térdén, megkeresi az asszony kezét és megszorítja: „Na, mama, hát lássuk azokat a haragos férfiakat'.” Az asszonykája is izgatott, lelki gyönyörökre vár, és ilyenkor még szeretetreméltóbb, mint máskor, mert kissé kipirul a várakozástól, azonkívül eszébe jut, hogy hogyan volt az, amikor először mentek együtt moziba. Mfigát fiatalember a kutya sem fedezi fel ott az első sorokban, erre becsületszavamat adom ... Ha nem lenne a röhögő ifjak közül való, megnéztük volna a filmet az aszszonykámmal és nyugodtan hazamentünk volna anélkül, hogy magát megismernénk. Csakhát a sors nem tagadta meg tőlünk a kegyet, hogy megismerjük. Tudja, fiatalember, a sors néha kérlelhetetlen, sőt kegyetlen ... Határozottan emlékezem, hogy valami lelki konfliktus története pergett a vásznon — gyűlölettől égő szemek, elkomorult arcok, és hasonlóak — amikor először felnevetett. Illetve nem is volt az még nevetés, csak amolyan szárnypróbálgatás féle, amikor maga egészen megdöbbentő fejhangon, de azért dallamosan azt mondta, hogy hihihi__ Persze mindenkit meglepett a tény, hogy a vásznon látottak magának nevetségesek és többen gondolkodás nélkül elnevették magukat. Ni csak, mondták, milyen nevetséges, hogy ennek a pasinak ez nevetséges ... Maga pedig — valljuk be őszintén — elszabadult... Megmutatom, gondolta bizonyára magában, megmutatom ezeknek itt — mármint nekem meg a mamának meg a többieknek, hogyan tudok én nevetni. És végigpróbálta az egész skálát.. . Magas fejhangon vihogott, heherészett, tátott szájjal, mélyről a torokból, szakszerűen hahotázott, aztán 'megállapodott egy tónusnál, egy hangszínezetnél és egy artikulátlan szótagnál, ami folyamatosan így hangzott: bruhuhuhu ... Ekkor már mindenki tudta, hogy maga nem a filmen nevet, — azon nem is volt mit nevetnie —, hanem csak úgy, Vart pour l’art, nevet... mert nagyon tud nevetni, mert maga egy nevető bajnok. — Te, mama — mondtam a feleségemnek —, hiszen mi ezt a fiatalembert ismerjük! A korzón is ez szokott nevetni, tudod, amikor az összes sétáltatott kutyák csaholni kezdenek és szűkölve tépik a bőrszíjakat, amely a gazdájukhoz köti őket. — Ezután aztán már — őszintén megmondom — nem érdekelt túlságosan, fiataléra-? bér. Sőt — bocsássanak meg érte — határozottan bosszantani kezdett. — Ejnye, mama — mondtam —, lássuk be, mi azért jöttünk, hogy tizenkét haragos embert lássunk és nem azért, hogy mi legyünk haragosak a végén. Mégis csak micsoda dolog ez...! És határozott ellenszenvet éreztünk maga ellen, fiatalember. — Mit vihog — mondta a mama haragosan, — mit vihog állandóan, mint egy fakutya. De mégis a barátai leplezték le. Amikor már nem bírt nevetni, csak ült pihegve, lihegve és kimerültén a helyén, így biztatták: — Röhögj még, Bunkófejü —: mondták —, röhögj még, mert berozsdásodnak a mukik körülöttünk! De hiszen... De hiszen maga nem nevet, fiatalember, maga röhög. Röhög ... — Nem — mondta a feleségem is —, ez nem nevetési mert az embernek erős indulatai támadnak tőle. Egyet ajánlok. Ha magának ezt muszáj csinálnia, ha magának életszükséglet a röhögés, akkor menjen ki a ligetfalusi parkba, télen, amikor a csupasz fákat vastag hóréteg borítja és röhögjön bele ebbe a fehér puhaságba, ahol nem jár senki... Röhögjön mindaddig, amíg nem lát maga felé jönni, két szélesvállú, szálas férfit> csíkos kényszerzubbonyt len-í getve. Fiatalember...! DUBA GYULA m dolgozik a cigarettagyárban. Levelezünk. Legutóbb tanácsot kért tőlem. Tetszik neki egy fiú. Megismerkedtek. Moziba mentek először, s a fiú már akkor este csókolózni akart. A másik randevún meg már mást Is követelt. De Sári nem engedett. A fiú faképnél hagyta. Hogy majd másoknál kereskedik, akinél könnyebben megy... Mit tanácsoljak neki? — Alkalmazkodjon. Feltétlenül ezt tanácsolja. Olyan felfogással, mint a Sárié, egy lány nem viheti sokra. —A legjobb barátnőm, nem taszíthatom könnyelműségbe. Azt írom neki, hogy olyan fiút válasszon magának, akinek céljai vannak... aki tud küzdeni valamiért ... aki komolyan veszi az életet. Bűvész meghökkenti a gondolkozásomban beállt hirtelen változás. Idegesen viszi szájához a cigarettát. — Előbb másképp beszélt. Bevallotta, hogy romantikus lélek. Nem veti meg az élvezeteket. Miért akarja hát visszatartani Sárit attól, ami magának is örömet szerez? <— Mert anyámra gondoltam. Azt hiszem, igaza van. A férfiak kiszámíthatatlanok. Nekem is tanácsra lenne szükségem. Segítene? — Készséggel. — Hogy is mondjam ... szerencsétlen vagyok. Nekem mindig olyan férfi jut ki, aki nős. Családja van. Felesége, gyermekei ... Otthon felej - a jeggyűrűjét, vagy eldugja, egyszóval szélhámoskodik . . Bűvésznek torkára forrt a szó. Elsápadt. Majd erőltetetten köhécselt. — Mit szól ehhez? Gyorsan összeszedte magát és fölényes mosollyal mondta: — Öh, kis romantikus ... Ilyen problémái nem lehetnek. Ne is beszéljen erről. Egyelőre az legyen a gondunk, hogy szobát szerezzünk. Nem maradhat kint éjszakára !... Aztán elviszem egy zenés mulatóba. — Nem maradhatnánk a szobában? Hangulatfénynél, kettesbenl Én lefeküdnék, maga meg leülne az ágyam szélére és szépeket mondana. Lehet, hogy elítéli az őszinteségemet. Elkönyveli, hogy no ez Is egy jó példány..s. — Dehogyis, dehogyis — hadarta Bű-) vész. — Maga a legtökéletesebb lány, akivel valaha is találkoztam. — Egymás után szívta a cigarettákat, az arca lán-í golt, a szeme tűzben éget. A vonat befutott a komáromi pályaud-i varra. És a romantikus kislány a peronon’ azt kérdezte Bűvésztől: — Maga nős? Kínosan, de tagadólag rázta a fejétw Nem mert a szemembe nézni. — Látja! Én sem utazom szolgálati ügyben. Itt lakom a városban, a hajógyár, szomszédságában. A szemébe nevettem és faképnél hagy-) tam ... Élvezem az utazást. Ismergetem az utazókat. Nagyszerűen érzem magam a kocsiban. Hanem amikor kiszállok s ballagok végig a szűk utcákon, keresnyés ízt érzek a számban. Mert mit gondolnak rólunk a férfiak? Apám hajógyári munkás és azt mondja; — Kislányom, becsületes munka és be-i csületes élet nélkül nem lehet boldogulni a szocializmusban 1 Igaza van. 11
