A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-05 / 45. szám
Elbúcsúztam Vinna vidékétől, bér akadt még ott sok dicső történet, de a hősi emlékek után az is érdekelt, miképpen virágzik a kultúra Kelet-Szlovákia magyarlakta vidékein. Kassa szép város. Fejlődő város. Pezsgő élet jellemzi. Körülötte, szinte szemmeliáthatő gyorsasággal új városrészek emelkednek, az egyre terjeszkedő Vasművekről nem is szólva, amelyik egymaga körülbelül húszezer ember számára nyújt majd biztos megélhetést. Ogy okoskodnak tehát, hogy ahol anynyi az ember, annyi a dolog, ott munka után kell a tánc, a dal, vigalom, kell a kultúra. Ezért határoztam úgy ezután azzal foglalkozom. Dehát miképpen foglalkozhat az ember olyasmivel, ami... nincs? Vagy legalábbis messze mögötte marad a nyugat-szlovákiai (Dunaszerdahely, Léva, Ojvár, Rimaszombat) csoportok teljesítményeinek. Pedig láttam én arrafelé sok szépet. Láttam virágzó földművesszövetkezeteket, jól működő állami gazdaságot, szép eredményeket felmutató baromfitenyészetet, csak éppen kultúra terén nem találkoztam kiemelkedő teljesítménnyel. Ha a Csemadok kassai helyi csoport színjátszó gárdája meg nem hív egy próbára, bizony semmi vigasztalót nem mondhatnék. A kassai próbán azonban jó volt látnom a lelkesedést, az igyekvést, tehetséget, az akadályokkal való bátor szembeszállást. Sajnos, azt kellett tapasztalnom, hogy a kedves és készséges kassai színjátszók erejüket és szabad idejüket olyan kevéssé aktuális színdarabokra pazarolják, mint a „Cigány”. Szép darab, jó munka, hasznos mondanivaló volt ez a maga idejében, dehát Szigligeti Ede még fiakeren kocsizott, ha sürgős dolga akadt, míg nekünk maholnap az automobil sem elég gyors jármű, noha száz kilométernél sebesebben száguld óránként. Tudomásul vehetnék végre — és ez mindegyik öntevékeny színjátszó csoportunknak szól —, hogy az idővel a színjátszás is halad, nemcsak a technika. No de a kassaiaktól legalább a jószándékot nem lehet elvitatni. Bizonygatták ugyan Nagyidán, hogy szép sikerrel játszották a Dódtt, a Kőszívű ember fiait, Szinán a Botcsinálta doktort, Dódít, Csikóst, a CSISZ helyi csoportja meg a Dandin A dóm vúnkádója A marathoni iutö szobra Kelet Keresem a kultúrát Györgyöt és a Néma leventét. Szepsiben ismét a Dódi hírével találkoztam (a tűzoltók műkedvelő csoportja készül felújítani). Míglécen „Éles Marikát” vitték sikerre, meg a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül“-t, de amikor arra került sor, hogy elbeszélgessek a közönséggel vagy a szereplőkkel, akkor ... Nagyidán négyen jelentünk meg (három helyi funkcionárius meg én). Szinán tizen voltunk. Am míg a szinaiak számára mentségül szolgálhat, hogy ugyanazon az estén váratlanul a CSISZ Járási szervezete is összehívta tagjait, addig Nagyidán súlyosbító körülmény, hogy a kíkézbesitett „jelenléti Ivet” kb. huszonötén aláírták. A beszélgetés azért itt is, ott is tanulságos volt, és talán meg is vigasztalódom az érdektelenséggel, ha a továbbiak folyamán nem nézelődöm faluszerte a helyi könyvtárak és az olvasók tábora után. Nos, könyvtár akadt mindenütt. Lakattal lezárt üveges szekrényben ezerezerkétszáz könyv. Látható, hogy gonddal és hozzáértéssel válogatta, aki odaküldte. Láttam a magyarnyelvű köhyvek között Fastot, Kukuőint, Heőkot, Egrit, Szabót, Gyurcsót, Bábit, Rácz Olivért. De nem láttam semmit az 1958 óta megjelent írásaikból. Egritől Soványka, Fény a faluban, Szabótól Első ajándék, Marci a csodakapus stb. Gyanúm támadt, hogy a szekrényt ki sem nyitották, mióta könyvtárrá léptették elő. Kulcsot kértem tehát, hogy a sárguló oldalakból többet értsek. Két helyen nem tudták, kinél van a kulcs, máshol azután kerültem a hasonló kényes helyzeteket. Azért ne higgyék, hogy a vidéken teljesen elhanyagolják az olvasást. Az egyik falusi trafikban éppen akkor vásároltam újságot, amikor az elárusítónő könyvet kölcsönzött egy fiatalembernek. Volt a pulton több olvasmány is. Kinyitottam vagy kettőt: Mikszáthtól a ### Dávid Teréz .Szlovákiában Felvétel a kassal rsemadok helyi csoport színjátszóinak próbájáról