A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-29 / 44. szám
Liszt Ferenc és Bartók Béla E hónapban világszerte megemlékeztek Liszt Ferenc születésének 150. és Bartók Béla születésének 00. évfordulójáról. A két nagy magyar zeneszerző emlékének nagyszabású zenei eseményekkel hódoltak. Magyarországon a nemzetközi Liszt-Bartók zongoraverseny és a Budapesti Zenei Hetek ünnepi műsora tette emlékezetessé a Liszt-Bartók évet. iyan mojik; E PERCBEN... (A XXII. kongresszus tiszteletére) Október tizenhét, tíz óra tizennyolc perc, fáradt fák hullatják rőtarany lombjukat, illan az ősz, árva a kert! És e percben, Moszkvában, hol rózsafelhő úszik az égen — férfiak, asszonyok száza tapsol és harsogja: „Partija!”; kiáltja: „Éljen!” És e percben jó apám hallgatja, miként rop nyugtalan táncot beteges szive, és valahol másutt, kertész járja a dérlepte parkot, hol villan a paletta megannyi színe. Halkszavú flótáján monoton skálákat mormol a patak, s kavargó örvényt vet a híd alatt; de én csak egyre nézem, csodálom a te drága, szép igéző szemedet! És a szilvaillatú osztályban kibomlott egy kislány szalagja, és a szomszéd zeneiskola orgonája a csendet véget nem érő, asztmás köhögésével zavarja. Októbert mutat a naptár, s a képes hetilapokban négereket, harcokat és tengereket látunk; tengereket: csodás háborgásában is oly fenséges, tükörsima hátú, égszínkék vizeket! A világ teljes gőzzel tör előre és balfelé forog; vernei vágyaink bilincsét vitézül szétzúztuk — halljátok, korok? Himalája bércei fölött repülünk, hajónk a Nautilus, melyen Nemo parancsnokol; fölfedjük túlsó felét a Holdnak, s a bolygók közt keressük: hol az elveszett édenkert, hol? Harmatos virágot tépünk a messzi Végán, hüs hajnalon albatroszok vérpiros leveleit olvasván! És e percben, Moszkvában, hol rózsafelhő úszik az égen — férfiak, asszonyok száza tapsol és harsogja: „Partija!”, kiáltja: „Éljen!” S az ezerráncú anyóka, hol a Dnyeszter, a Don vagy a Léna vize foly, fiára gondol, az űrhajósra, ki a csillagok között tejút-paripákat abrakot. S midőn büszke fejüket merészen kantárral ékesíti — az anyóka a hallgatagon didergő csillagok felé bús sóhaját repíti. És e percben, Moszkvában, hol rózsafelhő úszik az égen — férfiak, asszonyok száza tapsol és harsogja: „Partija!”, kiáltja: „Éljen!” Rájuk gondol a gyümölcskertész, ki századokon át termő fákat ültet, és rájuk gondol a mérnök, aki rakétákat épít s Tyitovot az űrbe lőtte. Rájuk gondol az építész, ki kilenc százkilencvenhatra várostervet készít, rájuk gondol a kisfiam, kit a rakéta a Holdba repít. Rájuk gondol öreg nagyanyám meg édesanyám — s rájuk gondol mindaz, ki ma gyermeket csókol! Október tizenhét, tíz óra tizennyolc perc, fáradt fák hullatják rőtarany lombjukat, illan az ősz, árva a kert! És e vérebén, Moszkvában, hol rószafelhő úszik az égen — férfiak, asszonyok száza tapsol és harsogja: „Partija!“, kiáltja: „Éljen!” Fordította: Péter László I 12
