A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-29 / 44. szám
mehetnének. Kérem, kísérie el őket — akkor ijedt meg Trézsi néni. — Kérem, én huszonöt éve nem voltam mozi ban. — Nagyon szép a mozi, meglátja, házinéni. jöjjön velünk, házinéni — könyörögtek a gyerekek, és cinkosan rámosolyogtak. — Ahogy tetszik parancsolni, szívesen. Majd a gyerekek megmutatják, hová kell menni. Hol ennek, hol annak a lakénak volt halaszthatatlan elfoglaltsága, és előfordult, hogy a napi program összetorlódott. — Gyerekek — nyugtatta őket ilyenkor Trézsi néni —, ma nem mehetünk a j-ingtspilre, mert Pistikét viszem oltani, és ott sokat kell várni. A Csóka néni kisbabájának meg mindennap kell a friss levegő, azt tudják. E helyett ma az udvaron futballozhatnak. A kis Csókáné újszülöttje két hónappal ezelőtt császárvágás segítségével jött^ a világra és vasgyúró természete nem tűrte a szobalevegőt. Érte lett Trézsi néni törzsvendég a parkban. Ha a fényesen nikkelezett kocsival megjelent, azonnal helyet szorítottak neki a pádon. Sose ült a középre. Szélére az életnek, szélére a padnak Egyik kezével végtelen gyengédséggel ringatta a kocsiban amúgy is alvó pufók kisdedet, a maikat ölébe ejtve, szelíd mosollyal hallgatta a többi asszony kötőtűinek csattogása közben véget nem érő, változatos történeteket: elszabott ruhákról, esti kártyapartikról, udvariatlan vökről, hálátlan menyekről. Trézsi néni soha nem vett részt a társalgásban, és réikor az egyik fiatalos nagymama őt is annak nézte és úgy is titulálta, akkor sem tiltakozott. De másnan korán reggel elment a nagyáruházba, és új ruhát meg kabátot kért magának. — Olyan nagymamának valót — tette hozzá magyarázólag. Aznap este a barnakeretes, ócska tükör éjfélig teljesített szolgálatot. Mikor a nyár már összeszedte eókmókját, a bérház gyerekeinek többsége szétszéledt az iskolába, és Trézsi néninek megcsappant a dolga Egv szőlőt érlelő, langyos délután az első emelet négyből a színész felesége állított be a házmesterlakásba. A kis konvhában paprikáscsirke csípős illata lengett, és az asztalon kettőnek volt megterítve. — Házinéni, van egy szabadjegyem a színházba, de nem jól érzem magam, menjen el helyettem. Nagyon szép darabot adnak, a férjem is játszik benne. T:-ézsi néni tűztől kipirult arca egy árnyalattal még pirosabb lett, ajkára gyerekes mosoly telepedett, és zavarában az asztalkendőt kezdte simítgatni. — Színházba, igen a színházba ... szívesen ... ott már voltam egyszer, még lánykoromban, az nagyon szép ... de ne tessék haragudni, ma nem lehet... ma nem mehetek .. . — Vendéget vár? — Hát igen... mtszik tudni... a múltkor megismerkedtem egy emberrel, nagyon rendes ember . kalauz. Özvegy, mint én; meg magános, mint én, és olyan sovány szegény, mindig vendéglőben kosztol. Mondta, hogy évek őta nem evett otthon főtt ételt, hát szóltam neki, jöjjön el, majd én főzök neki egy jó vacsorát. Aztán tegnap hozott is egy csirkét, hogy ő nem kívánhatja ingyen tőlem ... hát ezért, ne tessék haragudni, de ma nem lehet. .. máskor szívesen, köszönöm a jóságát, máskor szívesen ... Azzal csillogó szemmel emelte fel a rotyogó fazék fedelét, és gyengéden megkeverte a kalauz hozta- csirkedarabokat. A hivatalos írás szerint egy fél évvel ezelőtt, a valóságban aznap, másodszor halt meg a házibácsi. Csillag, láttad-e hajnalokon viharok temetését, véres, vágy színű szirmait elsuhanó tavaszoknak hullani csöndben, a kertben a kis cinegék ha vacognak s messze a szűz havason lilasóhajú nagy remegés ég?. Ott tüzet ont a nap ajka, fölugrik az éberen alvó zerge, neszez, szimatol, tovaszökken a párja felé, de megtorpan, hol a szikla mögött már várja cseléde; itt csak a távoli villám villog, az éjbe nyilalló. Itt csak a nyár szele nyargal: a fák közt fölcsap a szikra, meggyulladnak a szirmok, a hídon mspata dörg, és suttog a lány s a fiú, s a folyóból tompa dübörgés hint koraünnepi áhítatot lihegő szavaikra. Hajnalokon tavaszok lobogását láttad-e, Csillag? Őszi kép Ez már az ősz, kavargó falotnb lepi az utcát, amelyen, nagy gyerek, főtt kukoricával futsz át. Ez már az ősz, a kertből szemei reádnéznek, illata nem csorog már, csak színe hull a méznek. Ez már az ősz, a fű közt remegve fekszik ottan, meztelenül és fázán és kinccsel megrakottan. Ez már az ősz, a kormos szelet szemünkbe hajtó, valahol — közel? messze? — megcsikordul egy ajtó* Ez már az ősz, az ősz, a novemberestek ősze, sietve, lopva jön, hogy szerelmed betetőzze. Lányok a kávéházban Karcsú, törékeny alakjuk szinte elveszik az öblös, nagy fotelekben. Sonkát, süteményt és narancslét rendelnek. Mines ebben semmi említésre érdemes, de ha jobban oda figyelünk, talán mégis . . . Nagyon fiatalok még, tizenhat évesnél alig nézném őket többnek. Középiskolások, ipari tanulók lehetnek. Koruknak ellent mondó otthonossággal vetik le magukat az üléseken s mozdulataik keresett le zsergése sem illik kiáltó ifjúságukhoz. Feltűnő, hipermodern hajviselet, ceruzával erősen kihangsúlyozott meghosszab bitott szem, blazírt arckifejezés, cigaret ta és az elképzeléseik szerint lehető leg nagyvilágibb modor. Az arcukon látszik, hogy legalábbis Nizzába, a Riviérára képzelik magukat, divatos és méregdrága helyre, amint ép pen féltucai filmrendező szerződési aján latát utasították vissza s a másik fél tucatot most várják megbeszélésre. A fiatal pincér a vendégeknek kijáró udvarias mosollyal várja további rendelésüket, de én a mosolyában az udvariasságon kívül még valami mást is látok bujkálni. Olyasvalamit, amit a kislányok fel sem tételeznének, ami talán egyszeriben lemosná arcukról a módén fölényt, talán el is pirulnának. „Kis majmok, kis taknyosok” — ez csillog a pincér szeméből, mikor indul a megrendelt tejszínhabos dupla adag fagylaltért. Kóstolgatás közben lekopik az ajkakról a divatos halvány színű festék s kilátszik a száj üde, természetes színe. A fagyi olyan élvezetet nyújt, hogy közben meg-megfcledkeznek az előkelő spleenről és nyalogatják a szájszögletükre tapadt tejszínhabot, kuncognak, még égő cigarettájuk is kiaiszik. Ebben az óvatlan pillanatban Sophia Lorenekbői visszavedlenek kis csítrikké. A nekem háttal ülő szőke, tornyos hajú, most megfordul. Ismerős arc tekint rám. Ö hozza rendbe a hajamat két hetenként. Nemrégen végezte el a szakis kólát, de néhány hónap alatt is elég sok törzsvendéget szerzett, mert igaz, ami igaz, kedves, szolgálatkész és bogy a leg fontosabbról se feledkezzünk meg, nagyon ügyes keze van. Mosolyogva üdvözöljük egymást, bár erős a gyanúm, nem túlságosan örül a váratlan találkozásnak Leolvasom az arcáról, hogy tudja, milyen buta, szenvelgő játékot játszanak s ezt én is látom s ő most talán nevetséges. Riadtan, zavartan rebbenő pillantása erről árulkodik. A mulatságot elrontottam. Fizetnek is nem sokára és elmennek. Most azon töröm a fejemet, miképp mondjam meg Verkának, hajmosás és fésülés közben, hogy megértem őt, de métis csacsiság az a játék és el is fajulhat. lvezhetik az életet, a fiatalságukat, a fagylaltot, a sonkát, a kávéház kellemes környezetét és mindent amivel társadal műnk a dolgozók szabad idejét széppé teszi, démoni külső, „nagyvilági” pózok, erőszakait cigaretta nélkül is. Élvezhetik, sőt, csak így élvezhetik igazán. — O K. — 11 V V) t. V > h. o ■■ 'O JÜ E iö (Miiag,
