A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-29 / 44. szám
Beképzelt ember Nem mondom, nyolcéves újságírói tevékenységem során volt szerencsém mindenféle emberrel találkozni. Egyénileg gazdálkodó paraszttal, szövetkezeti taggal, bányásszal, gyárimunkással, hivatalnokkal és tanítóval. Szándékosan nem említettem a kerülőt, aki a közvagyonra felügyel. Pedig azzal találkoztam a legtöbbször. Mert az ő munkaterületének nincsen szűkebb értelemben vett határa. Jár fő- és bekötőutakon, dűlőkön, mezsgyéken, s hol itt bukkan fel, hol ott. Nem árulom el a falu nevét, jólmenő szövetkezetéről sokan ismerik az országban. Különben is, csak a kerülőről akarok beszélni. Alacsony, zömök ember. Kalapját úgy félrevágja, hogy eltakarja vele az egyik fülét. A kétcsövű fegyver örökké ott lóg a vállán. Kutyája mindig a sarkában. Szemfüles ember, mindent észrevesz. Csak azok haragszanak rá, akik inkább este szeretnék járni a határt, mint nappal. Ezek elmondják mindednek, szidják, pocskondiázzák és ujjal mutogatnak rá: — Ni, a beképzelt ember! Korpás Lajosnak hívják, rosszakarói azonban elkeresztelték Beképzeltnek. Mert olyan a természete, hogy ami a szívén, az a száján; kocsmában, művelődési otthonban mindent kipakol. Már ami az ő sorát illeti. Hogy hát neki az a dolga, hogy a közösre felügyeljen. És ezért meg is kapja a jutalmát. Mikor ide ér, ehhez az ártatlan szóhoz, jutalom, a falubeliek már tudják, hogy utána statisztika következik. Két eladó lánya van s vásárolt nekik egy-egy hálószobabútort. A fiának meg csillogó-villogó kétszázötvenes Jawát nézett ki az üzletből. De a feleségének sem lehet panasza. Hatalmas mosógép áll a konyhájában. Meg szép nagy négylámpás rádió a szórakoztatására. Dicsekvő ember, annyi bizonyos, ha belép a kocsmába és a kétscsövűt a lába közé fogja: ismerősnek, ismeretlennek mesél anyagi helyzetéről. S akin észreveszi, hogy nem szívesen hallgatja, annak még a rendeléssel sem fukarkodik. Pedig hát nem csak a maga sikereivel hozakodik elő. Mondókáját akarva-akaratlan úgy adja elő, hogy az ő emelkedésében a szövetkezeti jövő himnusza zeng! A falu egyik tréfacsinálója, veresbajszú, hunyorgó szemű ember valamelyik este leült vele a kocsmában és a többiek heherészése közben azt találata mondani neki: — Bizony, Lajos bácsi, van nekünk ez is, az is. Az öregedő kerülő felütötte a fejét és szigorú hangon kérdezte: — Mitek van? — Hát minden, ami a modern em bernek kell. Oj ház, új bútor, új rádió ... Csak kétcsövű nincs. Kétcsövű csak magának van. A veresbajszú ember ezzel hagyta a kerülőt, a kocsma vendé 'gei pedig dülöngéltek a nevetést*! Az öreg megharagudott. Sértődötten, pipájából nagy füstkarikákat eregetve távozott. Másnap valaki szemébe mondta, hogy kinevetik a dicseketlését. Elkeresztelték Beképzelt Lajosnak. \z öreg arca elkomorodott. Haragosan, megbántottan járta a mezőt és rém állt szóba senkivel. Akkor jött az újságíró s annak is sértődötten hátat fordított. Még a végén elnevezi az is beképzeltnek, mint ezek a ostoba falubeliek. Ö pedig már torkig van a gúnyolódással. Az. embernek azért van szája, hogy beszéljen, s ha már beszél, hát azt mondja, amiről napjában gondolkodik és a végén kinevetik, bolondot űznek belőle. No, többet nem nyitja ki a száját. Bevárja a vendéget egy magányos vadkörtefa alatt és úgy tesz, mintha a levelek perdülésében gyönyörködne. És az újságíró hiába kínálja cigarettával, nem fogadja el. Erősen fogadkozik. — Ha elfogadnám, beszélnem kéne érte. Én meg beszélni már nem akarok. Ha belekezdek valamibe, kinevetnek érte. Elkeresztelnek Beképzeltnek. Kicsit gondolkozik. — Pedig higgye el, nem hordtam én az orrom soha hegyesen. Se azelőtt, amikor urasági cseléd voltar , se most. Csak ami a szívemen, az a számon. Régen arról beszéltem, hogy csak dolgozok, dolgozok, mint a barom, elnyűvöm magam, oszt mégsincs semmim. Most mondom az ellenkezőjét és csináljanak amit akarnak. Felcsillan a szeme, lekuporodik a földre, ellenzőt csinál a tenyeréből, így kívánja az őszi szél, és rágyújt. Aztán derült arccal, elfelejtkezve falubeliekről, mindenről, lelkesedve mondja: — Tudja, a gyerekeim nagyon követelődzők. Amit a fejükbe vesznek, abból nem engednek. Képzelje el, hogy haragudtam rájuk, amikor azzal jönnek nekem, hogy vegyünk televíziót. Minek az, csak rontja a szemet. Addig-addig puhítottak, hogy végül engedtem. Megvettem á gépet, oszt mi történt? Én lettem a gyerek, s ők a felnőttek. Minden este ott ülök a képernyő előtt. De már mondani sem merem senkinek, nehogy megint találgassanak, meg újjal mutogassanak rám, hogy: — Ni, a beképzelt ember! MÁCS JÖZSEF Verdon Moroni | Ausztrália) : Békét a világnak WVWWWWi MIHAIL BENIUC Két szonett Ősz Mint domboldal a szeptemberi, gazdag Szőlőkkel, súlyos ez az év sok müvei, Nő már az árnyék, szálldosnak a darvak, ß a nap is egyre korábban merül el. A szorgalmas most bőség-termést gyűjt fel, Reá vár mind a mezők, amit adnak, Sóhajt a víz, a levél hull halk zümmel,S csőkot int sugár az árvalányhajnak. Az utolsó szép, tiszta reggel fénylik — Jöjjetek meg, kis emlék-méhecskék, mind, S a kaptárba jól elzárkózzatok. A föld méhébe búvik a mag mélyen, Mert vadhajtő szél járkál fönt az égen, S a rossz idő, akár az ordasok. Taníts, természet Taníts, természet oly keménnyé lennemi Mint hős kézben, ha lennék harcibárd, Hogy erényeddel éljek, kíméletlen, Kezem az újtól régit, ha levág. A gondolatnak szárnyat adj, merészt, Hadd jusson föl a tág kozmikus térbe. Erődet add, mely csillagot emészt, S új konstellációkat tűz az égre. f De a buzgalmat soha el ne dobd, melynek kinyílik titkon nőtt virága A jövendőért meghaltak sírjára. Míg élek, én hírnököd maradok, Bár ha ebsorsot kelljen is kiállnom, Elég kenyér, míg nem lesz a világon. HAJDÚ ZOLTÁN fordításai *>wvví 9 wv.
