A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-22 / 43. szám
H. TRETIN: Találkozás \z egyik francia erődítmény kaszárnyáiban pezsgett az élet: ajtócsapkodás, edénycsörömpölés, éktelen kiabálás töltötte be az egész épületet. A mosdók felől vidám nevetés és a katonák friss lihegése hallatszott... A harsány ébresztő után így kezdődött minden szokásos kiképzési nap. Pierre fürgén mosakodott, fejét a mosdóba mártotta, nagyokat szuszogott és elégedetten prüszköit. A hideg víz kellemesen felfrissítette, megpezsdítette a vért ereiben. A mosdó ajtaja félig kinyílott és egy hang energikusan jelentette: — Labua, azonnal a parancsnokhoz! Pierre meg akarta kérdezni, mit akar tőle a felettese, erre azonban már nem maradt ideje, Gyorsan meg törülközött, felöltötte egyenruháját, gondosan megfésülködött és már rohant is. — Az ördögbe, de lassan cihelődik — fogadta szitkozódva Brassikm őrmester. Széles terpeszállásban, kezét csípőre téve himbálózva állt a helyiség közepén. Metsző tekintettel méregette az előtte álló katonát. Mindez biztos jele volt, hogy már jócskán felöntött a garatra. Pierre, akár a földbe vert cövek, mozdulatlanul állt előtte. Arcáról sem gondolatait, sem érzelmeit nem lehetett leolvasni. Megvetette, sőt, u,álta Brassilont, kinek egyedüli mestersége az öldöklés volt. — Készítsen elő egy dzsipet és húsz perc múlva várjon a kapunál. Az oázisba megyünk. Minden eshetőségre számítva kézigránátokat és golyószórőkat is hozzon magával, megértette? A katona szótlanul nézett felettese szemébe. Gondolatai egészen másutt kalandoztak. Kiképzelte, mit csinálhatott ez az ember otthon a katonai szolgálatát előtt. — Mit bámul úgy rám, mint egy hülye? Azt kérdezem: megértette a parancsomat vagy sem? — Megértettem! — Elmehet! Pierre tisztelgett, tett e?y' fél fordulatot és eltávozott. Jókedve egyszeriben elhagyta. Micsoda balszerencse, épp neki kell ezzel a goromba fráterrel menni. És mindez csupán azért, mert ő a helyőrség legjobb gépkocsivezetője. Mit akarhat az a nyomorult az oázisban? Bizonyára valami nő van a dologban, egészen meg van kergülve utánuk. A fegyvereket csupán felkelőkkel való találkozás esetére visszük magunkkal — okoskodott magában Labua. Húsz perc múlva dzsipjével az erődítmény kapujában állott. Már éppen le akarta állítani a motort, mikor géppisztollyal a kezében megjelent az őrmester. Előtte mélyen leszegett fővel egy megkötözött algériai fiatalember támolygott, úgy látszott, hogy a kimerült fogoly minden pillanatban összeesik. Cafatokban lógó ruhája alig takarja el kegyetlenül megkínzott testét. Brassilon durván Pierre mellé, az elülső ülésre lökte a szerencsétlent, maga kényelmesen hátra telepedett és nyugodtan rágyújtott. — Teljes gázzal zavarj! Hí parancsolta. A kocsi nekiiramodott. Az erődítmény fehér kőfala megcsillant a verőfényben, majd egyre távolodott, míg végre el nem tűnt a láthatárról. Köröttük vad szépségében a végeláthatatlan homoksivatag terpeszkedett. Az arab meggörnyedten gubbasztott Pierre mellett. Keze hátra volt kötve, ezért nem tudott kiegyenesedni. Lángoló fekete tekintetét mereven az úttestre szegezte. Mintha ügyet sem vetne a mellette ülő sofőrre. Gondolatai nyilván otthon jártak, barátainál, fegyvertársainál, akik felkeltek az ellenség ellen. Lehet, azt latolgatta, hog'y_kivégzik-e vagy sem, egy pillanatra elképzelte, hogyan temeti be golyóktól átlyuggatott testét a sivatag fehér homokja, mily lágyan öleli majd keblére — akár a hőn szeretett leány — szülőföldje, mellnek szabadságáért fegyvert ragadott. Pierre-nek még nem volt ideje jobban szemügyre venni szomszédját, titkon azonban te haj valami nagyon távolít, az idő fátylába burkolt ismerősét juttatta eszébe. Pierre gondolatban hazájába, Franciaországba röppent; oda, ahol valaha egy autógyár új kocsijait futtatta be. Mikor olajos szerelőruhájában egyegy új kocsi volánja mögé ült, mindig úgy érezte, hogy ő tulajdonképpen nem is sofőr, hanem egy jóvérű telivér hátán nyargaló zsoké. Lelkének- túláradó örömében akkor úgy gondolta, minden ember boldog a világon. Barátai, munkatársai, az utak lovagjai, mind derék fiúk voltak. Például a hörihorgas Laben, a női nem nagy tisztelője, kinek ha szerelmet kellett vallani, majd mindig inába szállt a bátorsága. Hol is lehet most? Lehet, őt is gyilkolni küldték. Embereket gyilkolni, csak azért, mert szabadok akarnak lenni? Vagy a medveerejű, makkegészséges Maurice, aki a gyárunkban inaskodó, apró termetű algériai Juszufot félkézzel játszva emelgette... Pierre megremegett. Lám, ezek azok az ismerős vonások. .. Ojbói gyorsan rápillantott a bennszülöttre. Igen, most már nem kétséges! Hiszen ez Juszuf. Lehetetlen, hogy tévedjen. Ennyire nemigen szoktak megegyezni az arcvonások... Juszuf, az ő hűséges kis barátja most itt ül mellette meg- és halálra ítélve. Hisz éppen ő volt az, Pierre, aki a kis algériait autót vezetni tanította. Néhány hétig együtt utaztak, egy volán mögött ültek, és örömükben, bánatukban, testvérekként osztoztak. Pierre esténkint, munka után készségesen kalauzolta kíváncsi barátját Párizs rengetegében. Hogyan lehetséges, hogy azonnal nem ismérte fel? Pierre lázas betegként megremegett. Mit tegyen? Tennie kell valamit, mégpedig mindjárt, azonnal! De mit? Csak ne ülne a háta mögött Brassilon! Miképpen adja tudtára Juszufnak, hogy a barátja ül mellette. Mi az, nem tudja, nem érzi, hogy ő ül mellette? Miért mered mozdulatlanul egyetlen pontra? Mily büszkén tekint előre! Miben reménykedik? Nyilván Brassilon sem tudta szőre bírni... Pierre igen megörült barátjának és büszke volt rá. Valami jelt akart adni Juszufnak, magára akarta vonni a figyelmét. .. Brassilon azonban ezt észrevehetőé. A kockázat még korai és veszélyes. Pierre hirtelen gyenge bökést érzett a hátában. Megdobbant a szíve. Ez az ördög talán csak nem tud olvasni a gondolataiban? „Nyugalom; csak nyugalom... semmi idegeskedés” — parancsolt magára a katona. — Állj! — szólalt meg az őrmester. A kocsi fékezett, kissé megbillent, majd megállt. A fogoly arcát a sofőr felé néha rá-rápillantott. A vastag piszokréteggel és alvadt vérrel 'kötözötten borított himlőhelyes arc, a széltől felborzolt göndör feke-10
