A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-22 / 43. szám
43 /'fr orft?///// /s/r//eX’/e/r IJja Erenburg: I» a bl o P icasso Ogy gondolom, a történelem nem ismer még egy olyan festőt, akinek müveiről annyit vitáztak volna. Picassoról senki sem beszél szenvtelenül; egyesek elítélik, mások jelmagasztal jók. Könyvek százait írták róla a világ legkülönbözőbb nyelvein. Irt róla Apollinaire és Eluard, Majakovszkij és Aragon, Pablo Neruda és Cocteau, Rafael Alberti és Vercors, Max Jacob és Nezval; hosszú értekezésekben és lelkes poémákban méltatják munkásságát. Immár ötven esztendeje sok festő, kritikus és újságíró gúnyolja. A világ legkülönbözőbb városaiban: Párizsban, Prágában, Tokióban, Rómában, New Yorkban, Stockholmban, Mexikóban, Zürichben, Sao Paolóban, Amsterdamban, Moszkvában és Berlinben kiállításai mindig eseményszámba mennek, melyekről nemcsak a szakavatott festőművészek körében vitáznak, de az utcán, klubokban, kávéházakban és a földalatti vasút állomásain is. Negyven esztendővel ezelőtt láttam a „Seregszemle” című balett bemutatóját, melynek díszleteit Picasso tervezte. Amikor felgördült a függöny, a nézőtéren heves vita támadt a művész követői és ellenfelei közölt. 1956-ban megtekintettem Párizsban Picasso retroszpektív kiállítását; a képtár előtti utcán az emberek oly szenvedélyesen vitatkoztak, hogy a rendőrségnek kéllett közbelépni. A republikánus Spanyolország — a spanyol nép Picasso iránti szeretete jeléül — a művészt a híres Prado képtár tiszteletbeli igazgatójává választotta. A népi Lengyelország magas kitüntetéseket adományozott neki. Hitler eltávolíttatta képeit a német képtárakból. Trumann Picasso művészetét „felforgatónak” minősítette, és Churchill, aki szabad idejében művészetekkel is foglalkozik, Picasso képeiről megvetően nyilatkozott. Az antibesi Grimaldi-palotát Picasso-galériává változtatták. Csaknem valamennyi világváros képtára külön teremben állítja ki műveit. Egyesek azt állítják, hogy művészete csak kevesek számára hozzáférhető. Nevét azonban millliók ismerik. Sok barátja és sok ellensége van; egyesek „burzsoá gyalázónak”, mások „formalistának”, sőt akadnak olyanok is, akik „a művészet bolsevikfának” titulálják. * * * Pablo Picasso 1881-ben a dél-spanyolországi Malagában született. Apja, Juan Ruiz festő és rajztanár; legszívesebben orgonacsokrokat és galambokat festett. A fiatal Picasso segített apjának, aki néha a részleteknek — a galambok karmainak — kidolgozását átengedte n&ki. (Első műveit Picasso „Ruiz—Picasso” néven szignálta, később azonban már kizárólag édesanyjának, Marie Picassónak nevét használta.! Ifjú éveit Picasso Corugnban és Barcelónában töltötte, ahol a képzőművészeti iskolát látogatta, majd később a madridi művészeti főiskola növendéke lett. Néhányszor ellátogatott Párizsba is. Sokat gondolkozott a festészet fejlődéséről, képzőművészeti folyóiratot adott ki. Ezerkilencszáznégyben elhatározta, hogy végleg Párizsba költözik. Párizs, mint Európa művészeti középpontja, már régóta csábította az ifjú festőt. „Párizsban szabadnak éreztem magam” — mondotta — „ha Cézanne Spanyolországban élt volna, minden valószínűség szerint falhoz állítják ...” Szívélyes barátságot kötött az akkori haladó írókkal: Apollinaire-rel, Max fakóbbal, a festő Matisse-szel és Braque-kal. Azóta Franciaországban él. Első művei — melyek annak idején nagy port vertek fel — a XX. század elején keletkeztek. Ma ezik a képei: a „Bohóc” (Harlekin) vagy a „Költő portréja” klasszikusnak tűnnek; azonban minden új Picasso mű — akárcsak ötven esztendővel ezelőtt — egyesekben csodálkozást, másokban ellenvetést vált ki ma is. Ennek ellenére ellenfeleinek száma évről évre csökken: azok az emberek is — akik számára a művészet általában közömbös — kezdik megérteni, hogy Picassót nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni, hogy Picasso nem tartozik azon tiszavirágéletű lázongók közé, akik az újságok hasábjait megtöltik, s akik néhány esztendő múlva nyomtalanul eltűnnek. Picasso alkotó munkájának hatvan esztendeje mgr maga beszédes bizonyítéka a művész ' kiváló értékeinek. Amikor első képeivel a nyilvánosság elé lépett, még élt Cézanne, még sokat vitatkoztak az imresszionistákról, és csak kevesen ismerték Van Gogh és Gauguin nevét. Európa abban az időbey Ibsenért és Mallarmée-ért, a müncheni illusztrátorokért, Franz Stuck „végzet-asszo-Pablo Picasso: Don Uui)o;e 9
