A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-20 / 34. szám
FEDERICO GARCIA LORCA A kiontott vér Nem akarom látni! Szólj a holdra, süssön mór ki, jöjjön, Ignacio vérét a porondon beszitálni. Nem akarom látni! Tárul a hold, gőzölögnek felhők lankadt lovacskái, Monti- arénán füzek hajlanak le a korlátig. Nem akarom látni! ■Emlék perzsel, szóljon bárki: függönyt)zze el parányi virágaival a jázmin! Nem akarom látni! Tehene a vén világnak sírva a porondra áll ki, végignyal egy véres arcot, busa nyelve izzó kármin. lm, Guisando sziklaköböl s halálból vésett bikái bömbölnek mint két évszázad, fáj nekik a földben állni. Nem. Alein akarom látni! Ignaciq vállán halál, járja lépcsők garmadáit, hajnalt keres, nem találja, vak éjszaka öble ásít. A teste itt van A sírkő: homlok. Rajta az álmok nyöszörögnek. Kanyargó viz Itt nincs, és nincs dérmarta cédrus. A sírkő: váll. Egy zordon világot, időt vonszol, könnyfákkal, szalagokkal, bolygókkal ékesítve. Ijedt esőket láttam, jutottak tárt habokhoz, föltartott gyenge karral rebegett mind az égre, nehogy magához rántsa a horgas, rideg sírkő, mert minden porcot szétlök, de vért nem vesz magába. kő befogad magvat, fondor ködöket, nyirkot, pacsirták csipke vázát. homályfarkasok csontját, s nem tár ki hangot, lángot, de tár sivár arénát, csak új és új arénát, örök patánkok nélkül. Ignacio, a délceg, itt fekszik, kiterítve. Már vége. Mi történik? 0, nézzetek a testre: halál kente be kénnel, a fejét kicserélte fekete bikafejre: minotaurusz fejre! Már vége. Már a száján az esőié beárad. Rehorpadt mellét kergén a levegő elhagyja. A lió-könnyekben fürdő Szerelem íme árva, üzekvő barmok tornyán kuporog, úgy melegszik. Mi az, ti mii beszéltek? A csend büzhödue nyugszik. Egy bomló, omló testei látunk itt színről színre. Femekül tiszta forma, tegnap még csalogányos, ma rontva elborítják éktelen lukak, rések. Gyűrik a szemfedőjét? Susognak? Hihetetlen! Hihetetlen- az ének, nincsenek siratok sem, riasztani a sátánt a sarkantyúk se csüngnek: Én csak a két szememnek akarok parancsolni, úgy lássák ezt a testet, hogy él és nincs nyugalma! Lássam a keménytorkú férfiakat itt körben, akik csikót betörnek, vizeket zaboláznak, akik ha énekelnek. egész csontvázuk zeng-bong, mert szájukban temérdek szikla és dörgő csillag! Körötte látnám őket, a kő előtt karéjban, sereqestői e drága szakadt gyeplőjű testnél. Akarom: igazítsák a kivezető útra a kapitányt, kit gúzsba kötött, befont a végzet. Ö, remek Szép torreádor! ’• Ö, hegyek közt óriási! Ö, kalászt becéző telke Ö, sarkantyús ércbokái! Ö, a harmalgyöngyhöz gyengéd! O, a vásárban királyi! Ö, szörnyű: verik a végzet végső gyászbandérillai! Immár elpilledt örökre. Rafia moha s fű cicázik. Bontogatják biztos ujjak. Koponyájából virág nyílt. Immár a vére árad énekelve, lapályra, rétre, — rétek bús gulyáit hökkenti, szaru-villák között siklik, a tejködökböl riadtan kiválik, hullámzik, bukdos, csülkökön, patákon e mérhetetlen sötét vér kanális, hogy fenn, a csillag-Quadalquvivir melleit vértó legyen, tükör és viharzás is. Ö, fehér fal, Spanyolország! Ó, kín fekete bikái! Ó, Ignacio kemény vére, csalogány artériái! Nem. Nem akarom látni! . Mert nincs kehely, hogy vére beleférne, nincs fecskeszáj, hogy forrását inná ki, nincs zúzmara, hogy csillaggá fagyassza, nincs dal s liliom buzgásút elállni, nincs kristály s színezüst, hogy Nem. beborítsa. Nem akarom látni! Tanítsanak meg engem foíyóvíz-áradású, bárányködökben zúgó mélységes siratóra, hogy elsodorja innen Ignaciót, ne hallja a bikák bömbölését, ideges fújtatását. A hold-arénán vesszen, a tiold üsző-szemébe, a mozdulatlan, báva, kislányos ámulásba, az éjszakába vesszen, halak közé a csöndbe, fehér bozótként rezgő tünemény füstbe vesszen! Nem engedem, hogy arcát kendővel beterítsék, hadd •szakja meg a hurcolt, hozzácsatolt halált is. Ignacio, hát menj el! Ne halld a párás bőgőst, Aludj, repülj, és nyughass! Ú, a tenger is meghal! A lelke távol Bikák és fügefák már nem ismernek, sem házad lovai s a pici hangyák. A délután s a gyermek nem ismernek, mert meghaltál, mert elmentél örökre. -A sírkő vállai már nem ismernek, sem a fekete selymek, ahol bomlasz. Elnémult emlékeid nem ismernek, mert meghaltál, mert elmentél örökre. Majd jön az ősz csigákkal és homállyal, a köd fürtjeit préselő hegyekkel, de szemed fényét nem keresi senki, mert meghaltál, mert elmentél örökre! Mer! meghaltál, mert elmentél örökre mert minden halandó, ki földbe tér meg, mint minden halott, akit elfelednek, akár a kutyái, ha dögkertbe dobták! Nem ismer téged senki. Nem. De én dalollak, derítem glóriába arcéled gráciáját. Tudásod érettségét dalommal dicsőítem, mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze, s vitézlő víqsvaodra köddel vonult a bánat. Soká születik párja, — tán sose jön világra ily andaluz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag. Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség, s a gyászos szél örökké reszket az olaifák közt. Nagy László fordítása Ignacio Sánchoz Mejias toreador fölött (részlet) Keresi kemény arcélét, - álomkép lett, — szerte múlik, keresi szép testét — s vére kitárulva rávilágít. Ne űzzetek vérét látni! Végignézni vérszivárvány suhogásál lankadásig, grádicsokra, páholyokra Sütő pírja mint cikázik, miként sajog bőrön, posztón s lármás sokadálmat lázit! Ki mondta hogy kihajoljak! Ne űzzétek vérét látni! Mikor támadták a szarvak, lárva várták pupillái. Szörnyű anyák ágaskodtak, szörnyen vágytak oda látni! S támadt rejtelmes fuvallat, szívták barmok fulladásig s bőgtek mennyei mezökre, föl a kapitány-bikákig. Nem látsz férfit Sevillában virtussal ki így elámít, nincs ragyogóbb kard e kardnál tisztább szívre nem találsz itt. Oroszlánok erejével ereje csodásán játszik. S mint a remek márványtorzó: hordja a szellem csodáit. Ragyogó andaluz Róma, aranyod fején világít, ékes nárdus-mosolyában báj, okosság fölvirágzik. SIRA TÓ ÉN EK 13
