A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-20 / 34. szám
BRANISZLAV NUSICS: Keresztény tanítás A keresztény hitoktatás hallgatása során különösképpen megkedveltem a pogányságot. Ez nyilván onnan ered, hogy az e tantárgyat előadó katekétánk olyan kereszténytelenül vert bennünket; ennek következtében én még ma is, miközben a templomban a keresztény irgalmasságról szóló hitszónoklatot hallgatom, rettegve nézek körül, nehogy a metropolita nagyot húzzon rám a pálcájával, vagy a diakónus fejemhez vágja a tömjéntartót. Ez a jelenség ugyancsak beszédes bizonyítéka annak, hogy az ifjúkori benyomások igen mély nyofnot hagynak az ember lelkében. El nem felejtem például, milyen vaskos hét ütleget kellett hét sovány tehén miatt elszenvednem, úgyhogy a kövér tehenekről már beszélni sem mertem. Mária és Magdolna pedig csaknem a fejembe került. Ez utóbbi, azaz Magdolna miatt egyszer az egész osztály szeme láttára le kellett húznom a nadrágomat, elnyújtózni a pádon és meztelen testtel tizenkét ütést elviselni. Akadt olyan lecke, amely nem okozott különösebb nehézséget, így például Adómmal és Évával — nyilván naivitásuk miatt — kimondottan rokonszenveztem. De Adóm és Éva iránti minden rokonszenvem ellenére — a gyerekeik állandó bajok kútjorrását jelentették nekem. A közismert „Káin és Ábel" cég miatt háromszor is kihúztam a lutrit. Egyszer, mert azt mondtam, hogy Ábel ölte meg Káint, másodszor, mert azt mondtam, hogy Káin és Ábel apostolok voltak, harmadszor pedig — nem emlékszem már pontosan, de úgy rémlik, azért, mert azt mondtam, hogy Káin harminc ezüstért adta el Ábelt az egyiptomi kereskedőknek. Volt aztán persze, nagy nevetés az évzáró vizsgán. Az elnöklő tanár hasát fogta nevettében, és úgy kiáltozta: „Eredj a fenébe, fiacskám, már évek óta nem kacagtam ilyen jóízűen”, a vizsgáztató tanár, mármint a katekéta pedig háromszor rohant nekem ökölbe szorított kézzel, de az ünnepélyes alkalomra való tekintettel sikerült neki mindig az utolsó pillanatban türtőztetnie magát. Csak úgy, mellesleg, a fogai között szűrve emlegette apámat és anyámat. Miután már így összezavarodtam, persze minden ferdén ment. A katekéta, csakhogy valahogyan kimásszon a csávából, feladta a legkönnyebb és legrokonszenvesebb kérdést: beszéljek Adómról és Éváról. Erre így kezdtem. — Ádám és Éva voltak az első emberek. A Paradicsomban éltek. Es nagyon szépen éltek, de egy napon Ádám beleharapott Évába ... beleharapott Évába ... és azért az Úristen eltörte egyik bordáját... Ezután már az elnök legnagyobb megelégedésére, minden ebben a hangnemben folyt tovább. En a vizsgán egyszerűen összezavartam a dolgokat. A katekéta kétszer is félbeszakított, de az elnök buzdított és biztatott, hogy csak folytassam, majd így szólt a kétségbeesett hitoktatóhoz: „Ugyan kérem, hagyja, hadd nevessünk egyszer úgy isten igazában!” En tehát Krisztus tizenkét apostolát beraktam Noé bárkájába; Krisztusról azt mondtam, hogy negyven napot töltött a cethal gyomrában; isten tíz parancsolatát — úgy mondtam — Júdás eladta az Ararát -hegyen, és az égést ügyet azzal fejeztem be, hogy a kérdésre, mit tudok Pilátusról, azt válaszoltam, hogy Pilátus Mózes fia volt, sok utódot nemzett, és ennek végeztével mosta kezeit. Egyébként ma sem értem, mi volt annyira nevetséges ezeken a feleleteken, és miért nevetett éppen az elnöklő tanár olyan jóízűen. Hiszen a keresztény tanítás — nemcsak az én szemben, hanem manapság számos más keresztény ember felfogása szerint is — különféle furcsa és hihetetlen históriák gyűjteménye; sehogy sem látom be tehát, miért volt olyan szörnyű bűn ezeket a meséket összekeverni, mint ahogy ezt én tettem annak idején. Sehogy sem fér a fejembe, hogy miért tudna többet a kereszténységről az, aki ezeket a meséket úgy mondja el, ahogy azok a könyvben írva vannak. De ha jobban szemügyre vesszük, a mi katekétánk ügyködése, nem korlátozódott a bibliai mesékre. így például hosszan és kimerítően magyarázta nekünk Krisztus tanainak alaptételeit. Mi igen figyelmesen követtük fejtegetéseit, vagyis, jobban mondva, igen figyelmesen követtük kezének minden mozdulatát, attól félve, hogy a következő pillanatban rácsap valamelyikünkre. A következő órán persze, fel kellett mondani mindazt, amit az elmúlt órán hallottunk. — Mi Krisztus tanainak első alaptétele? — kérdezte a hioktató azt a tanulót, akivel éppen a tekintete találkozott. A bűnös földi halandó felkel a helyéről és úgy hallgat mint egy szobor. A hitoktatóban már forr a düh. Megismétli a kérdést. A tanuló konokul hallgat. — Mi Krisztus tanainak első alaptétele, te mamlasz?! — ismétli a katakéta dühösen, és keze ökölbe szorul. A delikvens erre sem vá-. laszol. — Az irgalmasság! — bömböli a hitoktató, és olyan irgalmatlanul sújt a tanuló fejére, hogy annak szeméből hirtelen fénnyaláb buggyan ki. Ezután a másikhoz fordul a katekéta. — Es most mondd meg te, mi Krisztus tanainak második alaptétele. Ez a bűnös földi halandó füle tövét vakargatja, és bizonytalanul járatja körül tekintetét, azzal a szándékkal, hogy a hitoktató kézmozdulatából kiszimatolja, melyik oldalról fog Krisztus tanainak második alaptétele reája csapni. — A felebaráti szeretet, te hatökör! — ordítja a katekéta és a szerencsétlen delikvens a következő pillanatban már orrát tapogatva kémleli, nem festette-e vérvörösre a felebaráti szeretet alaptétele. A harmadik tanuló persze szintén hallgat a kérdésre, hogy mi Krisztus tanainak harmadik alaptétele. — A nagylelkűség! — rikoltja a hitoktató, és úgy húzza a delikvens fülét, mintha nadrágtartó volna. A vér megfagyott ereinkben. Harmincnégyen vagyunk az osztályban és mindnyájan arra gondolunk; ha Krisztus tanainak történetesen harmincnégy alaptétele van, mindnyájan úgy veszünk el, mint a kereszténység első vértanúi. Fordította: BÄCSKI GYÖRGY 14
