A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-20 / 34. szám

Az ajtón át beléptünk a kis kamrába, melyen keresztül egy félórával ezelőtt a csatornába jutottunk. Itt Iván elbúcsú­zott tőlünk és továbbra is őrhelyén ma­radt. Mi visszatértünk szobánkba. Az egész földalatti város az igazak álmát aiudta. Szobámba jutottunk, mégpedig anélkül, hogy közben valakivel is talál - kkoztunk volna. Ruhástól mérgesen az ágyra vetettem magam, mivel vártam, hogy rövid idő múlva úgyis értünk jön­nek és becsuknak. Az órák egyhangú lassúsággal teltek, senki sem zavart bennünket. Két óránál hosszabb ideig nem lehettünk távol. Le­hetséges, hogy szökési kísérletünket senki sem vette észre? A ventillátort a jelző­­berendezés automatikusan is bekapcsol­hatta és a gépek zaját a földalatti vá­roska lakói már úgy megszokták, hogy . talán észre sem vették szökési kísérle­tünket — igyekeztem megnyugtatni ma­gam. Mialatt ilyesfajta gondolatok ke­ringtek agyamban, lassan élaludtam. A csengő, mini általában mindennap, hat órakor ébresztett bennünket. Nyikola ment el elsőnek. Én lehunyt szemmel fe­küdtem ágyamon, és hallgattam öltözkö­dés közben, mily vidáman Hótázgat ma­gában. Irigyeltem gondtalanságát. Aztán ismét álomba merültem, és a második csengetésig, fél nyolcig aludtam. Gyorsan megittam egy pohár kávét, néhány két­­szersültet ettem hozzá s elindultam a la­boratóriumba. — Ma valahogyan mintha sápadt lenne — mondta Eleonóra, amint meguillantott. — Rosszul aludtam — feleltem. — Mi nyugtalanította? — A gondolataim Nem tudok semmi­képpen sem megbarátkozni kényszerű fogságommal, és úgy érzem, sosem fogok belenyugodni. Eleonóra elkomolyodotl. — Az embernek bele kell törődnie a változtathatatlanba — mondta szomorúan, az enyemhez. Ez meglepet, es felkeltette a kíváncsiságomat. A változtathatatlanba! Mister Bailley, ez a gyanús üzleteket folytató kereskedő, rz az idegen, aki önhatalmúlag telepedett le országunkból, semmiképpen sem jelent­heti a végzetet, melynek alá kellene jet­­nein magamat. De ha maga ilyen fata­lista ... — folytattam kissé ingerülten. — Nem vagyok fatalista — felelte. — Az embernek nem keli fatalistának len­nie, hogy megértse az egyszerű tényt: a körülmények néha erősebbek nálunk. v- Akkor hát mi gyengébbek vagyunk, mint a körülmények? — lendültem ismét támadásba, mert kiéreztem, hogy ez a kérdés Eleonórát fájón érintette. — Ö. Ön nem érti ezt 1 — felelte, és munkájába mélyedt. Nem akartam elszalasztani e kedvező alkalmat A lány nyilván most olyan han­gulatban volt, hogy némi rábeszélés után olyasmit is elárul nekem, amit máskor nem tenne — Akkor hát msgjaTázza meg nekem, amit az előbb mondott! — kezdtem óva­tosan. — Szavaiból csupán azt vettem ki, hogy maga is ugyanolyan fogoly itt, mini én, — Téved — felelte a leány. — Épp ma reggel igyekezett rávenni édesapám, hogy menjek el innét és ... hogy Mr. Bailley­­nek nincs ellene kifogása ... — Ennek ellenére maga nem megy el. Ez azt jelenti, hogy. valami mégis fogva tartja. Ez azt jelenti, hogy mégis fogoly, ha nem is Mr. Bailley foglya, hanem épp azoknak a körülményeknek, melyek nem engedik távozni. Igen, úgy hiszem, most már értem. Említette, hogy édesapja igye­kezett rábeszélni, hogy elmenjen. Vele, vagy nélküle? Eleonóra szomorúan lehajtotta a fejét. — Egyedül. — felelte halkan. — Most már részben világosabban lá­tom a dolgokat. Nem akar nélküle el­menni, ő pedig nem mehet, vagy nem akar távozni. Jobban mondva —. Mr. Fa­tum nem engedi. Eleonóra elmosolyodott, de csak a sze­mével, azután tovább hallgatott. — Egyszer azt mesélte nekem — foly­tattam —, hogy családjuk Svédországban igen ismert, ha nem is abban az értelem­ben, ahogy ismert neve után feltételezni lehetne. Azt mondta, hogy az egyik ősük — szintén Engelbrecht — bányász volt, aki a XV. században népfelkelést vezetett Pomérániai Erik király ellen. Valóban tisz­teletre méltó ős ... Mi az, az Engelbrech­­tek az alatt az ötszáz év alatt elveszítették a híres bányász minden tiszteletre méltó tulajdonságát és csak a fejüket képesek meghajtani Ieigázóik előtt? A szúrás túl erős volt. Nem hittem, hogy Eleonórát legérzékenyebb pontján sebezem meg vele. Egyszer említette for­radalmár ősét, akire nyilván igen büszke volt. És most ez az utódokra nézve két­ségtelenül előnytelen összhasonlítás meg­szégyenítette. Hirtelen felállt, kiegyene­sedett, fejét hátravetette. Arcából kifutott a vér, szemöldökét felvonta. Szemében csodálatos szikrák lobbantak, melyekhez hasonlót nála még nem tapasztaltam Ha- és elcsuklo hangon — Maga... maga — többre azonban már nem futotta erejéből. Maga nem ért ehhez — fejezte be halkan, majd egy­szeriben arcát kezeibe temette és sírva fakadt. ■ Ez nagyon megrendített. Nem akartam megbántani, csupá'm’ősziíifeségre" akartam bírni. Haragja határozottan kellemetle­nül" érintett.­— Bocsásson meg — mondtam, oly bűn­bánó hangon, hogy még a követ is meg­­puhítota volna (és Eleonóra szíve nem volt kőből], ' ' 1 Lassacskán megnyugodott, fokozatosan visszanyerte önuralmát. — Bocsásson meg, kérem, nem akartam megbántani magát... . Eleonóra felemelte tenyeréből arcét és mosolyogni próbált. -— Felejtse el a történeteket... ''fel­mondták áz idegeim a szolgálatot:.. Vi­gyázzon! — kiáltotta egyszeriben, amint észrevette, hogy egy vasdarabot az asz­talra dobtam, ahol egy kocka szilárd sze.s.z állott (cseppfolyós lévegoben épp szi­lárd szeszt fagyasztottunk). - — Mi maga nem .tudja, hogy a szilárd szesz ugyan nem ég, de ütés következtében robban? — Az éter kristályos anyaggá fagy — kezdtem tréfásan, utánozva mentort hangját... — a kaucsukcsö c eppfolyós levegő hatására keménnyé és törékennyé válik, apró darabokra lehet zúzná vagy porrá őrölni; az élő virágok úgy lesie­tlek, mintha porcelánból lennének, a ne­mez kalap pedig mintha márványlapbóT. — Elfelejtette megemlíteni a fémek ru­galmasságát a cseppfolyós levegő hatásá­ra — felelte Eleonóra természetes mo­sollyal. Ugyanabban a hangnemben folytattam: — ...az ólom szilárdsága a törés he­lyén csaknem megkétszereződik. A leg­több fém rugalmassága és ideiglenes szi­lárdsága a törés helyén fokozódik ... — Talán elég lesz ebből — szakított félbe. — És most munkára. Kezébe vette az ezüstös falú poharat, jól szemügyre vette a benne lévő égszín­kék folyadékot, és amikor a felületén egy apró szemetet látott, ujjával hirte­len a cseppfolyós levegőbe nyúlt, — Mit csinál? — kiáltottam rá valóban ijedten. — Hisz elégeti az ujját! (Folytatjuk) mintha az ő helyzete is hasonló lenne .rágósán végigmért, robbant ki belőle: 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom