A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-20 / 34. szám
A közelben bomba hullott, a betonpince beleremegett. A feszült csendben, amely a döngést és rengést követte, halk motoszkálás hallatszott az óvóhely bejárata felöl. A vasaftó közelében toporgók felfigyeltek és odahívták a légóparancsnokot. Szente-Szabó, véletlenül foglalkozására is szabó, az ajtóhoz hajolt és a karján lógó vassisakkal megkongatta: — Ki az? Választ nem kapott, de a zörgés megismétlődött. — A vason át nem hallani, hogy mit kiabálnak idebenn — jegyezte meg valaki. — De a kongást csak meghallotta — okoskodott egy másik. — Vissza is kopogott — állapította meg a légóparancsnok. — Nem kopogott, hanem kapart. Ezt a bicegő, fiatal tanár mondta a harmadik emeletről. És az óvóhely kapuboltja körül ácsorgó csoport igazat adott neki. A kései jövevény odakint mind türelmetlenebbül kapargatta a vasajtó szerkezetét. — A riadó után háromszor is kinéztem a kapu elé — morogta Szente-Szabó. — Egy lélek se járt az utcán. Akkor zártam le a vasajtót, amikor potyogni kezdett az áldás. Hogy ez a pasas honnan a fenéből verődött közben ide ... ? Az emberek hallgattak. A józsefvárosi bérkaszárnya tágas, mély pincéjét nyilvános óvóhellyé jelölte ki a légoltalmi hatóság Légiriadónál a lakókon kívül a környék boltosai, iparosai és a közelben elkapott Járókelők is odamenekültek. A törzsvendégeket Szente-Szabó már ismerte. De néhány napja nyugtalanul fürkészte az alkalmi látogatók arcát. Ugyan is október tizenötödike után a razziázó nyilasok kétszer is figyelmeztették: — Az óvóhely nem búvóhely. Ha a légóparancsnok gyanús pofát lát, nyakon csípi és el nem ereszti, amíg mi nem jövünk. Különben mi csípjük nyakon a légó parancsnokot Akkor pedig szorul... Gyanús pofák ... Sápadt, meghajszolt alakok bukkantak fel az utolsó pillanatban, néha már riadó alatt. Behúzódtak egy sarokba, csendesen ültek, a lefúvás után eltűntek, mint a kámfor.. Merről jöttek, merre mennek — Szente-Szabó nem kérdezte egyiktől sem. A légóparancsnok nem sintér, hogy hurokkal sza ladgáljon .. Mindenki él, ahogy tud... — De óvatosan kérezkedik — vakkantott fel hirtelen Gerber, a tokkészítő. — Ha olyan sürgős neki, miért nem dörömböl ? Gyanús ez a nagy óvatossági Gyanús Néhányon alig észrevehetően lehajtották a fejüket A tanár szája sarkában megrándult egy ideg. — Nyissa ki, Szabó bácsi — szólt aztán, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. — A hullám elhúzódott, egy két pillanat nem veszélyes, föjjön be, aki kint van ... Szente-Szabó habozott. Ha a menekülőt kint agyoncsapja egy szilánk, vagy falhoz keni a légnyomás — nem az ő lelke rajta... De ha valamelyik komisz fráter ráhozza a razziát, ha Gerber vagy a részeges Buzánszky elkezdik szuttyongatni, hogy kit, mit, miért, mikor...? Az ember sosem tudja, hogy .... Verejtékcsöppek gyöngyöztek végig a homlokán. — Tanár úr — húzta a szót, hogy időt nyerjen, — tudja tanár úr, hogy a fennálló légoltalmi rendelkezések értelmében a riadó tartama alatt. .. Ebben a pillanatban felüvöltöttek a szirénák. A rádióban felhangzott a jelzés: „Légiveszély elmúlt! Légiveszély elmúlt!” Szente-Szabó megkönnyebbült sóhajjal lépett a kapuhoz, s míg a pince népe szedelőzködni kezdett, tágra tárta a vasajtó két szárnyát. Az ajtó előtt, remegve és riadtan, egy hatalmas barna fehér foltos bernáthegyi kutya állott. Burkus — a nyakövén függő éremről olvasta le a nevét a tanár — napok óta csatangolhatott. Csődjén-hasán csomóba száradt 'sárgubancok a hét eleji nagy csatákról árulkodnak, de hátán, fülén, fején még látszott a rendszeres gondozás nyoma. Dús bundája, első tekintetre, leplezte soványságát. Ám, ha valakinek mersze támadt, hogy végigsimogassa, kitapinthatta beesett horpaszát. Ugyancsak megkoplalhatta az utóbbi napokat. Burkus, mint fecske a legyet, úgy kapta be a cipói, éget, amit a tanár elébe vetett. Aztán nagy, bánatos szemét kenyéradójára szegezve mohón, de fegyelmezetten várta a folytatást. — Megbolondultál, Laci? — korholta özvegy Bartáné tanárfiát, amikor Burkus besétált utánuk a lakásba. — Mit kezdesz ezzel a kutyával? Akkora mint egy borjú, legalább három emberre valót eszik... Csak nem akarod itt-tartani... ? Itt tartani... ?! Erre a fiatal Barta maga sem gondolt. A légócsomagban talált kenyérdarabot hirtelen felbuzdulásában adta oda a bernáthegyinek. Amikor a légiriadó lejúvása után megindult a harmadik emeletre, csak a lépcsőfordulóban vette észre, hogy Burkus követi őket. Barta nem hívta a kutyát, de nem is kergette el. így történt, hogy Burkus szerényen a sarkukban maradt, bekullogott a szobába, s miután élénk farkcsóválással körülszagolgatta a könyvespolcot, bekuporodott az íróasztal alá. A tanár önkéntelenül elmosolyodott a bunfordl ügyességén, amivel a nagy állat az asztal lába között elhelyezkedett. — Kiesz bennünket mindenünkből! — sopánkodott Bartáné. — Úgyse lehet kapni semmit... A jegyeknek negyedét sem váltják be ... Majd még egy ilyen kutya .. Elment a jó dolgod, fiam . ..! Barta nézte a pihegő bernáthegyit. Hónáét, merről vetődhetett ide ... ? Ki volt, mi lehetett a gazdája, hogyan került az utcára, kiverték vagy elmenekült valami elől . . . ?! Kérdések, amikre Burkus nem tud válaszolni. Talán nem is akar. Otthonosan kuporog az íróasztal aljában, tekintete hálás, ragaszkodó. Aztán két mancsára ereszti busa fejét, szuszog és elalszik. — Majd meglátjuk, mi lesz — mondta kissé bizonytalanul a fiatal tanár, és érezte, hogy Bárkustól nem egykönnyen szabadul. A bernáthegyi ötödnapja vendégeskedett Bartáéknál. A kutyatartás körül támadt viszály viszonylag hamar elcsitult. Barta tanár lelkes prókátora volt Burkusnak, megértette édesanyjával, hogy a körülmények, amik a jól szoktatott értékes állatot elsodorták otthonából, súlyosak és bonyolultak lehettek. Ha egyszerűen elkódorgott volna, ami effajta kutyánál igen valószínűtlen, gazdája már rég keresné. Kurrentálná újságban, rádióban, nem hagyná veszni ritka szép ebét. Mert Burkus valóban ritka példány volt. A ház gyermekei vederszámra hozták neki a leves-, főzelékmaradékot, sőt a szájuktól titkon megvont ritka falatokat is. Néhány nap múlva Burkus magára szedte, amit csatangolása közben leadott. A lefedi szájú, lógó fülű, bárányszelíd állat kedélyesen tűrte, hogy Antók Bandi, a ház állatbolondja az eredményes teknősbéka, sündisznó- és stiglicidomár élesmosóval helyrefrizírozza a bundáját. Szikra bácsi, a házfelügyelő, lakatosműhelye lomtárából karabinéres vezetőláncot kotort elő, s hamarosan kialakult a rendszer, hogy reggel-délben este két-két kutyaügyeletes gyerek sétáltatta Burkust a bérház kettős udvarán. Arról, hogy az utcára kivigyék, szó sem lehetett. A légiriadók mind sűrűben vijjogtak, s egy mázsás bernáthegyivel nem lehet beszaladni akármelyik óvóhelyre. Pontosabban: egyikre sem, mert óvóhelyre kutyát vinni — tilos Barta tanár egy hét múlva mégis elhatározta, hogy riadó alatt nem hagyja többet Burkust egyedül a lakásban. . Pedig Burkus meglepően jól tűrte a légitámadásokat. Barta a lépcsőház boltozatától legjobban védett konyhába tette ki, vizet készített neki, s szelíden ráparancsolt: — Lefekszel, itt maradsz, és csendben vagy. Megértetted? Burkus megértette. Engedelmeskedett. Leheveredett a fásláda mellé, s riadt, szorongó pillantással követte a távozók mozdulatait De egyetlenegyszer el nem ugatta magát, nyöszítése, vonítása sem hallatszott. Csak riadó után, amikor Bartáék felértek az emeletre, akkor árulta el hevesen leffegö nyelve, vad szívdobogása, hogy a légitámadások alatt milyen rémületeket küzdött le. Ahogy meglátta Bartát a lidércnyomás felengedett, farkcsóválva, barátságosan morogva dörzsölődött hozzá, s mint aki előtt megnyílt a paradicsom, beloholt a szobába, beszagolt a könyvek közé s megkereste helyét az íróasztal alatt... — Holnaptól kezdve magammal viszem Burkust a pincébe — mondta halkan a tanár. — Amikor felszólal a riadó és itt hagyjuk, úgy néz utánunk:.. A háború borzalmát látom a szemében... Bartáné elnyelte a szót. — Olyanokat beszél néha ez a Laci, hogy az embernek borsózik a háta ... Még szerencse, hogy a bicegő lábával nem vitték el katonának, mert ha ott se vigyázna a szájára . .. óvóhelyre akarja vinni. .. — Beszéltem Szikra bácsival, anya — felelt Barta a kimondatlan kérdésre. Az óvóhely mögött van egy üres fáskamra. Leviszek egy ócska pokrócot, s a riadó alatt ott meghúzódhat a Burkus. A fáskamra nem óvóhely, arra nem vonatkozik az ebzárlat. Szűkülni, ugatni ott sem fog. s legalább átnézhetek néha hozzá. Aztán látva, hogy anyja úgy mered rá, mint valami holdkórosra, hozzátette: 10
