A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-20 / 34. szám

‘tye& ifV etvfa íb& u t, fk£Ú n£jc.0 tfto»IA t A ház, ahová belépek, bölogaté lombü fáktól szegélyezett utcában áll, Pöstyén egyik csöndes negyedében. Körülötte kis villák, családi házak. Semmivel sem válik ki közülük, maga is úgy fest, ha valamivel nagyobb is, mint a környékbeli otthonok. S az Is. Otthon. Negyvenhárom gyermek otthona. 1 Most alig tizennégyen tartózkodnak Itt, a többiek üdültetésen vesznek részt, s van, akit rokonok vittek magukkal egy-két hét­re. Szeptemberben aztán együtt lesznek is­mét, mert itt csak Iskolaköteles gyermekek vannak hattól tíz éves korig. Két korhatáron túl levó „nagylány“ is akad ugyan, tizen­harmadik évükbe léptek. Hogy velük kivételt tettek, annak oka van. A fiúsra nyírt ha)ú Janának a klsöccse van itt. aki nagyon ra­gaszkodik az egyetlen archoz, ami számára a lassan halványuló, emlékké szürkülő csa­ládi körből még valóság maradt. Csaknem kivétel nélkül megsebzett lelkű gyermekek kerülnek ide. Sikerül-e vajon akár a legjobb szándékú Idegennek is ezeket a szülők által ütött sebeket begyógyítani? Krisztina DuroSkovával beszélünk erről. Pél­dákat hoz fel. amelyek amellett tanúskodnak, hogy Igen. Vannak gyermekek, akiknél ha a szülőknél annyira nélkülözött szeretetet a nevelőknél megtalálják, csodálatos orvosság­nak bizonyul. A gyermekotthon egyik volt lakója, aki már kész pedagógus, ezt a sze­retetet most úgy akarja kamatostul visszaszol­gáltatni, hogy idejött vissza gyakorlatra, mint nevelőnő. Hivatásának érzi. hogy az elhagyott gyermekek életébe meghittséget, melegséget vigyen, hiszen ő csak tudja ... Hogy ez a nagyon fontos, pénzzel meg nem fizethető gyógyszer nem hiányzik a gyermekotthon levegőjéből, arra további bi­zonyíték a sok kitartó levélíró, akiknek so­rai előttem fekszenek. Évek óta elszakadtak ettől az öreg, sárga s bizony külsőleg csi­nosításra szoruló épülettől s még mindig küldik híradásaikat a felsőbb iskolákból, gyárból, munkahelyről, mint a távolba sza­kadt gyermek a szülői házba. Míg Krisztina néni — aki a négy nevelőnő közül most egyedül tartózkodik Itt — a kislányokat fürdeti, azalatt a fiúk klhurcol­­kodnak a napra s dámáznak. Akárcsak a felnőttek társadalmában, itt is gyorsan ösz­­szeverődnek a klblcek. Olykor terelődik csak el egy pillanatra figyelmük, mikor a szellő a készülő ebéd Illatát sodorja feléjük. Bele­­bele szimatolnak a levegőbe, aztán újra el­merülnek a játékban. Ebéd után Krisztina néninek megint akad egy szabad félórája, amikor a gyermekekről és saját problémáiról beszélhet. — Nálam a legnagyobb veszélyt az a na­gyon is emberi gyöngeség rejti magában — hangzik a vallomás —, hogy akaratlanul is több szeretet ébred bennem egy-egy gyer­mek iránt, mint a többiek lránt. El sem hiszi, milyen nehéz néha az érzéseket a józan, okos meggondolások korlátái közé szo­rítani, nehogy éppen ott ártsak, ahol hasz­nálnom kell. Nehezebb feladat ez, mint Jó együttest kovácsolni a sokféle temperamen­tumú gyrmekekből. De nem szabad azt hinni, hogy ml „glelchschaltolnl“ akarjuk növen­dékeinket, Inkább mindegyikük egyéniségéből a legértékesebb tulajdonságokat igyekszünk felszínre hozni. De a közösségbe azért bele kell illeszkedni s némelyiknek ez bizony nem megy könnyen. Példának egy kis testvérpárt említ. Róbert és Katka apja ügyvéd. A bomlófélben levő otthon levegője is képes volt beléjük oltani bizonyos polgári értelemben vett hamis ön­értékelést. — Mikor Ide kerültek, különösen a kis­fiú, megragadott minden alkalmat, amivel azt bizonyíthatta, hogy ő más, különb mint a többi. Ma üiár ebből a bántó kitünnivá­­gyásból mindössze annyi maradt, hogy az iskolában a legjobb tanulók közé tartozik s a házirendben is például akar szolgálni a többi előtt. Ebben a törekvésben támogat­juk. Ahhoz, hogy eredményesen dolgozhas­sunk, nagyon fontos, hogy minket nevelőket csak a legkomolyabb okból helyezzenek át más intézetbe. Mert a rendet, fegyelmet, ellátottságot ugyan évenként váltott neve­lőkkel is el lehet érni, de a ml különleges feladatunk, bogy amennyire lehetséges, az A két nagylányt lassan a főzés titkaiba is beavatják KIbtcekben nincs hiány Kérjek-e rizafelfájtból másodszor is? — latolgatja Pista anyát is pótoljuk. S hogy ennek eleget te­hessünk, hosszú hónapok szívós, lankadatlan munkájára van szükség. Néha nagyon is ne­héz egy kisgyermek bizalmát, szivét meg­nyerni. Rövid bezélgetés során magam is megálla­pítom a különbséget. Némelyikük eldlcsek­­szlk azzal, hogy anyukája meglátogatta őt, van, aki a kérdésre, hogy: „a te szüleid A kádban való lubickolás, tisztálkodás Itt is a kedves kötelességek közé tartozik hol élnek?“ ártatlan s éppen ezért megdöb­bentő egyszerűséggel válaszol: — Most ülnek mind a ketten. A harmadik így felel: — Anyukám nagyon beteg volt, még so­káig a kórházban kell lennie. — És apukád? -— Nincs apukám — s lehajtja a fejét. Elhallgatok. Mert tudom, hogy van apu­kája. De nem érdemli meg. s a kislány meg is tagadja tőle ezt a legdrágább nevet. Vég­telenül változatos, de egyenlőképp szomorú az ok, amiért Itt vannak. Most az állam az édesanyjuk, a szocialista gondoskodás él­tető melegében nőnek. Felérhet-e közös ott­honuk egy igazi, családi othonnal? Nem. Azt pótolni semmi sem tudja, de egészséges, ép­lelkű emberek hagyják el a közösséget, akik majd képesek lesznek megteremteni olyan otthont, amely nekik meg nem adatott. ORDÖDY KATALIN

Next

/
Oldalképek
Tartalom